Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

Dohai Péter Tiszakécske, 1988. július 24. vasárnap. Szent Jakab havában. A hőmérők 37— 38 °C-ot mutatnak, már ko­ra délelőtt; a déli harang­szót követő időjárás-jelentés szerint, itt a Tiszatájban, a magyar Nagyalföld kellős közepén 39—40—41 °C-os hőmérséklet tagiózza a Ti- sza-partokat. Kánikula. A hő­ség hullámokban támad. Szélcsend. Az ártéri erdők súlyos, sötétzöld lombvilága megfulladni látszik a tiszai trópus elviselhetetlen forró­ságában. Az égbolt egyetlen kék világítóablak, mintha Csontváry posztumusz mű­termének épült volna, hogy a nagy mester végre meg­festhesse ama rhűvét, mely- ivei „túlszárnyalja Raffaelt”, a „32 quadráméteres Nap- utat”. A Tisza vizének hő­mérséklete: 24—26 °C ! A töltésgát nagyságos fasorá­ban szál levél se rezdül. Hatalmas ártéri tölgy tere- bélyének árnyékában állok, hozzám közel, gyékényen — és gyapjúplédeken! — né­pes társaság „campingezik”, meglehetősen nomád civili­zációval múlatva-töltve az időt: körülöttük üres sörös­üvegek, összegyúrt szalvéták, papirpoharak, fagylalttölcsé­rek. Két nagy teljesítményű táskarádió, egy Philips és egy Sony bömböl : a Kos­suth rádió, immár a napi­hírek után. nótákat sugá­roz: „...nem tudok én sem­mit e világról, énmiattam leeshetik lábról..." — a Pe­tőfi rádió pedig a magyar folyók vízállásjelentését közli, az ismert, gépies, monoton hangon. Ára a két adó, noha egyforma hang­erővel szólnak, nem zavarja a társaság hőségtől-italtól már-már delejezett kedélyét. A két rádióadó hangereje ellenére is, különösen, ami­kor halk-csendes-szomorú kesergő nóta szól, el-eljut hozzám egy-egy mondat, szó, olykor egy-egy párbe­széd értelmét is fölfogom. — A jóisten áldja meg magát, Mihály, hát mán’ ne igyon ezen a tűző napon szatmári szilvapálinkát! Ür- Atyám, hát csak issza! Még megüti a guta, Mihály... Mi­hály, miután íevette ajká­ról a pálinkásüveget, nevet­ve szólt az asszonynak, aki az imént óvta volna. Az asszony, aki egy napozógyé­kényen ült, Rubens hatal­mas izomzatú aktjaira — „Medici Mária partraszállá­sa Marseillesben”, „Leukip- pos leányainak elrablása” „A bundas Vénusz” —• em­lékeztet. Valaha, hajadon- leányzó, és , ifjúasszony ko­rában igen szép arca, alak­ja lehetett, s mostanra, hogy életévei kiteltek — jó öt- ven-ötvenöt éves lehet —, még mindig őriz, mind arc­vonásaiban, mind rubensi testtömegében valami na­gyon is női, vonzerőt, amel­lett biztonság, nyugalom és békesség sugárzik nagy ter­mészetéből. Ö maga sört iszik, de amúgy férfimódra, üvegből. — Na még csak az kéne, hogy a malter csapja a kő­művest a falhoz! mondta később komor derűvel. Mi­hály, amikor újra meghúz­ta a szilvapálinkás üveget. Az asszony most nem szólt, csak éppen ránézett a fér­fira. Az hirtelen letette a pálinkásüveget. A Tiszából, mint valami édeni jelenés, ifjú leányzó alakja bontako­zott ki : először arcára, vál­lára, felsőkarjára tapadó al- mamagbarna hajának víztől csillogó ezüstje villant bele Mihály pálinkától enyhén bó­*Az MTI-Press pályázatának I. díjas alkotása tárcakategó­riában. MAGYAR NOVELLA dúlt agyába, azután megjelent a leányzó két, kemény, kissé széttartó, szépségesen ívelő mangó formájú melle; a mellbimbók és a barna bim­bóudvar feketén fénylettek a világos bőrön; „topless”- viseletben volt, azaz mell­tartó nélküli