Nógrád, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

IRODALOM

3SE

MMMOtMMMOOOMM

Hihetetlen, hogy itt van. Űjra itt, ugyanezen a helyen, mint egyszer régen.

Állt a kivilágított, zsongó téren, a víznyelő rács mellett. Körül a viszontlátott emlékek igézete: ódon árkádok, patinásra zöldült kupola, fríz, kőcsipke, s a Doge-ház.

Tengerhullámokra épült város: Velence.

Alig két órája szállt le a vonatról. Szobafoglalás, hideg tus, aztán -már loholt is a térre. Sürgős volt a mielőbbi találkozás. Annak a régi sortos lánynak a nevetős arca repült előtte. Megismerné még? Olyan régen volt! Eltemette az idő, a háború.

Ólálkodva lesett be a vendéglőbe, ahogy otthon szokta, mielőtt belép. Ettől elmosolyodott, de megmagyarázhatatlan zavar fogta el. Érezte, hogy figyelik. Keresőn terelte szét a tekintetét. A teraszon megpillantotta a pirosra sült arcú lányt. Egy asszony meg egy férfi között ült. Őket is lángszínűre perzselte a nyár. Nem olaszok.

A férfi beszélt. Az asz- szony a fiatal lányt nézte, aztán szemével intett a férfinak.

Most mindketten erre néznek. Hosszúkás, szikár arcukon alig leplezett kíváncsiság.

Megkereste a bejáratot. Elszántan a közelükben telepedett le. Magányos harangtoronyra látott. Oldalvást szemmel tarthatta a, lenszőke hajú lányt.

Tekintetük ' összekapcsolódott. A férfi tovább beszélgetett az asszonnyal számára ismerős nyelven, angolul.

Dénes egv pohár limonádét rendelt. Amott az angol magához intette a pincért, aki visszajövet névjegykártyát tett az asztalra a pohár mellé. Néhány szavas üzenet volt rajta. Fölpillantott. Mr. Liketoon barátságosan bólintott. Egy kissé meglepődött, de a tekintgető lány fölbátorította.

Az asztalukhoz lépett. Bemutatkozván közölte, hogy magyar. A sárga ruhás hölgy Mr. Liketoon felesége, Helga a leányuk. Ez fénylőn mosolyogva nyújtott kezet.

Mr. Liketoon bort töltött. Márkás, vörösbort: Lacrima' Christit. A fanyar zamatot jobban kedvelte, mint ezé.t, de azért fenékig kiitta.

A következő percben el- zsíbbadt a homloka.

— A magyar bor világhírű — szólt Dénes.

— Tokaji — mondta az angol.

— A külföldiek csak ezt ismerik — felelte Dénes. — Pedig sok-sok finom borunk van még. Többek között a Villányi Oportó.

Az angal újra töltött. Koccintottak.

Mr. Liketoon cigarettával kínálta a vendéget, aztán a lányára pillantott.

Helga fölrezzent. Papa, ne kezd el! — intett a szemével. Várj még, papa.

Ö nem Jacky — tette hozzá hangtalan üzenetéhez.

A ifyi rkos szorongás, amely kicsapódott a bőrén, figyelmeztette az óvatosságra.

Nem akarta elriasztani az idegen férfit, aiki első látásra nagy hatással volt rá, a közelségétől melege lett. Kesernyés szája érzékenységről tanúskodott.

Három napra jött — mesélte Dénes, az ismerősök Párizsban várnak rá. Ott még nem járt.

Velencével egyébként régóta tartozott magának. így látni a várost, teljes épségében, még egyszer. Talán utoljára? Süllyed a lagúnák városa, házai, palotái repedeznek. Műszerek számlálják süllyedő évtizedeit. .. Elképzelhetetlen! Meghalhat Velence, mert

nincs pénz megakadályozni a pusztulását? Nincs rá pénze az emberiségnek! Mindenféle öldöklő rémségekre viszont van. . .

Mr. Liketoon szinte védekezőn jelentette ki személy szerint, hiába ért ő egyet az okfejtéssel, ha úgysem kérik ki az egyéni véleményeket. Majd hirtelen hangot váltva így szólt.

— Elfogadná meghívásunkat a jachtra?

— Jacht? — Dénes tágra nyitotta a szemét. — 'Miféle jachtra?

— Londonból azzal hajóztunk ide — mondta magától értetődően az angol és megjegyezte, hogy ez a legkényelmesebb utazás. Az ember ugyanis otthonával együtt mozog a világban.

A lány merően- figyelte a vendéget.

— Akár egész éjszakára ott maradhatna — toldotta meg Mr. Liketoon. — A vendégkabin rendelkezésére áll.

Megköszönte a meghívást.

A lány föllélegezve dőlt hátra.

Mindannyian fölkerekedtek. Helga elöl ment az anyjával. Járása könnyű, ruganyos. Dénes arra számított, hogy séta közben kettesben lehetnek egy kicsit. Helga azonban , az anyjához menekült, és őt az apjára hagyta.

Mit akar hát? — töprengett magában. Hozzá sem szólt egész este, csak biztatóan mosolygott arca, szeme. Ismert ugyan ilyen lányokat odahaza is: hallgattak, hallgattak, és néztek rá, ahogy beszél. Néha órákon át csak ő beszélt.

— Megérkeztünk.

Nyújtott testű, sima fehér hajó. Dénes elragadtatással dicsérte. A házigazda megmutatta a kabinokat, a vendégkabinba is

bevezette. Kerek ablakáig ért a víz.

Kiültek a fedélzetre. Mr. Liketoon whiskyt hozott. Felesége jó éjszakát kívánt, és aludni ment.

— Tetszik itt önnek? — kérdezte^ a házigazda.

— Nagyon felelte a vendég. — Régi vágyam vízen élni. Gyermekkoromban tengerész akartam lenni. — A lányra hunyorított. — Nem is tudóm, miért nem lettem az? Bár nekünk nincs i,s tengerünk.

— Tartson velünk — mondta a házigazda. — Körülhajózzuk a „csizmát”: Szicília, Nápoly, Pompeji.

rSok szép napot tölthetnénk együtt.

— Bárcsak megtehetném! De tovább kell utaznom. Várnak.

— Ó! — sóhajtott befelé a lány. Ki várja? Jó volna megkérdezni, de a kíváncsiskodás illetlenség, s a papa mindig gentlemanlike. Jó lehet annak, akit várnak.

Szívesen látnánk — mondta a papa.

Helga csöndben fölemelkedett. Távolodóban hallotta a férfi válaszát.

— Sajnos nem lehet.

— Sajnálom. — Mr. Liketoon az órájára nézett.

— Későre jár — mondta előzékenyen a vendég. — Nem ákarom föltartani.

— Maradjon, ameddig jólesik. — A házigazda fölállt. — Érezze otthon ma-. gát a körünkbén.

— Köszönöm. Elszívok itt fent még egy cigarettát.

Dénes a fedélzetkorlátra könyökölt. Bámulta az éjszaka hátterén -kirajzolódó várost. A távoli lámpák apró fényeit.

, Oldalra nézett — ugyanannak a mágikus kényszernek engedett, mint a Szent Márk téren. Ott állt a lány. Az árboélámpa sugarában olajosán csillant a szeme.

— Azt hittem, már alszik — lépett előre Dénes, s erősen megszívta cigarettáját. Régóta várt erre a pillanatra. Kettesben Helgával. — Igazán szólhatna • már — unszolta kérlelőn. Még nem hallottam a hang- ját. ’ \

A lány szeme kitágult) Szomjasra nőtt pupilláján tiltakozás rebbent. Nem, ne kérdezz! — beszélt hozzá gondolatban. Inkább te se beszélj. Hallgassunk mind a ketten-,

— Netán így jobban tetszik? Érdekesebb? — firtatta a férfi. — Játszani akar?

Dékány Kálmán:

Különös meghívás

Tj

jachtra

A lány szeme fölvidult. Hálásán bólintott.

— Tudom, Vfin ilyen játék. Mifelénk is ismerik, nemcsak maguknál. Kedves. ..

A lány nem szólt, hát megint ő beszélt.

— Sokat tapasztaltam, láthatja, benne vagyok a korban. Nős voltam, most elvált.

Meleg az este. Megtörölte a homlokát.

— De hagyjuk ezt — mondta. — Reggel kimegyek a Lidóra. Korán kelek. Tatán le sem fekszem. Végig kell járnom az emlékeket. Verrocchio-lovasszob- rával kezdem. Diákkoromban csodáltam meg először. Szeretek szobrokat nézni. Órákon át el tudom nézni a bronzba öntött mozdulatokat, kifejezéseket. A szobrok hangtalansága nem zavar, csak az eleveneké. Nem furcsa? — Megsimogatta a lány haját.

Helga megszorította a kezét. Fogta, szorongatta. Aztán vinni, vezetni kezdte szótlanul lefelé a hajómélybe.

Helga hajnalban elaludt.

Dénes a fedélzetre lopó- zott. Most kelt a nap, nem emelkedett még a látóhatár fölé, csupán a tenger lett egyre pirosabb.

— Good morning. — Fölrezzent. A házigazda is az ébredő tengert nézte a fedélzetről. — Ugye szép?

— Mesés, uram. Lángoló tenger!

— Valóban — mondta Liketoon,' s szeme sarkából vendégére pillantott. - — Hogy érezte magát nálunk?

— Remekül, uram — felelte a vendég. — S befejezésül ez a csodás látvány! Leírhatatlan.

— Remélem, meggondolta magát — mondta gyorsan a házigazda.

— Nem, sajnos, nem lehet — felelte a vendég.

— Kár. Őszintén sajnálom.

A nap pereme fölmerült

a vízből: Színes hullámokat görgetett az emelkedő fény.

— Helga nagyon szép — Dénes cigarettára gyújtott, s a füst mögül Liketoon arcélét fürkészte —, de nagyon titokzatos. Még a hangját is titkolja.

— Sajnos — mondta .az apa. — Elvesztette. Volt, de elvesztette. — Majd szinte bocsánatkérően megismételte: — I am sorry.

Dénes maga elé meredt. Félkör alakú, vékony karcolás sebezte ott a fedélzetpadlót.

— Helga.... nagyon szép — mormolta egyre öntudatlanul.

— Kérem, bármire szüksége van, természetesen rendelkezésére állok. Csak szóljon, uram.

Dénes fölütötte a fejét. Az öregedő ember fakó szemébe nézett.

— Köszönöm —. szólt biccentve, csöndesen. — Mindenem megvan, amire szükségem lehet.

S elhagyta a jachtot.

Szép álmokat! — intett búcsút a szemével. •

A partról hosszan visz- szanézett. A fedélzet üres volt már. Az árboc hegyén még égett a lámpa: elfelejtették eloltani.

DEÁK MÓR:

ARATÁS UTÁN

Sirályok röptét lélegző tenger, só eszi bőröm könnyeidtől.

Mint napszárpos az aratásra,

Rád gondolok egyre többször.

Amit vesztettem — mit vesztettenfi —, • nem is volt az enyém soha.

Aranyról visszaverődő napfény voltam:

boldog és ostoba.

Isten pénzére vert piciny pont: mozog, s hiába, hisz nem látszik.

Ki tudja, hányszor kell meghalni az utolsó feltámadásig —

mire adtak ki, tenger, Téged? Semmit sem kaptam helyetted-érted. Ezüstről visszaverődő holdfény vált fel ragyogást, von be évet,

éveket, amiket sirattam,

bár nem voltak csak az enyémekRing a tenger a búzaföldön.

Mibe álmodlak bele Téged?

Kenyérbe? Sóba? Szemeimbe?

Mit veszt, akinek nincs semmije? Akinek hullámzik a csend?

S beköltözik emlékeibe?

Learatták a búzát.

Jelkép.

Talán éppen a feltámadásé.

Tudd: ami nem volt a tiéd, az nem lehet már senki másé.

Barth a László: Akt (Gere László felv.)

Kolozsvárott született 1908- ban.

Á festőművész mindig kicsit másképpen éli meg kora nagy kataklizmáit. A festőt nem a történeti korszakok szerint osztályozzák, neki saját időszámítása van. Igaz, a történelem ezekbe is beleszól. Bartha Lászlónak is volt jó néhány olyan éve, amikor — ő maga mondta így — „fejben kellett festenie”.

1933-ban jött el a képző- művészeti főiskoláról; ekkor már mestere, Benkhard Ákos tanársegédje volt. Ugyanebben az évben — és ennek is már ötven éve — fedezte fel magának Tihanyt, a legszebb magyar tájak egyikét. Az erdélyi fiatalembernek mindig is sokat adott a természet: az erdők, az erdei emberek mellé, most modellül a Balaton és nyugalmas vidéke kínálkozott. Solymár István írta róla: „felfedezi a lelki tájának megfelelő másik tájat”. Az 1937— 39-es éveket Rómában tölti mint ösztöndíjas- Ám soha nem lesz a római iskola, az újklasszicizmus képviselője.

Mindegyik időszaka meghozza a maga nagy képét: az önarckép főiskolás korában már bizonyíték, ahogyan Horváth György írja Bartha Lászlóról szóló könyvében : „Egy töprengő lélek módszeres önfeltárása... a tömegek biztos érzékeltetése, a szerkezet gondos megválasztása, a motívumok rendszerezett kiépítése.” Tihany fényeit, parti hangulatát idézi az Esti kocsizás.

A római termést bemutató kiállítás után ismét fordul Bartha László útja. A háború éveit szülőföldjén tölti, a Hargitán, Székely varságon, egy pásztorfaluban. Itt születnek meg a kemény erdei embereket, a küzdelmes erdei munkát bemutató képei.

1946-ban nemcsak az újjászülető béke, hanem egy ösztöndíj, egy újabb tapasztalatszerzési lehetőség is előrelendíti: Párizs. 1948-ban érkezik haza tervekkel, ak- varellekkel, immár . kiteljesedett érett festői szemlélettel. És ekkor jönnek a „fej- ben-festés” evei. Eleinte még dolgozni tud műemlékesként, restaurátorként, majd 1952- től ez a lehetőség is beszűkül. 1955-ben nevezik ki feleségét, Veronikát Tihanyba múzeumigazgatónak, s e fordulat ismét kedves lelki tája felé tereli. De hát lehet a tavat Egry József után megfesteni? — kérdi magától. Aztán megszületnek az első képek a téli Balatonról. A tó rianásos képe, föntről nézett, rálátásos perspektívából az a sorozata, amely most már mindenki számára érvényesen meghatározza, felismerhetővé teszi Bartha Lászlót. A mediterrán hangulatok, a párizsi akvarellek, az erdélyi havasok festője, a könyvillusztrátor, a dísz- 'lettervező Bartha rátalál arra az egyetemes struktúrára, amely végre keretét és rendszerét is megteremti képeinek. Felismerhetővé teszi a mindenütt jelenvaló lényeget, szerkezetben és színben, de legfőképpen gondolatban. Solymár István írja róla: „...a koloristát nem feltétlenül a harsány színek jellemzik, hanem inkább az egyéni összhangzatok” Kék-zöld összhangzat a rianó Balaton, vörös-fehér az 1962-es Alumínium — ajkai, gyári élmenyeinek summázata —, szürke-fekete-villózó fényű az Állomás. Mindegyik olyan kép, amely nem csupán az ő, hanem a magyar képzőművészet egy-egy korszakát is jelzi.

Barthánál ugyanis a kor- szakolihatóságnál fontosabb, jellemzőbb a logikus égy- másraépülésben kitapintható folyamat. Körüljárja a témát, akvarelljein, gouache- ain megfogalmazza, majd megfesti olajban, amely esz- szenciája lesz mindannak a tanulságnak, amit addig felvetett. A valóságból egyre több általánosítható jegyet bont ki. Mai képeinél a szemlélőnek egyre hosszabb felfedező utat kell bejárnia a festő mélységeinek megértésében .

Húsz éve Kőszegen él. A felkapott Tihanyból ’ erdő- sebb, csöndesebb tájra költözött. Itt festi lépyegre törően fogalmazott képeit. Hetvenötödik születésnapján ezt mondta az Életünk munkatársának: ’’..-abból

kell merítenünk, amiből valamiféle üzenetet tudunk hozni. Más belőlünk nem érdekli a világot.”

T. A.

Bartha László műtermében

(Molnár pit felv,)

BARTHA LÁSZLÓ NYOLCVANÉVES