Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
CÉZANNE EMLÉKEZETE Százötven éve született Paul Cézanne, ■ a modern festészeti törekvések úttö^ rő mestere, a posztimpresz- szionista festészet legnagyobb egyénisége. A zárkózott, mániákus gyötrelemmel saját útját kikínlódó, szegény, kinevetett mester, aki már csak halála előtt ismerte meg a siker ízét, forradalmár volt. Elvetette az impresszionisták látványfestészetének csillogását, képein viszatért a szilárd formához, megszervezte a rendezett teret. Ritka az a mai festő, akinek képe közvetlenül, vagy közvetve ne lenne kapcsolatban a magányos mester heo- rikus vívódásaival. Az ő térelméletéből egész iskola sarjadt ki, a kubizmus. A Vadak csoportja is az ő törekvéseiből indult ki. Minden idők egyik legnagyobb koloristája volt, különösen leheletfinom, összegző akvarell- jein, melyek közül a Szép- művészeti Múzeum is birtokol néhányat. Az az expresszív kifejezőerő, mely műveiben lobogott, csodálatosan gazdaggá teszi legszegényebb tárgyú képeit is. Alkotásain minden részlet egyformán fontos, nincsenek a klasz- szikus festészet szabályai szerint kiemelt dolgok. Pedig hagyománytisztelő volt alapjában; a formák stabilitását, a körvonal szerepét ő adta vissza az impresszionista festők fényimádata után, mely illuzórikussá tette az egész világot. Nagyon tudatosan dolgozott keserves és szakmai csalódásokkal teli ifjúsága óta: „A természetet hengerrel, gömbbel és kúppal kell alakítani, mindent távlatba állítva, úgy, hogy a tárgynak, vagy vázlatnak valamennyi oldala egy centrális pont felé irányuljon. A láthatár párhuzamos vonalai adják a kiterjedést, a természet egy szakaszát, a látványt... A láthatáron levő függőleges vonalak a mélységet adják." Aix en Provance-ben született, és ott is halt meg 1906. október 22-én festőhöz méltóan, szinte a festőállvány előtt. A leányosan érzékeny, finom idegrendszerű fiút édesapja internátusbán neveltette, ahol életre szóló bartáságot kötött Zolával. Apja akarata ellenére lett festő, Párizsba utazott, de az École des Beaux Art felvételi vizsgáján elbukott. Megismerkedett az akkor induló impresszionistákkal. Közülük Pissaróval állt legtovább barátságban, aki a tájképfestésre tanította. Rendszertelenül, megszakításokkal tanult, legtöbbet az Académie Suisse-ben. Az impresszionisták segítették először a nyilvánosság elé 1874-ben Nadar fényképész-műteremében rendezett kiállításukon. Ekkor még Párizsban élt, később visz- szavonult Aix'be, melyet csak ritkán hagyott el. Már első képein is a térbeliséget hangsúlyozta. Csendéleteit — köztük a Szépművészeti Múzeum 1873—77. között festett remekét. a Buffet-et — a szervezett rend és az érzékletes előadásmód jellemzi. Rá- látásos kompozíciói a kubisták kezén a század tízes éveiben az egész európai festészetben elterjedtek.. A nyolcvanas években fő művei egymás után sorjáztak. 1888-ban festette ugyancsak hosszú utóéletű, nagy vásznát, a Húshagyó keddet (Le- ningrád), a modern festészet útjelző remekét. 1892" ben alkotta meg a KártyáwmmÊÊÊmmmmmmmmmÊmmmmmmmm zókat, melyet több változatban készített el. Gyűjteményes kiállítással 1895‘ben lépett a közönség elé, de a közönségből sokan úgy érezték, hogy a belépti díjat kilopták a zsebükből. Ekkor már ötvenéves volt. Utolsó korszakában önarcképei hosszú sora mellett több portrét is festett, elsősorban barátairól, VoU lard műkereskedőről, aki sohasem hagyta el, Gasquet- ról, a „Vörös mellényes fiú”' ról, a Pipás férfiról (1895— 1900). Az utolsó évek megrendítő erőfeszítéseit őrzi két, fürdőző nőket ábrázoló kompozíciója, a cézanne-i