fürdődresszben, amelynek nadrágrésze is csu­pán egy vörös vászonhárom­szögből állt. Mint Vénusz a tengerből, ez az archaikus, amazoni leányalak, ez a Ti­sza-Aphrodité: a folyamból született, a tiszekécskei nagy strandot zsúfolásig elözönlött napozók-fürdőzők-úszók- csónakázók szeme láttá­ra. Mihály megnézte magá­nak a Tisza Vénuszát, a fo­lyóból kilépő gyönyörű ama­zont. Az asszonyok figyelmét nem kerülte el ez- a „magá" nak-megnézés”. de szólni most még tréfából se nagyon mertek. Mert Mihály egy­szerűen letette lópatkó mé­retű kezéből a szatmári szil­vapálinkás üveget, amit ad­dig nem nagyon engedett el. — Sokan bírálják mosta­nában Sztálint... Hm. A „né­pek atyjának” nevezték ré­gen... Valamelyik visszaem­lékezésben olvastam, talán De Gaulle emlékirataiban, már nem is tudom, mind­egy... Sztálin állítólag egy fogadáson, még a háború alatt megjegyezte a jövővel kapcsolatban, hogy kommu­nizmus ide — kommunizmus oda, három-négyszáz év múl­va alighanem ismét matriar- chátus lesz. És én nem hiszem, hogy ebben tévedett volna a „vörös cár”, ahogyan mos­tanában nevezik... Ebből a megjegyzésből ar­ra következtettem, hogy Mi­hály tanult férfiú lehet, af­féle helyi hatalmasság, ta­lán pártfunkcionárius, vagy egy nagyon prosperáló és sok melléküzemágat virág- zóan működtető termelőszö­vetkezet elnöke. A Tiszából született vénuszi leányzó alighogy fenségesen „partra szállott',’ megfordult, s egy magasabb fövenypartról, fe­jesugrással, ismét a folyam­ba vetette magát. Sokáig úszott víz alatt, csak messze, bent bukkant fel újra a fel­színre. Mihály magához in­tett egy igencsak keszeg ter­metű kamaszfiút, aki a tár­sasághoz tartozó egyik asz- szony fia lehetett alkalma­sint. Odadobta neki a kocsi­kulcsot. de a fiú még a le­vegőben elkapta. Parancsra várt. — Menj, Józsikám, hozd ide a kocsiból a vadászpus­kámat! A fiú rohant. — Mihály, Ür- Atyám! Szűz Máriám! — szólt me­gint rá, nem erélyesen, ha­nem könyörgően inkább az iménti, rubensi „akt”, aki előbb a pálinkát tartotta túl­zásnak ebben a Tiszatájra szakadt trópusi hőségben. — Csak nem fog itt lúdra vagy fácánra lődözni?! Kéne mán kis árnyékba húzódni, öl ez a meleg... — Látta, kedves Zsuzsán- na, azt a leányt? Látta... El is nézett róla, láttam... — Kis szajhája, a táncos csöcsire azért vehetne va­lami melilyrevalót ! — felelte az asszony. A gyékényeken ülő-fekvő többi nő helyeselt neki. Mihályt holmi hárem­ként nők „övezték”, asszo­nyok, leányok, mind erősen testes fajta, náluk jóval ki­sebb „súlycsoportban” Mi- hálynál fiatalabb férfiak is voltak a társaságban, e nők férjei vagy éppen Mihály vejei lehettek, a fiatalasszo­nyok pedig Mihály menyei. A kamaszfiú hozta a va­dászfegyvert. Kissé közelebb léptem, hogy megnézzem a hangszerszépségű fegyvert; nem volt nehéz felismerni: gyönyörű, halhasú tusa, króm-vanádium acélcsövek, inercia típusú, szelektív egy- billentyűs elsütő szerkezet, boxlakatos závár, egy FN- Browning, „Grand Luxe” belga gyártmányú, billenő kétcsövű, duplagolyós va­dászfegyver volt, tökéletesen karbantartva; Mihály bizo­nyára egy belga vadászven­dégtől kapta ajándékba vendégétől, a bőven lőtávolon belül a bel­ga vadász elébe felhajtott és kilövetett szarvasbikákért, őzbakokért, vaddisznókért... Ez az FN-Browning már egymagában is jelezte: Mi­hály nem akárki ezen a szépséges