Nógrád, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

Hosszú ideje nélkülözünk egy reprezentatív, állandó népművészeti kiállítást a fővárosban. Vidéki múzeumaink legtöbbjében pedig — érthetően — a tájegység' népművészeti anyagát gyűjtik, állítják ki. Mégis, ha valaki a magyar népművészet jeles és jellegzetes alkotásaiban akar elmélyedni, valamelyik megyei, városi múzeumba kell elutaznia. Hacsak nem vendéges- ■ kedik éppen Budapesten a gyűjtemény.

Még a nyolcvanas években indult európai hódító útjára a szombathelyi Sava- ria Múzeum néprajzi gyűjteményéből összeállított kollekció. A nyugat-magyarországi népi díszítőművészet híres kiállítását Bárdosi János, a múzeum néprajzi osztályának azóta elhunyt tudós ^igazgatója szorgalmazta. És a rendkívül gazdag anyag sikerrel szerepelt Prága, Szófia, Varsó, Krakkó, Berlin és Bécs kiállítótermeiben. Ezt a vándorkiállítást kibővítve 1984-ben bemutatták Szombathelyen is. És most egy évig Budapesten, a Néprajzi Múzeumban láthatjuk a Népi díszítőművészet Vas megyében című bemutatót, a turistaszezonra legalább így csökkentve a nemzeti kiállítás hiányát.

A nép nem alkot öncélú művészi tárgyakat, hanem csak használati eszközeit díszíti. E használati tárgyakon megjelenő művészetet

I i

ősrégi agyagedények

nevezi a szakirodalom a nép díszítőművészetének. Bizonyos használati eszközöket — tükrösöket, borotvatartókat, mángorlókat, súly,kólókat, pásztorbotokat, juhászkampókat — a tárgyakhoz, anyagukhoz illeszkedő technikával, állandó motívumokkal díszítettek.

A Vas megyei gyűjtemény különösen gazdag pásztorfaragásokban. Különleges és korai anyaggal is rendelkeznek. A XVIII. században geometrikus, ékrovásos technikákkal, később a tájra jellemző spanyclozással. karcolt díszítéssel vagy

domború faragással készültek e tárgyak. Az előbbiek mértani díszítményeit a szabadabb vonalvezetésű növényi órnamentika, a virágdíszítés követi, majd a múlt század elején megjelent az alakos ábrázolás is. A spanyolozásról az 1830-as évektől van emlékünk Vas megyéből. A fa kivájt, kifaragott mélyedéseibe spanyol- viaszt nyomkodtak. A pásztor saját magát és szeretőjét, cimboráját, a betyárt gyakran, faragja csakúgy, mint vallásos és hazafias jelképeket. Az alakok híven ábrázolják a kor öltözködési szokásait, viselettörténeti dokumentumot szolgáltatva ezzel.

A néprajzkutatást Vas megyében a XVIII. században Bél Mátyás neve fémjelzi. Itt folytatta Sebestyén Gyula és Vikár Béla a népköltészet gyűjtését. Kárpáti Kelemen, az- első múzeumigazgató 3600 tárggyal alapozta meg 1900 és 1914 között a néprajzi gyűjteményt, amelyet a két világháború között Pável Ágoston emelt magas szintre. Dömötör Sándor néprajzos igazgató 1949-től 1956-ig Vas megyei kutatásaival, a magyar etnográfia történetébe írta be nevét. Az elődökhöz, méltán folytatta a gyűjtési-kutatást Bárdosi János. Az ő emléke előtt tiszteleg ez a kiállítás.

Kádár Márta

Farkasfa: szobarészlet

(Dolezsál László felvételei)

Vas megye népművészete

Lehet-e a kultúra helyi érdekű?

Itt van a nyár, s az emberek útra kelnek, mint más évszakban a vándormadaraik. A vándoremberek elutaznak valamerre szabadságukat eltölteni, pihenni, erőt gyűjteni, a nagyvilágba vagy hazai tájakra. Akinek nyaralója van, azt keresi föl. Akár ezért, akár azért, közeire vagy távolra induljon is az ember, egymaga vagy a családja is, alkalma adódik arra, hogy művelődjék, találkozzék a kultúrával, régi idők emlékeivel, zenét hallgasson, .képeket, szobrokat, drámai előadásokat tekintsen meg.

Valóban? Nem lehet-e a kultúra helyi érdekű?

A kultúra természetesen, bárhol legyen is, mindig helyi1 érdekű a szónak abban az értelmében, hogy tájhoz és emberekhez kötődik. Elsősorban az ottaniaknak illendő ismerniük, hogy a lakóhelyükön vagy a környéken milyen látnivalók vannak, az épületek közül melyik miről nevezetes, akár külsejét tekintve, akár valamilyen történelmi emlék kötődésében. Üjságok és könyvek, színházak és hangversenyek mindenütt elsősorban az ottaniakra számítanak, és elengedhetetlen, hogy, a helybeliek számítsanak a. kultúra minden kínálkozó alkalmára, éljenek is vele. Ennyiben tehát a kultúra helyi érdekű, Magyar- országon és bárhol a nagyvilágban, városon, falun, kies és kietlen tájakon.

A nyári vándorélet, legyen bármilyen indétékú, alkalom arra, hogy ez a helyi érdeklődés kitáguljon vagy meghosszabodjék. Elelgondolkozom gyakran, élnek-e az emberek a kínálkozó lehetőséggel, hogy pihenés vagy világjárás közben kulturálódjanak, művelődjenek is. Mennyi szép és jó kínálkozik szellemi felüdülésre, szellemi erősbödésre! De milyen sokan vannak, akik nem figyelnek föl rá, ha tudnak is róla, nem törődnek vele. Számukra a kultúra csupán helyi érdekű, s talán az is marad végleg.

Nem szeretem a történelemből örökölt irányjelző-, nek azt a használatát,

amely a fővárost vagy a nagyvárost fölutazással közelíti meg, a kisebb településekre viszont lemenetelt mond. Bizonyára közigazgatási szempontok szerint vagy a fölé- és alárendeltség rendje szerint alakult így ez a mondás, kulturális értelme azonban egyáltalában nincs (a társadalmi megalázásról vagy meg- megalázkodásról, a fennhé- jázásról és hasonlókról ezúttal ne essék szó). De a nyári vándorlás többirányú: elindulhatnak a pestiek hazai tájakra (persze, világvándorlásra éppen így), az ország bármely tájáról pedig közeire, távolra, így Budapestre is.

Miért? Mit látni indulnak el hazulról az emberek, vagy ha csak pihenni, kikapcsolódni mennek is, élnek-e az alkalommal, hogy megismerjenek más embereket, életeket, ismerkedjenek a múlttal, művészeti értékekkel? Attól tartok, hogy ebben a kérdésben nincs minden rendben.

Két okból is nyugtalankodhat az, akinek a számára az érték nemcsak pénzben fejeződhet ki, hanem tudásban, közösségben, erkölcsben és hasonló szellemiekben is.

Az első ok: bizonytalankodni lehet és kell, hogy ezt az érdeklődést iskola és szülői ház, közvetlen . környezet, könyv, újság, folyóirat, mindenféle , más, alkalmas vagy kevésbé alkalmatos alkalom bele- plántálta-e csakugyan az emberek sokaságába. Félő, hogy a mérleg nagyon is ferde, kevesebbel lehet dicsekedni, mint amennnyi a tartozás, más szóval: a feladat a kötelesség.

És ?>. korábbiakhoz b;zo- nyos értelemben odajárul a televízió is, amely ugyan érdeklődés fölkeltésére is minden eddiginél jobb alkalom. de azt, aki amúgy is hajlamos a lustaságra vagy közönyre megerősítheti ebben. Szokás mondani: a televízió ablakot nyit a világra. Ez igaz: annyi mindent láthatni a képernyőn a földkerekség minden tájáról, minden művészet megannyi álkor tását, hogy ezt még az

utazni nagyon szerető, s az utazni kínált lehetőségeket nagyon ~ fölhasználó ember sem kaphatná meg, láthatná, hallhatná személyesen. De éppen ez a hatalmas lehetőség tompíthat is az érdeklődésen. Abban a tévhitben ringathatja magát az ember, hogy a képernyő révén úgyis mindent megkap, nem kell törnie magát a személyes élményekért.

Tetézi ezt az első aggodalmat egy második. Az utazás költségei nem csökkennek, hanem növekszenek. Akár hazai turizmus, akár határokon átlépő, számvetésre készteti az embert. Ettől is helyi érdekűvé lehet a kultúra. Gyakran kérdezem: nem törte-e meg, nem tpri-e meg a kulturális érdeklődésnek korábban oly ígéretes ívét, hogy a vándorutak megdrágultak? A közelmúlt éveiben mintha versengeni kezdtek volna falvak, városok, tájak, hogy olyan kulturális élményt kínáljanak föl, amely közelről, távolról odacsalogatja az embereket. A vasúti jegyek ára, az autózásé, a magas szállásköltségek lassíthatják, talán meg is béníthatják ezt a kezdeményt.

A lehetséges kár fölmér- hetetlen. A provincializmus kátyújában reked meg, aki nem él a kulturális érdeklődés adta lehetőségekkel, s a helyi érdeken, a helyi érdekességen túl nem merészkedik. Jól tudom, hogy az emberek többségét manapság más gondok foglalkoztatják: beosztással kell élniük. De ha a beosztásból kimarad a vándorlás,. a vándorlásból a világlátás, a világlátásból a művelődés, annak kárát látia az ember, a család, a jövő nemzedék, a falu. a város, a táj, az ország, a nemzet. Felelős ezért mindenki: természetesen országunk gondját, viselők is. De ha ki-ki azt teszi meg, amit megtehet, nemcsak ablak nyílhat előttünk a világra, hanem ajtó is.

Jó utat!

Z. L.

Beszélő tájak

Egy oroszlánvadász Károson

Boldizsár Menyhért István fővárosi nyugdíjas (sokáig dolgozott Nógrád megye szolgálatában) félszáz oldalas kis tanulmányt írt jó tíz-egynéhány évvel ezelőtt tisztán szülöf öldszeret ettől

hajtva — Nógrádszakálról. A munka, amely mindent érint, ami Szakaihoz' vág — földrajz, állatvilág, történelem, helyrajz — egyben minden oldalán szinte szó szerint sugározza szeretetet. Sőt, itt* ott meg versbe is fordul a leírás az Ipoly menti községről. Ebben olvasható (a kéziratban ugyanis, mert kiadó nem került elő ebben az ügyben) sok minden más mellett egy igazán érdekes és kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert tény. A harmincas évek elején a nagy „afrikai”, Kittenberger Kálmán nyaranta errefelé, a Rázósnál tanyázott gyakorta.

Hogy került éppen ide, a Szakaihoz közeles úgynevezett Ráróspusztára (mert hiszen ott az a hely, ahol táborozott) Kittenberger? Fekete István róla szóló életrajzi könyvében erre semmiféle útmutatás nem található (vagy csak én nem találom benne). Mindenesetre jó tudni — és ebben Boldizsár Menyhért említett kis tanulmánya segített —, hogy az „afrikai” nem csak egy tárló- ravaló néhány használati

tárggyal és azzal a természetességgel kötődik ide. ami a szécsényi múzeum vadászati anyagában biztos részvételt nyújt számára. A vele kapcsolatos teljes körű ' anyag amúgy a nagymarosi emlék- kiállításon látható. Kittenberger Kálmán tehát nem csupán a szécsényi vadászati kiállításon, tárlaton van jelen, de személyes meggyőződés után állíthatom, hogy mai napig emlegetett-ismert valaki a mi kis Nógrádsza- kal községünkben is. „Kitt bácsinak’’ említette például a minap Szakaiban a Palócz utca 43-as számú ház ugyancsak koros gazdája, aki nagy szívélyességgel kalauzolt tovább egy mai vadászhoz, Szakai egykori tanácselnökéhez, Nagy Ferenchez (szintén jól ismerte, hiszen a harmincas években volt fiatal maga is), ő azután még tovább irányított egy olyan emberhez, aki nyugdíjas vadőr, Kőműves Istvánnak hívják és sokat járt a környező erdőkben magával Kit- tenbergerrel, fiatal legényként segítve mindenben, ami ott és akkor adódott; hajtásban, táborozási élettel összefüggő munkában és így tovább. De elébb valamit erről a szakali kapcsolatról és előzményeirőlSzámomra halvány kis nyom az is (mindaddig, amíg valaki fölényesen rá nem mutat valami teljesen egyszerű és „kézenfekvő” magyarázatra), hogy volt itt egy időben birtokos bizonyos Bornemissza család is. Nos, az afrikai vadászutak legelején Kittenberger beállt felkérésre egy Bornemisszához, aki meglehetősen nyeglén bánt vele, tulajdonának tekintette valamiféle dzsentrigőggel — és mint máskor, más esetekben is, amelyek így alakultak, Kittenberger egyszerűen faképnél hagyta az unalmában Afrikába kívánkozó Bornemisszát. Talán innen is lehetett valami kapcsolatféle, de vannak egyéb „nyomok” is... Itt van például az a tény, miszerint a Szakaihoz közeli Litke a Cobiurg her- cegségi uradalom részeként híres szarvasállományt nevelő erdőséggel bírt, sőt sörtevadállamányáról is ismert volt... Végeredményben nem is nagyon kell ezt firtatni, hiszen Léva-LeviCe, ahol Kittenberger tisztes iparoscsalád nyolcadik gyer- rekeként született, igazán nem esik túlontúl távolra a mi tájunktól. Szakaiban éppen Kőműves István és mások is említenek valamilyen rokoni szálat ide húzódni: mondják Fényes Pál, errefelé bérlő vagy birtokos, előtte jóval ugyanabban a birtokban Wiltman Aurél személyét. Az előbbivel biztos volt kapcsolata a nagy vadásznak, hiszen az a rész, ahol ő tábort ve'rt gyakorta két nagyobb afrikai szafári között, éppen „Fényes Palkóé” volt, (így mondja következetesen Kőműves bátyám vasúthoz közeli portája előtt beszélgetve a hétágú napfényben).

Szép dolog, amikor az ember azt tapasztalja a valóságban is, amit a könyvekben olvashat. Fekete István nemhogy túlzott volna kicsit idealizált (bár a kritikát sem hallgatta el, néha túl merev viselkedése kapcsán) Kittenberger leírásában. Talán még vissza is fogta a tollát. Elképzelhetetlenül szeretik „Kitt” bácsit Nóg- rádszakálban ma is. Bárkit

kérdezhetsz, eleve tud! arról, hogy ő ide a közeli, mára, de már tegnapra is híres táborhellyé alakult Rárós- pusztához tartozott nyaranta- Róla szólva azonnal mindenki beszédes lesz és vidám. És ahogy leírják, kérdezés nélkül,, a termetét, mozgását! Kőműves Pista bácsi például így:

— Kis, alacsony, nagyon tömzsi ember volt, kevés beszédű, de tudott sokat i? mesélni... Néhány napszámossal maga építette mindig fából és a tetejét zsúpból a tanyát a rárósi forrásnál. Ott, ahol a vízmű van, azon túl felfelé megy egy út, aztán ott a forrás. Utána lett a neve annak a résznek Indián tanya forrás... Amikor az erdőt járta állandóan mozgatta a fejét, le-fel, oldalt mindenhová nézett-.. így járt a rárósi erdők alján, sokat mentem vele magam is...

Az „Indián tanya forrás” egyike a híresen jó vizűi van közöttük egy még híresebb .csevice is) szakali, környéki forrásoknak. Mert van

belőlük ideát és odaát, az Ipolyon túl is jó néhány. Maga Ráróspuszta is tulajdonképpen odaáti rész, Rárósmulyadhoz tartozó puszta volt. Mulyadon meg rendkívül élénk fürdőélet zajlott a régi világban (K. u. K.). Voltak esetek, amikor a losonci fúvós katonazenekar játszott a mulyadi fürdőbálon, de maga Szakái is más volt, mint manapság. Híres postaállomás (váltóhely lovaknak), ahol Madách idejében a császár is átutazott és a váltást kivárva meg is állt. Boldizsár Menyhért hosszasan sorolja a szakali kiválóságokat, rég volt érdekességeket, a tudós doktor s körzeti orvos birtokos Szigyártó Pál (ez sem akármilyen összeállítás amúgy) érdemeit a környék felvirágoztatásában a század elején, S akkor még Kittenberger is idekötődik.

Nyomáf, táborkiválasztását figyelve lehetett itt előbb cserkész- (volt is), azután úttörő-váltótábor, tábor egyáltalán- Az erdőszéli tisztás ma talán éppen a sportpálya a váltótáborban, dp hogy aztán minderről menynyit tudnak maguk a gyerekek?

! Hatvan oroszlánt lőtt „Kitt” Afrikában. De árnyas csendet nálunk talált.

T. Pataki László