építkező festészet legmagasabb csúcsain. Az alakokat háromszögletű kompozícióba szorította, hengerekké és kúpokká merevítette. Ezek a művek vezetnek a kubizmus kapujához, bár a mester befejezetlennek tartotta őket. Az 1900—1906. között festett Malmos tája már- már absztrakt módon bontja szét a teret. Térbeli törekvéseinek összefoglalása ez a mű, melyen az egyértelmű formákat ötvözte össze egymással. A helyi színek fokozatosan egyre többet jelentettek számára. Nem rajzzal, hanem színnel alakította ki a formákat. A szín kezelésében soha nem álmodott gyengédségről tanúskodnak késői művei. A színek finom összecsendülése ércből kalapált kompozícióit éteri régiókba emeli. B. I. A KOLDUSOPERA „Mert sötétben él az egyik Es a másik fényben él. És a fény, az messze látszik, Am nem látható az éj” (Brecht) Vonul a tüntető tömeg, arcuk, ruhájuk csatakos, elnyűtt, cipőjük, csizmájuk ütemre csosszan a koszosnyirkos macskaköveken. Épp a piros lámpás ház elé érnek, amikor egy intésre leállnak. Visszakászálódnak a boltív alá, sorrá rendeződnek megint. Újra kígyóinak a lámpák, lassan gördül az operatőrökkel a felvevőállvány. Készül a felvétel a MAFILM fóti műtermének Máriássy-csar" nokában. Menahem Golan itt forgatja szuperfilmjét, Kurt Weil csodálatos zenéjével, a Bertold Brecht műve alapján íródott Koldusoperát. Menaham Golan, a rendező, a Cannon cég egyik társtulajdonosa nagy sikerű Mata Hari-filmje után már forgatott Magyarországon. Itt készült tavaly a magyar partizánlány története, a Szenes Hanna. Most a Koldusopera felvételei folynak. Szeptember 26-tól mindennap tizenegy-tizenkét órát dolgoznak a műtermekben. Csak két külső felvétel volt: egy nap a Vígszínházban. egy pedig a Várban. Foton négy helyszín épült. Bertalan Tivadar fomálta meg az 1830-as évek Londonjának utcahelyszíneit, a piacokat, a börtönt, az istállót, az üzleteket, köztük Peachum kereskedését, hiteles tűzhelyekkel, pultokkal, ablakmélyedésekkel. A börtön fala koszosfeketére festett, rücskös hungarocell. A Várkomyi-műteremben most készül a kikötő díszlete, a hajóorr a közeli felvételekhez, s ácsolják a darukat, a raktárépületek hatalmas falát, előttük bálák, hordók hegye magaslik. A hajóhad egy része is készen áll már: egyméterestől a háromméteresig. A hajó formájú fakereteken árboc, a méretnek megfelelő, feszülő és feltekert vitorlákkal. A Máriássy-műterem az utcákkal, házakkal, sarkokkal, átjárókkal, sikátorokkal, üzletekkel, kutakkal London ‘képét mutatja. Két hónapig épült. Volt olyan nap, hogy kétszázan dolgoztak, építészek, ácsök, asztalosok, kőművesek, festőik, villanyszerelők, azért, hogy minden hiteles legyen. A forradalmi jelenetben háromszáz statiszta dolgozott, tizenhat lovas, ropogtak a fegyverek, és hat méter magasból kaszkadőrök zuhantak, a csata hevében lovak buktak fel. A csendesebb forgatási napokon kevesebb a statiszta, ilyenkor negyvenen-hatvanan vannak, árusok és utcalányok, London népe. Beszélgetnek, sétálnak, vonulnak, veszekszenek Ragályi Elemér , és Szabó Gábor operatőrök kamerája előtt. A főszereplők sztárok. Bicska Maxi: Raoul Julia, Jenny: Julia Migenes (a magyar közönség a Carmenból ismerheti), Peachum: Richard Harris, Peachumné: Julia Walters, az utcai énekes: Roger Daultry (a Who együttes szólóénekese), s még húszán, neves közreműködők Amerikából és Angliából. A magyar táncosokat, a szereplő tizenhármat. kétszáz jelentkezőből toborozták, mert karakteres arcok, mozdulatok kellettek. A gyönyörű jelmezek jó része külföldről érkezett, de sok készült itthon is, a négy más országbeli szabász irányításával, John