Nógrád, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
1989. JANUAR 21., SZOMBAT NÖGRÁD 5 Sokuk „kint" is boldogulhat Szociális foglalkoztató Diósjenőn Próbál a Muzslautánpótlás (Beneze Péter képriportja) Ami ingyen van Ha nem állnak ott a polcok tele könyvvel, azt hihettem volna, hogy eltévedtem. A régi osztálytársat, könyvtáros ismerőst jöttem meglátogatni a szekszárdi megyei könyvtárban, és mit látok? Egy igen-igen idős bácsika üldögél az egyik kisasztalnál, a szeme köny- nyes, előtte uzsonna, mellette két könyvtáros angyalka hallgatja az áradó panaszt, majd jön a harmadik valami . irattal, meg másolattal, és azt mondja, hogy hagyja csak bácsi, nem kell fizetni érte... Mi ez? Az állami szociálpolitikát kiadták gebinbe, a könyvtárosoknak ? Kedves ismerősöm felvilágosít, hogy erről szó nincs. A könyvtárak legfőbb feladata még mindig a kölcsönzés, az olvasószolgálat, az irodalomkutatás, meg a többi efféle szolgálat, a fizetést ezért kapják, — de ha egy 91 éves paksi bácsikát ideirányítanak az állomásról, hogy itt készíttethet fénymásolatot a bírósági ügyéhez, s közben elmeséli, hogy a felesége meghalt, és ki akarják la- koltatni, akkor a könyvtárosoknak át kel lényegülniük kedves nővérré, és jogi tanácsadóvá és pszichológussá és szociális gondozóvá stb. És nehogy azt higgyem, hogy ez egyedi eset! A látogatók egy része számára a könyvtár már régóta lelki klinika és tanácsadóközpont. Egy néni és egy bácsi például mindig együtt, a hét közepén jöttek elmesélni, mi újság Kanadában élő fiukkal. Amikor a bácsi meghalt, a néni a kórházból először ide tért be a bánatával. Egykor az olvasókörök egy-egy könyvgyűjtemény körül kristályosodtak ki, s így lettek a személyes kapcsolatteremtés színterei ,a nyilvánosság eszközei, a demokratikus gondolatcsere fórumai. Meglehet, az új magyar nyilvánosság kialakításában újra nagyobb szerepet fog játszani a könyvek otthona. Az írásban és a fejekben rejlő gondolatok szabad találkozásának forrása és erjesztője lesz a könyvtár. S ha már a könyvekre egyre kevesebb jut. legalább a humanizmus és a demokratikus nyilvánosság lehetősége legyen örök és díjtalan könyvtári szolgáltatás. N. G. — Lesz gondunk, ha a Senior felszámolja az itteni részlegét, s, ha a termelő- szövetkezet úgy dönt: nem foglalkoznak tovább —, mert veszteséges — a hús- csirkehizlalással — mondja Viltner János, a Diósjenői Községi Tanács elnöke. — Ha nem sikerül munkát találni annak a majd ötven személynek, akik most a két munkahelyen dolgoznak, felkészülhetünk mi is a munkanélküli-segélyre. Diósjenőről hajnalonta annyi munkásbusz kel útra, hogy belefáradhat a szemlélő számlálásukba. Mennek az emberek a közelebbi és távolabbi munkahelyekre, hiszen helyben a munkaképes lakosságnak csak a fele keresi kenyerét. A termelőszövetkezetben, a VILL- TESZ-nél és az intézményekben, amelyekből annyi van a faluban, hogy még Rétság is megirigyelhetné. — Sok helybelinek ad munkát a szociális foglalkoztató — tudatja a tanácselnök, s szép szavakkal dicséri az intézményt, annak vezetőit, az ott dolgozókat, s nem kevésbé az „otthon” lakóit. Említi, hogy menynyire megváltozott a jenői- ek szemlélete velük szemben, hogy felsorolni is sok a társadalmi munkát — az iskolabővítésnél, a sportpálya kialakításánál, az orvosi rendelő építésénél például —, amelyeket • a falusiak boldogulásának érdekében elvégeztek. Mondja, hogy az ő munkájuk révén, tiszta a község télen-nyáron, hiszen a kommunális feladatokat szintén ők végzik. Ái élet árnyoldalán Bármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy az életnek nemcsak győztesei, hanem sajnos, sérültjei is vannak —, mert engem személy szerint eleddig nem érintett szerencsére a probléma —, ódzkodom a nálam- nál szerencsétlenebb embertársaimat meglátogatni. De az elnök szavai eléggé felkeltették kíváncsiságomat ahhoz, hogy mégis útnak induljak. A valamikori kastélyhoz, a mai szociális foglalkoztatóhoz vezető kaptató már a Börzsöny. Az út mellett épületek, az üvegház a tavacskától följebb már a foglalkoztató területe, ahogyan az a többi is, ameddig a szem pásztázhat. Feljebb érve, felsejlik az évszázados fáktól ölelt kastély. Dísznóvisítás oszlatja a csenedet, aztán már csak békés röffenése- ket hallani — a jóllakottságot jelezve. Odébb egy épület körül munkások szorgoskodnak, mint megtudtam, az egyik budapesti kisszövetkezet itt ruházta be azt a hárommillió forintot, amelyet az Egészségügyi Minisztériumtól kapott rehabilitációs alápra. Az épületben kap helyet a keverőüzem, ahol a kazántisztító port fogják készíteni. — Kihez jöttél? — kérdezi Isiván, megelőzve üdvözlésével a kastélyba lépőt. Kezet nyújt, aztán bemutatkozik, majd arrafelé mutat, amerre a keresett személyt, az „igazgató bácsit” sejti. A szűkös folyosón a létrával küszködő férfi igazít újra útba: — Az igazgató bácsi ebédel. Az irodája ott, fenn van — bök fejével az emeletre. — Várják meg az ajtaja előtt — int akkurátusán a házirendre. Wisinger János, az itt élők „igazgató bácsija”, a szociális foglalkoztató igazgatója nem sokáig élvezte a gasztronómia örömeit, megérkezik hamarosan. Beinvi- tál „odújába”, s a hivatásukat megszállottként szeretők lelkesedésével kezd mondandójához. Előnyös változások — 1957 vált , az alapítás éve. Ebben az időszakban sorra alakultak országszerte a felnőtt értelmi fogyatékosok foglalkoztató otthonai. Azóta persze, nagyon sok minden változott — mint másutt — itt is, nemcsak a rekonstrukciós fejlesztések terén. Mondja, 1981-ig az Egészségügyi Minisztérium irányításával működtek, azóta a Nógrád Megyei Tanács egészségügyi osztálya az irányító. Kezdetben egyneműek, ma mindkét nembeliek élnek itt vegyesen. Vannak itt — nyolc éve — olyan emberek is — a férőhelyek negyven százalékán —, akik siketek. — A fiatalabbak és az idősebbek, a férfiak és a nők, a siketek és a hallók együttgondozása nyilván sok problémát, konfliktust hoz felszínre? — Sajátos feladatot jelent a gyerekekkel való foglalkozás. Szakmailag nehezen igazítható — ekként az igazgató —, hogy a siket gyerek másképp kommunikál, mint a beszélő, velük többet, másként kell foglalkozni, csak hát — sóhajt egyet —' szakképzett dolgozókkal nagyon csehül állunk. Sorolja a közismert tényeket — bár mondja, a megyétől nagyon sok támogatást kaptak már —, az egészség- ügyi dolgozók alacsony bérszintjét, azt, hogy nem vonzó a szakma, hogy nagy a fluktuáció. Beszélgetésünk kezdete óta furdal a kíváncsiság, miért nevezi következetesen gyerekeknek az ápoltakat, akik között a legfiatalabb tizenhat, a legidősebb pedig ötvennégy esztendős. Szakmai beidegződés lenne? Minderre válasz akkor kaptam, amikor arra invitált, nézzem meg életterüket; szobáikat és a helyet, ahol dolgoznak — és újra így: a gyerekek. Néven szólít minden szembejövőt, mindegyikhez van szava is, miközben sorra nyitogatja a szobák ajtaját. Közben észreveszem, árgus szemekkel figyel, később kiderül, azért, rájövök-e, miért mutatja mindegyiket. Hat- és tizennégy ágyasak a termek. Egyik pucér, azt hi- hetném, lakójára vár még. Benne csak az ágyak, a szekrények és az asztalok, rajta éjjelilámpák. A másikban van televízió is, az ablakban virág, tetszetős nippek az éjjeliszekrénykén. Odébb egy sokágyas szobában mindegyik fekvőhely feletti falon poszterek — ki-ki a maga ideáljára tekinthet. Itt két televízió — saját keresetükből vették — van, rádió az egyik, tetején. Rájöttem, az igazgató arra volt kíváncsi, megtu- dom-e a szobák berendezése tükre a benne élők szellemi szintjének is egyúttal. Egy valamit furcsállok, míg járjuk az épületet, hol a többi ápolt, hisz száz- nyolcvannál többen élnek itt. Csak azokat láthattam, akik a karbantartóknál, a konyhán, a mosodában, a kazánházban dolgoznak. Csak nem? Hát még ma is? — jut eszembe, amit érkezésem előtt hallottam a faluban. Hogy a kezdeti időkben olyan értelmetlen foglalatosságot űzettek az ápoltakkal, mint például a gödrök ásatása. Aztán, ha végeztek, visszahányattatták velük a földet. Akár a danaidák. A rémület azonban alaptalan. Á nagy hírű előd szellemében — Az intézethez negyvenhektárnyi terület tartozik — ocsúdok az igazgató szavaira —, amelynek egy részén mezőgazdasági termeléssel — növénytermesztéssel és állattartással — foglalkozik harminc-negyven fő. Tudom, Kraxner Alajos, a nagy hírű gyógypedagógus már évtizedekkel ezelőtt felismerte, hogy csupán a mezőgazdasági munka nem biztosítja mindenkinek a képességek szerinti személyiségfejlesztését. A tanácselnök mondta, hasonló szellemben ténykedik Wisinger János is, aki sokféle újdonsággal rukkolt ki az évek során a foglalkoztatásban. — Intézeti háttérrel folyik az intézeten kívüli munkavégzés. Rétságon kilencen dolgoznak, olyan kommunális feladatot látnak el, amelyre más munkaerőt nem kapni. Mondhatnám azt is, ők tartják rendben a nagyközséget, Diósjenőt ugyanúgy. De az intézeti, a beíső ipari tevékenységről még nem beszéltem. Sorolja aztán mi mindennel foglalkoznak: műanyag flakonokat címkéznek, gépkocsivontató hevedereket és műanyag evőeszközöket csomagolnak, kupakokat (kávésüvegre valók) bélelnek. Be is vezet a dolgozókhoz, akik az evőeszközöket csomagolják a MALÉV részére. Ha nen tudnám, hol vagyok, hihetném bármelyik kinti üzemnek. — Még egyetlen reklamációt sem kaptunk a MALÉV- tól — néz körbe szeretettel a munkálkodók sokaságán „igazgató bácsijuk”. Megtud^ tam tőle azt is, tavaly kupakból 5 millió 862 ezer darabot béleltek, a MALÉV pedig 895 ezer egységcsomagot szállított el a foglalkoztatóból. A fogyatékos ember számára is valamennyi képesség fejlesztése, a személyiség teljes kibontakozása lehet a lehetséges rehabilitáció felé vezető út. Ezért à szabad idő hasznos kihasználására is sok gondot fordítanak az intézményben. Van, aki a hímezgetéshez érez kedvet, mások televíziót néznek, rádiót hallgatnak. Van, aki a sportolásban talál örömet, s van, aki az élöadásokat nézi szívesen. A helyi művelődési rendre ki is hozza, de akadnak olyanok is, akik a rétsági művelődési központba mennek egy-egy koncertre. Meg aztán ők maguk is szívesen „szerepelnek”, az idősek klubjában például többször adtak már műsort. Tudom az igazgatótól, otthon élhetne sokuk, ha lenne társadalmi háttere annak, hogy a munkaképes, önálló életvitelre alkalmas egyéneket foglalkoztatni tudnák a lakóterületeken, ha lennének közbülső intézmények számukra. Csak hát nálunk nem úgy van még, mint az ipari államokban. Ott ugyanis foglalkoztatják őket. Persze, nálunk is lenne több olyan munkahely, ahol ők is helyt tudnának állni. Ha a vállalatoknak valóságos érdekeltsége lenne ebben, ha megfelelő dotációt kapnának. Mert a megoldatlan élethelyzetűek sorsa ma még csak látszólag megoldott. Tuza Katalin Az egykori kastély ma szociális foglalkoztató. Sokuk élhetne családban is.