Tiszatájon... A 7x65 R, 9,3x74 R kaliber már magáért beszél, nem is szólva az amerikai gyárt­mányú Swift céltávcsőről, mely feketén csillogott a fegyveren: 6x40. látómező: 100 méter: széles látószög; a Swift céltávcsöveket nit­rogénnel töltik, s magnézi- umfluorid lencsebevonattal látják el; a hajszálkereszt: állandóan központi helyzetű, nehéz célt téveszteni ezzel a halálos célkeresővel... Egy ideig megfeledkeztem Mitíályról és társaságáról, a magyar Nagyalföld Rubens Nereidára és Sellöire emlé­keztető testű asszonyokról, leányzókról. Lehevertem a fűbe, és a Tisza-ártéri tölgy terebélyének árnyékában to­vább olvastam Hankiss Ág­nes könyvét: Érzékeny bú­csú a fejedelemtől, ezt „az érzéki, a mai élet szabadsá­gával megírt, ám a nagy múltakat híven megidéző re­gényt. Egyetlen egy dolog, egy „apró részlet” hiányzott a hölgyíró amúgy masszív művéből, bár meg kell je­gyeznem, hogy maga a nagy Móricz Zsigmond sem szen­telt figyelmet e jelentékte­lennek is minősíthető, ám számomra mégis emlékeze­tes „epizódusra”, mely his­tóriai factum; Móricz ha­talmas regénydómjában, az ERDÉLY — Tündérkert — A nagy fejedelem — A nap árnyéka című súlyos regény- boltívsor egyetlen, akárcsak díszítő, oszlopfőfaragványá- ban sem jelenik meg még csak jelzésképpen sem; A Nagy Fejedelem, iktari Bethlen Gábor második hitveséről van szó ugyanis. A szépsé­ges Brandenburgi Katalin­ról! Bethlen —. sajnos — magtalanul, fiú- vagy leány­utód nélkül halt meg, 49 éves korában. Még halála évében is hatalmas tervei voltak: ajánlatot tett Ferdi- nánd német—római császár­nak és magyar királynak, hogy Európát le a Boszpo­ruszig megszabadítja a tö­rök hadseregektől, ha cseré­ben általános vallásszabad­ság engedtetik, tehát többé nem üldözik a protestánso­kat; Ferdinánd maradt vol­na a Dunától nyugatra eső Magyarország királya, maga Bethlen — a török kiűzése után — Erdélyt, a Felvidé­ket, a Bányavárosokat meg­tartva, mint Dácia királya: egészen a Dnyeszterig és a Fekete-tengerig, a Duna- deltáig terjedő térségek im- perátora lett volna. „Együ­gyű” Ferdinánd a nagypoli­tikai koncepció merész ívét föl nem ismerte, tudniillik azt, hogy Bethlen nem kis dolgot vállalt: az összes tö­rök kézen lévő várak, vég­várak, városok, Dura-révek visszavívását, Bizáncig szo­rítván vissza a Próféta zöld lobogója alatt harcoló isz­lám hitű hadseregeket. Beth­len nagybeteg lett. és ekkor hitvese, Brandenburgi Ka­talin „egyenesen” Bécsből parancsolt orvosokat a Nagy Fejedelem betegágyához. A nagy államférfiú, mielőtt meghalt volna — akár való­ságos betegségben, akár ép­pen orvosi segédlettel, akár direkt velencei méregtől —, szépséges hitvesét, Branden­burgi Katalint az összes er­délyi rendekkel fejedelemnö- vé választatta! Ám a kolozs­vári országgyűlés még a megválasztás évében meg­fosztotta a szép fejedelem­nőt — Ducessa — Princessa — Serenissima — Transyl- vanae rangjától —, éspedig azért, mert Erdély fejede­lemnője még jóval a gyász­év letelte előtt férjhez ment gróf Csáky Istvánhoz, aki­től még eme gyalázatos há­zasságkötésük előtt gyerme­keket szült, minek alapján az erdélyi főrendek és közren­dek joggal feltételezték, hogy Katherina von und zu Brandenburg már másálla­potos volt, Csáky még Beth­len Gábor, a Nagy Fejede­lem életében ejtette teherbe! Miközben e régi események immáron aligha is