Blaamfield fantasztikusan szép tervei szerint. A háromórásra tervezett film sok munkát ad a MA- FIM nemzetközi gyántásc&o- portjának is. Mint Ungor Mária gyártásvezető elmondta, még a szombatjuk sem szabad. A hosszú munkanapok minden percét gazdaságosan kell felhasználnánk. Mind a három műteremhelyszín és az épített külső helyszín folyamatosan ad tennivalót. Az építés) anyagok, a gerendák, deszkák beszerzése számukra sem köny- nyű. A magyar rendezők kevés filmet, tudnák forgatni itt Foton, mert olcsóbb a külső helyszíni felvétel, mint egy hasonló hatásút felépíteni itt a műtermekben. Ennek a hetven forgatási napnak a költsége sokszorosa egy magyar filmre szánt költségnek. De ennek a filmnek az amerikai film- igényeknek is meg kell felelnie. J. A. Beszélő fájok Lehet-e társasága Madáchii ak' „Lehetni lehet éppen, de minek?" — vélekedik a cinikus. „Legyen, ha az kell, de ki csinálja?’’ — kérdezi az, aki ad egy, nem akar semmit, ad kettő, azt sem akarja, hogy más akarjon valamit (mert akkor látszik, hogy ő mit nem csinál). „Megvagyunk nélküle, meg. voltunk eddig is” — így a beletörődő elme. „Hát, legyen, miért is ne. ha a város akarja... ’’ — mondja a minap egy gyarmati „hivatalos”. Ö tudja a leckét. Ma már nem a pecséten múlik az ilyesmi. Hanem min? Erről van szó. Magam így érvelek egyfelől (mert van persze másfelől és többfelől is) — miért ne pont most mutassa meg Balassagyarmat, hogy össze is tud fogni a szellemi élet terepén, amikor amúgy meg minden sarkon áll már egy újdonsült egyesület. De a sorompó fent van! Egyetlen nagy társaság is éppen most születhetne újjá. Merthogy ez sem lenne hagyományok nélkül. Éppen ez évben (decemberben lesz kerek) van a 70. évfordulója annak — minő véletlen! —, hogy Balassagyarmaton újjáalakult a Madách Társaság. Ami jelenti mindenképpen azt is, hogy korábban is működött (Vas Agnes múzeumi könyvtáros-helytörténész a megmondhatója, aki jó szakdolgozatot írt többek között e tárgyban). Erről nem éppen bőbeszédűen — éppenhogy egy félhosszú bekezdést áldozott rá ! — megemlékezik a városi monográfia is. Hát, ennél azért mindenképpen többet jelentett a korabeli kulturális életben a gyarmati Madách Társaság. .. Amelyet aztán a háború (második) utáni évtizedek politikai rövidlátása mindösszesen arra érdemesített?, hogy azonosította a háborús korszak végén mindenütt (így a társaság vezetésében is) fasiszta vérkomolysággal uralkodó nyilaskeresztes mozgalommal. Ezt mindenképpen el [kell itt mondani, mert lehetnek mai „fejek”, akik máig er. re emlékeznek, de ezt is inkább csak elmondásból tudhatják. De azért sokáig „tudták” és mást sem lehetett hallani a társaság munkájáról, mint életének e szomorú groteszk korszakának jel- képszerűen működtetett emlegetését. Okozott is mindez kellő városi sokkot, lehetett idő, amikor szemérmes hallgatásba burkolódzott mindenki, aki előtt szóba, hozták a balassagyarmati Madách Társaságot. Valahogy oly mértékben sikeredett elrettenteni magukat a gyarmatiakat egykorvolt országos kitekintésű (ám kétségtelenül, a korabeli ideológia talaján viruló) egyesületüktől, hogy talán gondolni sem mertek arra; mi volt, hogy polt, mi lehetne mai új tartalmakkal mindebből? ! Jómagam sokat okultam abból a kisded (többórás) vitából, amelyet a minap folytattam egyik komjáthys (a mai irodalmi és művészeti társaság) társammal éppen arról, hogy kell-e és ha nem, miért újra nekünk a Madách Társaság? A vita egyik legfőbb tanulsága számomra, hogy sokan valóban nem tudják — m; volt ez az éppen hetven éve újjászerveződő társaság a város életében. Ezt tehát legelsőbb érdemes lenne megismerni azoknak is, akik erről a jövőben esetleg vitatkoznak, mert nehéz úgy bármiről is eszmét cserélni, ha az ember szinte semmit sem tud arról, amiről beszél. De azért ellenzi. Néha egyszerű „gittegyleti öntudatból” minek ide már akármi más, itt van nekünk a magunké — ami beszorozható mindenfélével. Kamaraegyüttessel, létező társadalmi színházzal, amiben az a társadalmi, hogy mint együttes tulajdonképpen nem létezik, a lakosság soraiban élve. akármikor kihívható onnan a színre. Beszorozható mindazzal, ami Balassagyarmaton valamilyen kiküzdött keret között él és virul, dolgozik a maga útján járva legelsősorban. Beszorozható a Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társasággal is, ha úgy vesz- szü'k. És akkor jön a nagy kérdés — minek ide Madách Társaság? Megszámlálhatatlan kör és egyesület, sőt kar működött itt egy valóban civil társadalomban, amikor az egyik legfőbb jelszó a városért kimondott, az egymásért felelősséget érző egyetértés volt. Egyetértés? Miben? Feltehetően abban, hogy mindenki fontos azon a területen, ahol él; hogy minden érték akkor ér még többet, ha minél többen mondhatják, hogy ismerik, hogy az övék, hogy volt részük benne, hogy maguk is részt vállaltak létrejöttében, fejlesztésében, őrzésében, átadásában. Egyetértés az élet minőségének javításában szinte pénz nélkül, csupáncsak emberi egy- másrafigyelésből. A hét évtizede újjáalakult társaság elsősorban a költő irodalmi emlékének ápolását tűzte ki célul (ezt megtehetné a mai is, éppenhogy az egyre laposodó csesztvei irodalmi nap idején ennek is itt jött el az ideje, Csesztvé- hez is közel, Madáchtól sem távol, hagyománytól sem idegenül). Ezen kívül mégis volt rengeteg másra is energiája, figyelme, sőt mindenre megfelelő embere. Jeszenszky Kálmán apátplébános, mint (talán) társasági elnökhelyettes eüsmerhetc'en kiemelkedő és kisugárzó személyisége sokat számított, s hát, elismerem, ma sem lehetne létrehozni magát a társaságolt egy minden te- kintetbten megfelelő, hasonlóan sugaras személyiség nélkül. Csakhogy magam is ismerek néhányat éppen e falak között ilyenekből s nem is biztos, hogy a már ismertebbékre gondolok... A sok kör és egylet létezése tehát nemhogy kizárta- feltételezte a korabeli Madách Társaság országosan ismert és elismert működését! Éppenhogy a kisebb (ma is szép számmal dolgozó, alkotó) irodalmi, képzőművészeti zenei, színi-előadói, nevelői stb. műhelyek adhatnak egy ilyen „átfogó” társaságnak minőséget mindenoldalú rendezvényeihez. A régi műsorain székfoglaló tudományos ülések, előadások szerepeltek, kül- és beltagok, vendégek működitek közre, pályázatoknak felelték meg kiírás szerint, miközben magát a várost testesítették meg az egyetértés jegyében. A háború vége után aztán már (főként az előbbi okból következve) nem folytatta munkáját a Madách Társaság, amelyet megyei-országos szinten nemrégiben Salgótarjánban szerettek volna más formában újraindítani, de valahogy elmaradt az egész... Egy eljövendő új Madách Társaság sem szüntetné meg a mai műhelyeket. De igaz az is, hogy ez a társaság tulajdonképpen itt van ma is és működik! Ott látható minden városi rendezvényen az egyetértésben megmutatkozó közös részvételben éppen e kis műhelyek képében. Tudatosan felvenni ezt a jó hagyományokra is néző városi-országos magatartást azonban más kérdés és talán mára időszerű. Balassagyarmat ismerne önmagára általa. T. Pataki László Csendélet Bicska Maxi (Raoul Julia) és Jenny (Julia Mignes) jelenete. Menahem Golan a rendező (középen) a Koldusopera börtön jelenetét állítja be.
