Nógrád, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON... telexen Érkezett... Szép és szomorú tárlat A IV. országos rajzbiennálérój B izonyos megnyugvással, ám halvány szomorúsággal szemlélheti legalábbis az én nemzedékem, általában az úgynevezett középnemzedék ezt a nagyszabású — jó értelemben profi — kiállítást, a IV. országos rajzbiennálét (ennek szervés részeként az előző biennálé nagydíjasának, Szabados Árpádnak s Csohány Kálmán-díjasának, Molnár László Józsefnek kamarakiállítását) a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. Örömmel is, hiszen felnőtt egy művészettörténeti értelemben nemzedéknek is nevezhető „csapat”, — az életkori eltérések itt nem túlságosan jelentősek —, amely egy-másfél évtizeddel ezelőtt kezdte bontogatni szárnyait, s úgyszólván a szemünk előtt tanulta meg a repülést. Úgy értem, az a néhány ember; aki Nógrádiban egyáltalán figyelt az elmúlt években, közvetlenül is megismerhette szinte az egész „csapatot”, mindenekelőtt a salgótarjáni nemzetközi művésztelep jóvoltából, amelynek ezek a művészek csaknem hiánytalanul vendégei voltak. Igaz, a helyi értékrendek kialakításának időnként vehemens küzdelmeiben néha talán kevesebb figyelem jutott tájainkon az ilyen „apróságokra”, azokra a helyi törekvésekre is, amelyek biztos éraékkel kapcsolódtak e folyamatokhoz, ám a végeredmény a döntő, ezen a kiállításon imponáló erővel шп jelen a kortárs magyar grafika (ezen belül a rajzművészet) középnemzedéke. S megismétlem, ismerősként van jelen. Ez a biennálé korábbi kiállításainak is érdeme. A megnyugvás tehát annak következménye, hogy ez a jelenlét egy gondolatilag gazdag, technikailag érett modern kiállításban öltött testet ebben az évben, Ez annál inkább megnyugtató, mert tudjuk, a mostani tárlat meghatározó személyiségei annak idején bizony küzdelmek árán bontakoztatták ki munkásságukat. Ismeretes, hogy a „korabeli” napi művészetpolitika és ők, nem egészen egyformáéi gondoltak arról, éppen akkor mi 'a fontos és mi nem. Az eltérő kérdezés nem mindig váltott ki feltétlenül „hivatalos” tetszést. A művészeti életben is érvényes volt hosszú ideig az a „hallgatólagos” szabály, hogy ne bántsd a bürokratát, ne bolygasd a közízlést, ami persze jócskán konzervatív volt, fájdalom, ma is az. Annak idején ez a nemzedék megzavarta az ízlés állóvizeit, kimondta azokat a művészeti igazságokat, amelyek megfogalmazását akkor is szívesebben hallották az emberek másoktól. S mára bölcseb- bek, és mindenekelőtt érettek lettek. Ezt jelzi ez a kiállítás is. A halvány szomorúság pedig annak szól, hogy ez a nemzetközi és hazai kritikai elismertséget kivívott csapat eredményei birtokában a lehetségesnél és kívánatosnál kisebb mértékben tudta alakítani a nagyközönség gondolkodását, esztétikai kulturáltságát, szellemének mozgékonyabbá tételét. S nem vagyok meggyőződve róla, hogy életünk mostani nehezedő körülményei közepette a jövőben fúl sok minden változhatna ebben. Márpedig felelős gondolkodás nem létezhet szellemi nyitottság nélkül, amibe a művészi üzenetre való érzékenység is beletartozik. Remélem, az eddigiekből már nyilvánvaló, hogy а IV. országos rajzbiennálét nem tartom a meglepetések biennáléjának. Ellenben érett kiállításnak tartom. A kiállító művészeknek legalább egyhatoda nyugodtan díjat kaphatott volna, ez is jelzi a magas színvonalat. A díjzsűri jó munkát végzett, Kovács Tamás nagydíja, Maracskó Gabriella Cso- hány-díja, s a többi díj, így Kovács Péteré, Sáros András Miklósé, Sulyok Gabrielláé, Szemethy Imréé, Földi Péteré és Gaál Józsefé érvényes teljesítmények elismerését jelenti. Csak öröm, hogy ugyanilyen erővel még több érvényes névsort állíthattak volna össze. Itt jegyzem meg, hogy az idei kiállításra 190 művész csaknem félezer művet küldött be, közülük 130 művész 220 alkotását állították ki. A tárlat szembeötlő , sajátosságai közé tartozik a grafikai méretek növekedése, a rajz műfajának és méretének szinte óriássá tágulása. Már-már „illetlenül” hatalmas méretű művekkel találkozhatunk, egyáltalán nem bélyegtervtárlatban gyönyörködhetünk és gondolkodhatunk. A másik jellegzetesség az, hogy e kiállítás tanúsága szerint, a rajz is a festői látásmód irányába tolódott el. A két jellegzetesség között bizonyára összefüggés is létezik, ahhoz ugyanis, hogy egy '■ajz festői látással készüljön, nagy felületre van szükség, esetleg éppen ezért tágultak ki a méretek. A további általános megjegyzések közé tartozik az is, hogy a kiállításon az irányzatok, a művészi stílusok változatossága van jelen, S a tárlat abban az értelemben is nyitott, hogy nemcsak grafikusok, hanem iparművészek, szobrászok is jelen vannak rajzaikkal. A kiállítás fő mondanivalója számomra mégis elsősorban a felelős gondolkodás. Jó ■lenne, ha a nagyközönség fogadókészsége éppen ezért erőteljesebb volna. Példaértékűnek tartom ugyanis azt, amit a kiállító művészek alkotásaikban megfogalmaznak a világról s benne az ember pillanatnyi helyzetéről. Látnunk kell, hogy a kor nem annyira a válaszok, inkább a kérdések megfogalmazásának kedvez. A művészetek feladata egyébként mindig i,s elsősorban a kérdezés volt és marad. A felelős kérdezés roppant fontossággal bír a huszadik század vége felé közeledő emberiség számára is. N em a művészek „játszanak” a térrel, a dimenziókkal, a viszonyokkal. Ellenkezőleg, ezek játszanak velünk. Ennek fölismerése már csak azért is létszükséglet, nehogy ismét félnünk kelljen majd egyszer a jövő kritikájától. Ügy gondolom, ha ezt tudatosítjuk magunkban, a jelen alakításában másként vállaljuk a cselekvést. Ilyen értelemben is érdemes figyelnünk, hogy csak néhány nevet említsek, korántsem a teljesség igényével, inkább csak jelzésiként, Kovács Péter, Kovács Tamás, Szabó Tamás, Püspöky István, ef. Zámbó István, Muzsnay Ákos, Nagy Gábor, Orosz István, Sáros András Miklós, Sulyok Gabriella, Fillenz István, Váli Dezső, Eszik Alajos, Szemethy Imre, Schmal Károly, Szikora Tamás, Dorosz Károly, Szentgyörgyi József, Bálványos Huba, Buták András, Földi Péter, Hegedűs Morgan üzeneteire, de inkább kérdéseire, amelyek az ember sorsára és lehetséges szerepvállalásának anomáliáira vonatkoznak. Nem bizonyos, hogy fölöttébb normális ez a kiállítás, de vajon makacsul kitarthatunk-e azon elképzelésünk mellett, hogy világunk az-e? Vannak a huszadik században ellenkező jelek. Akik ezt észrevették, ha nem is boldogabbak, de talán bölcsebbek lettek. Számomra ezért szép és szomorú ez a tárlat. Igaz, hogy nézni mindig is könnyebb volt, mint látni. Tóth Elemér Tragédia Csecsén Egy lelancolt kézilabdakapu A« osztály létagám 29, hiányzik Pécsi László Vera Muhina „Munkás és kolhozparasztnő” című monumentális szoborcsoportját, amely az utóbbi három évtizedben több értelemben is jelképpé vált. valószínűleg nem csak azok ismerik, akik saját szemükkel látták Moszkvában a sarlót és kalapácsot magasba emelő, lendületesen előrelépő két szoboralakot a népgazdaság eredményeit bemutató állandó kiállítás — orosz rövidítéssel VDNH — közelében. A mű, amely eredetileg az 1937-es párizsi viilág- kiállítás szovjet pavilonjának egyik fő dísze volt (Romain Roland elragadtatott sorokat írt róla), azóta szimbolizálja a szovjet államot. A kompozíció fél évszázados sorsa rendkívül érdekesen alakult. mostanában viszont amikor jövője erősen kétségessé vált, a szov- jetunióbeli sajtóviták egyik szerepelője, újabb..tartalommal gazdagodott a szimbolikája. Manapság olyan megkérdőjel ezhetetlennek hitt fogalmakat kezd ki a kételkedés, mint a szocialista realizmus vagy a szocialista humanizmus: úgymond, ha valódi a realizmus vagy a humanizmus, lehet — szocialista vagy kapitalista? Mindenesetre a szoborcsoportot születése óta megkülönböztetett figyelem övezi: mivel a világkiállításon éppen a német pavilonnal szemben állt, a szovjet vezetésnek egyáltalán nem volt közömbös a mű politikai töltete. Amikor Molotov. és Vorosilov vezetésével a kormánybizottság átvette az elkészült művet, jónak látták, ha döntésüket Szitáimnál js jóváhagyatják. Már csak azért is. mert Vorosilov kijelentette: először látja, hogy egy munkás bal kézzel fogja a kalapácsot. Nem nyerte meg a tetszését a nőalak karikás szeme sem. Sztálin még aznap éjjel ellátogatott a kísérleti öntödébe, s limuzinjának reflektorfényében (az autó első kerekeivel egy ládára hajtott) tányérsapkájának ellenzője alól fölfelé nézve szemügyre vette az alkotást. Sztálin nem szeretett fölnézni senkire és semmire... s ez megpecsételte a kompozíció sorsát. Amikor ugyanis a szobor visszaérkezett Párizsból, alkotójának I elképzelésével ellentétben nem a Lenin-he-. gyen építendő 34 méter magas piedesztálra állították, ahol Muhina elképzelése szerint a hatalmas állam méltó jelképe lehetett volna, hanem a város (akkori) peremére, egy mindössze 10 méter magas talapzatra, amelyen enyhén szólva nem érvényesülnek a kompozíció előnyei, eltúlzottnak, ijesztőnek hatnak a férfi- és a nőalak vonásai, eről- tetettinek vasba merevedett mozdulatai. A múlt évben országos pályázatot írtak ki arra, hová helyezzék el a Munkás és kolhozparasztnőt. Az eredmény: maradjon a VDNH-n. Csakhogy a fő probléma ma már nem is a hely kiválasztása, hanem a < szoborkompozíció megmentése: könnyen fordulhatnak úgy a dolgok, hogy nem lesz mit áthelyezni. A szobrot ugyanis olyannyira megrongálta a korrózió, hogy szakértők véleménye szerint elég egy Moszkván végigsöprő vad szélvihar, és leomlik a két hatalmas figura. — Mikor megtudtuk, hogy Pécsi Laci meghalt, először néma csönd lett, aztán az egész osztály sírni kezdett. Nagyon sokáig sírtunk — mondja Kovács Tamás, Laci osztálytársa. — Ügy kezdődött ez a hétfői nap is, mint a többi. Tornaórán fociztunk. Hídvégi Pista volt a kapus, és mivel ritkán került hozzá a labda, unalmában felkapaszkodott a felső kapufára, s ott himbá- lódzott. Laci, aki komolyan vette a játékot, belekapaszkodott a lábába, megpróbálta lérángatni. Amikor már majdnem lerántotta, Pista hirtelen leugrott, a kapu meg előrezuhant Lacira, és kettőt pattant rajta. Mikor mozdulatlanul feküdt, a többiek röhögtek, azt gondolták, csak hülyéskedik. Mi odarohan- tuník hozzá, leemeltük róla a kaput. Ö felállt, majd összeesett. Az egyik osztálytársam megkérdezte, hogy szédülsz? Csak annyit mondott, hagyjál és feléje rúgott. Közben kiáltottunk a tanító néninek, aki a pálya végén a lányokkal foglalkozott. Laci ott 'feküdt a pályán. Az egész olyan gyorsan történt. .. Laci nem mindig volt benne a csibészségek- ben, azért néha velünk tartott. Nagyon szerette a testnevelésórát. ö volt az egyik legjobb focista az osztályban. Elfojtott könnyek Mikuska Istvánné, a Csé- csei Körzeti Általános Iskola igazgatóhelyettese a baleset idején az iskolaépületben tartózkodott. — Erzsiké, az osztályfőnök, aki a testnevelést is tanítja sápadt arccal, kifulladva rohant be az irodába. Alig jött ki hang a torkán, remegve mondta, hogy azonnal menjek segíteni, mert Pécsi Lacikára rázuhant a kapu. Nagyon megijedtem, nem volt idő gondolkodni. Kirohantam én is a pályára. Már messziről láttam amint a gyerekek hozzák Lacikát a másik kapu felé. Rájuk kiáltottam, hogy azonnal tegyék le! Amikor letették megmasszíroztam a homlokát, de nem tért magához. A szája félig nyitva volt. Láttam, rettentő nagy baj van, azonnal cselekedni kellett. Gyorsan beraktuk Lacikát az egyik kollégám kocsijába, aki a pásztói kórházba szállította. A második óra után tudtuk meg, hogy meghalt. Döbbenten meredtünk egymásra, szólni senki sem tudott. Olyan volt a tanári, mint egy halotti szoba. .. Az elfojtott könnyek felszakadnak, és kíméletlenül felszántják arcát. Ijedt kék szemek Pécsi Tímea hosszú barna hajú kislány. Félénk visszahúzódó alkat. Ötödik osztályba jár. — Néha összevesztünk Lacival, de mindig hamar kibékültünk. Nagyon szerettem őt. Miután a testvérem meghalt furcsa dolgok történtek velem. Kedden délután az udvarunkon játszottam az egyik barátnőmmel. Eszembe jutott Tigris, a cicám. Kerestem őt, mert csontot akartam neki adni. Mindig a szomszédunk falánál szokott lenni, hát odamentem. És akkor a Terka néniék házfala ledőlt, majdnem betemetett. Ráadásul másnap Bikficet, a kutyámat elütötte egy autó.. . Ijedt kék szemében árnyak jelennek meg, nem érti a sors kiismerhetetlen játékait. Leláncolt kézilabdakapu A kézilabdapálya a helyi sportegyesületé. Vörös salak borítja. Olyan kemény a talaj, akárha betonnal öntötték volna le. Kapu nélkül sivatagnak tűnik. Körülötte azonban gyönyörű fák, zöld fűszálak hirdetik az életet. A két kapu vasból készült házilagos monstrum.' Félelmetes látványt nyújt. Most ott fekszenek összeláncolva a pálya mellett. Megkésve került rájuk az a lánc... A negyedik osztályban már csak 19-en tanulnak tovább. Az első pádból hiányzik valaki. A bejárati csarnokban az ajtó fölött vádol a felirat, és. a szélben fáradtan, reménytelenül lobog a fekete zászló. —í кявкм*- :"^nui«Ks«kL. ’miinf———n—i—n———— ’ A leláncolt kapuk ( Memento... Fotót Bábel Szoborsors