életre- tisztázható szövevényén tű­nődtem a Tisza-parti tölgy terebélye alatt, fölnéztem, hogy gyönyörködjek a déli verőfényben zöldellő folyó­ban, az erdős patakpartokban, a túlsó part szegetlen, em­berektől nem háborgatott, nyugodt lombvonalában. A túlsó parton még nem volt strand, nem létesült cam­ping, nem sorakoztak lán- gos- és kolbászsütőbódék, se kabinok, se napernyők. — Hogy törik ez a gyé­kény alattam... — mondta Zsuzsánna. Hátáról a hasá­ra fordult. Mihály, kezében az FN-Browning króm-vaná­dium acélcsöves, boxlakatos závárzatú, kétcsövű, dupla­golyós vadászfegyverrel, melynek halhasú tusáján a cremónai hegedűk melegbar­nája játszott, enyhítvén a céltávcsővel felszerelt va­dászfegyver csöveinek acél­szikrázását, lustán Zsuzsán­na felé fordult. — Törik a gyékény? — a nagydarab férfi nevetett, s egy korty pálinkát ivott. — No igen, hát annak mindjárt két oka is van, Zsuzsánna... egyik a magad mázsája, nem mondom, hogy nem szép má­zsa, de mégis csak mázsa, Zsuzsánna, lelkem! A másik meg az, hogy ez a gyékény vietnami gyékény... mire a hajók idehozzák, a hajófe­néken összetörik, megro­had... Na ja. Mi kész kór­házakat viszünk ki Vietnam­ba, mikor Magyarországon nem is tudom mióta nem épült új kórház... Meg kész gyárakat, üzemeket, gépso­rokat, szerszámgépeket szál­lítunk, na és helyébe a „vietkongok”... ugye, gyé­kényt meg fogpiszkálót szál­lítanak nekünk... Príma bolt... Mihály megint meghúzta a szatmári .szilvapálinkás üveget. A folyót figyelte. És ekkor újra megjelent az amazoni leányzó, aki nem viselt „mellyrevalót”, a Tisza Vénusza, az alföldi Aphrodi­te, s közeledett a strand fö­venypartjához. Mögötte, messze kint a folyó közepén, vízisíelők siklottak, gyönyö­rű ívben követve a Yamaha, Forelle, Mercury, Johnson motorok röpítette, áramvo­nalas csónakokat. A leány­zó közelített, mintha maga lett volna az Angyali Üd­vözlet. Mihály fölállt, hogy dlszlövéssel köszöntse a Ti­sza Vénuszát. Hirtelen kék gumilabda pattant a hinták felől a fegyvercsőnek, le­nyomva azt. A két golyó a leány szívébe fúródott, a két szabad, meztelen mell közé. Visszazuhant a folyóba. VÁCI MIHÁLY: Építs tetőt Az alapot imélyre lerakták. Te emeltél rá falakat. Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz. A ház azé, ki betetőzi. Másra hagynád? Majd kizavar. Mire építsz: — tiéd az ősi telek, s mit raktál rá — a fal. Tetőt fölé! — ha gerendának magad feszülsz is — magasan. Csak építsz? —lFoglald el hazádat-, mert gürcölhetsz benn hontalan. Építsd magad: — egymásbaillő, kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó, feszítő gondolattól boltozatot. Építsd világod: — lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen, mire győztesen fénybe ér. Építsd magad •— mint csont a testben észrevétlen: — a szervezet köréd rendeződik —. s te csendben örök jövőd így szervezed. Csak anyi légy, mint a kés éle. Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj. — A bajban ott leszel a kézben, s ha szegésre kész a kenyér. MAKAY IDA: Mielőtt Mielőtt végképp besötétül, ragyogj föl még az alkonyég sötéten lángoló keresztjén. Se irgalom, se megbocsátás: ragyogj a vizek közönyével. Ne értselek, csak lássalak. Mielőtt végképp besötétül. Mielőtt minden Nap kiég. G. Lóránt Lujza: Tcaház Pogány Gábor: Adám Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom