Nógrád, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
A szabadtéri szobortárlat kapcsán P ár hetes távoliét után érkeztem vissza Salgótarjánba a 21-es úton, ami kettészeli a kis főteret- Kicsi, kopott és füstös. Ez az első benyomás- A másik az, hogy üres. Annáik ellenére, hogy már hetek óta itt díszeleg a XV111. salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás. A kocsiból rozsdás fémszerkezetek, köztük egy „hófogó”, egy fából faragott „halcsontváz” látható első pillantásra. Hát igen, elmúlik a nyár, ideje fölkészülni a télre. Mindenesetre, nem ugrottam ki a kocsiból, hogy mindjárt a kiállítás szobrai közé vessem magamat. A következő napokban természetesen árnyaltabbá vált a kép, a műtárgyak a művelődési központ bejárata félé némileg sokasodtak, az alapvető érzés, az üresség érzése azonban lényegileg nem módosult bennem, jóllehet az is nyilvánvaló, hogy a kiállító művészek tisztességgel szerepelnek. Szerény számítás szerint, ez nekünk mintegy félmillió forintba került. Lehet, hogy többe. Igaz, ez viszonylag nem nagy tétel. Ha például a kiállítás helyét, a folyamatosan ripityára törő főteret nézem (ezt nem a szobrok teszik tönkre!), akkor iszonyú meny- nyiségű pénzt vesz ki értelmetlenül adófizető polgárai zsebéből a város. S csak a felelősök túlvilági felelősségre vonásban bízhatunk pillanatnyilag. Ugyancsak vörös posztó a lakosság egy része számára az új városháza méregdrága procc díszlépcsője, amin még nem láttam embert. Ha jön a tél, nem is ajánlom senkinek, hogy ügyeinek intézésekor ezen át keresse az ügyfélszolgálatot- Szóval, ez is funkciótlan s a maga primitívségében megkapó. Talán egyszer azt is megtudjuk, miért és mennyiért került oda, ahol van. Ezekhez képest — a példák még sorolhatók — a kállítás költsége úgyszólván semmi. Mégis fölmerülhet a kérdés, kell-e ez a szabadtéri szoborkiállítás? Csorba Győző, a kitűnő költő egy interjúban pontosan megfogalmazta, milyen rétegei vannak valamely város művelődési életének. Három nagy réteget emleget. Mint mondotta: „Vannak kulturális események, amelyeknek egyszerűen csak helyet, termet, szállodát, költségvetési keretet biztosít a város. Vannak események, amelyeknek közönsége is a város lakosságából kerül ki, de maga a produkció import, idegenből hozott. S végül vannak azok az események, amelyek a város saját kultúrájának a fejleményei, amelyeknek a város nemcsak közönséget ad, de bölcsőhelye, dajkálója, fölnevelője is, amelyek szervesen beilleszkednek a település életébe, sőt kisugárzásuk van, s az egyetemes művészetet is gazdagítani tudják.” Kétség sem fér ahhoz, hogy Salgótarján művészeti eseményeinek legnagyobb része import, azaz nem általa létrehozott kultúra, (tavaszi tárlat, szabadtéri szoborkiállítás, rajzbiennálé, nemzetközi művésztelep, Palócföld stb.). Ami nem azt jelenti, hogy haszontalan, hiszen a szellemi nyitottságot, nem utolsósorban a tájékozottságot szolgálhatja, összehasonlítási alapot nyújthat, ösztönzőleg hathat, bizonyos arányban jelen kell lennie minden város művelődési életében. Ügy vélem azonban, hogy Salgótarjánban ez az arány meghaladta a kívánatosat, s már-már elfedi azt a tényt, hogy a helyi művészeti „termelés” ennél jóval szerényebb, s bizonyos mértékig sorvad. Márpedig — s ez szintén Csorba Győző mindenütt érvényes megállapítása: „Ami egy város művelődési életét igazán minősíti, ami igazi értékét és tartalmát megadj«, az nem az általa »fogyasztott«, hanem a **megtermelt« kultúra." Még akkor is, ha ez talán kevésbé látványosan nyilatkozik meg, de hosz- szabb távon maradandóbb dicsőséget jelenthet az adott településnek, azaz nagyobb társadalmi haszna van. Nem feladatom állást foglalni abban, hogy vajon művészeti életünk jelen szerkezete megfelel-e a jelenlegi gazdasági és szellemi lehetőségeknek? Csupán emlékeztetni kívánok arra, hogy például képzőművészeti „nagy- rendezvényeink" unnak idején merőben más gazdasági, társadalmi, kulturális körülmények közepette jöttek létre, s mára kicsit megmerevedtek. Céljuk és szerepük, sőt, hatásuk is más volt az eltelt évtizedekben- S ez érvényes a szabadtéri szoborkiállításra is. Azt mondják, ha nem lenne, már hiányozna. Hát igen, nagy úr a megszokás. Egyébként is, jóformán „üres” a salgótarjáni nyár, kevés a vonzó (kulturális esemény. Talán ezért van az, hogy pillanatnyilag — a városi műszaki osztályt kivéve — minden művelődésirányítónak kell a tárlat. (Előbbi szakemberek pedig bizonyára tudják, egyszer kellene maradandó anyagból végre megépíteni a teret. amit — ismétlem — nem a szobrok tesznek tönkre.) Ezenkívül, ha megkérdezzük, kell-e a szabadtéri szoborkiállítás, akadnak, akik szerint azt is meg kell kérdezni, kell-e a szobor? E^ nyilvánvalóan költői kérdés. Nem is biztos, hogy a kettő összefügg. Természetesen, a szobor is, miként minden művészet, kell. A magyar szobrászat ma nehéz helyzetben van, kevés a megbízás, az állami mecenatúra lecsökkent. Ez a helyzet a salgótarjáni kiállításon is érzékelhető. Talán kétévenként több mű összegyűlhetne, de ez sem bizonyos. A helyzet ma rosszabb, mint korábban volt, a nagy nevek és művek is hiányoznak a térről. De ez más tárlatok kapcsán is így van. Ügy tetszik, mind ez a kiállítás, mind a tavaszi tárlat vagy a rajzbiennálé egyre inkább kísérleti műhellyé alakul át- Egyre kevesebb a „befutott” név, a fiatalok — nyilván, jobb híján — viszont kedvvel állítanak ki. Itt megmutathatják magukat. Mindazonáltal a szakmai visszhang a szoborkiállítást elkerüli. Ez is figyelmeztető jel. A közművelődési szerep hangoztatása sem a legerősebb érv, ez a hatás ugyanis — éppen a kísérleti jelleg miatt — felemás. Azért az elgondolkodtató, hogy például a művészek maguk sem jönnek el a kiállítás megnyitására, nem kíváncsiak a művek fogadtatására. Legalább valamilyen fórumot lehetne szervezni, ahol művész-közönség találkozók, segíthetnék a művek befogadását. Még annyit, a megyében élő szobrászokat többnyire ugyancsak hidegen hagyja ez a kiállítás, bár amúgy sincsenek sokan. A távolmaradás okai nyilván változóak, a végeredmény azonban az, hogy idén is mindössze ketten vannak jelen. A zt gondolom, e vázlatosan megfogalmazott töprengés, ami korántsem a teljesség igényével jegyeztetett le, arra alkalmas, hogy a jövőben a művészeti élet jelen szerkezetének ismételt vizsgálata elengedhetet- lenségére hívja föl a figyelmet. Tóth Elemér Hétköznapok hordozója A népi élet legkifejezőbb mozzanatainak ábrázolása visszatérő momentuma a művészeteknek. S bár a „ki mit vet, úgy arat” kérlelhetetlen igazsága mára már örökérvényű igazsággá szelidült, nem is oly régen a szorosan vett értelme egy egész társadalmi réteg életének, mindennapjainak meghatározója volt. A bölcs parasztember eszerint élt és dolgozott. A szántás-vetés, a betakarítás, a termés és annak feldolgozása — a gabonacséplés, ia kendertörés és -tilolás — így vált a hétköznapok hordozójává. Egyet jelentett a megélhetésért való fáradozással, a másnap biztonságával. A termés bősége, a szüret és a lakodalmak vigassága az új élet születését vitte hírül■.. (A fotókat id. Szabó István, Kossuth'dijas művész műtermében Rigó Tibor készítette.) Beszélő tájak AZ ÖREGVÍZ HANGJA Szerkesztőmnek alkotmányos tárcát ígértem, olyan (téma kifejtését, ami a mai ünnephez illik; lehetne egy öreg malom története vagy akár a szentiváni malomároké, ahol a helybeli egykorvolt akarat és lelemény jó darabon megemelte a Zsúnyi patak medrének folyását, hogy a malom bő vizet kapjon. Szép lenne ez is és talán érdekes is. Most mégis az öregvizet (így emlegette a régi palóc), az Ipolyt pásztáznám, s majd kiderül belőle — mi ebben az alkotmányos téma... Akkor legjobb lesz in médiás res, a dolgok közepébe vágni. Egy vízügyi abszurdumról essék szól Ki védi meg és hogyan az öregvíz még érintetlen kevéske kis szakaszát ott Rárós—Szakai 'környékén, mi lesz a sorsa az utolsó kis ösviznek-meder- nek, annak a csekélyke — bár okozhat nagy gondot is — szabályozatlan résznek, ahol még egyáltalán látszik valami a régi folyóból? A két állam egyezménye szerint hosszú évek óta folyik az Ipoly szabályozása. Fentebb és lentebb Szé~ csény, Gyarmat irányában már kiegyenesedett a kanyargó víz, szép és nyugodt (túlságosan) partvonalak között bandukol a megváltozot- tan. Nem okoz gondot semmiben, de hát ez a víz már nem is „az a víz”, ami volt. A nyitrai, a Nyitra folyó mellett élő felvidékiek rémlenek fel bennem. Talán Manga János írt róluk jó ötven évvel ezelőtt, hogy ugyanis a martosiak ellentmondtak Rudnay érseknek abban, hogy áttelepítené őket a folyó áradásai miatt máshová, merthogy oly sokat szenvednek a víz miatt. A martosiak maradtak- Egy-egy árvíz több hasznot hozott nekik a hal révén, mint amennyi kárt okozott. Érdekes volt amúgy az a régi világ mifelénk is. A szeszélyes Ipoly idelent, a mai Nógrád vidékén, áradhatott akárhányszor, a ludányi, sza- kali, litkei, vécéi, szögi, honfi gazda éppen ezt használta ki az ártéri gazdálkodással, a híres nógrádi tájfajta szarvasmarhatartásával igen szép számban és eredménynyel. Ha jól tudom, akkoriban például Ludány is és Halászi is, de feljebb végig valamennyi közeli község tele volt jól tejelő állattal és az ország tenyésztési ranglistájának negyedik helyét! foglalta el tenyészállataival az e vidéken élő gazda. Aki „beszámította” az öregvíz gyakori kiöntését. S ha meggondoljuk, hol mindenhol lehet ilyen módon költségmentesen, folyamatosan öntözött s aztán jól leszáradó legelőket találni manapság? Kár meg haszon? Régi tapasztalás, hogy amibe az ember belenyúl, mert hajtja a nagy átalakító szenvedély — az többnyire úgy hoz hasznot, hogy máshol, másban később kiderülve kárt okoz. Ma ludányi állattartásról alig eshet szó. Hát, ott a téeszé persze, de az sem véletlen, hogy új mezőgazdasági törvény készül, hogy a nagyüzemi tartás belső differenciáltságon kell hogy átessék, hogy a tartások és tenyésztések, termesztések és eladások körül újra felértékelődik minden tájon az egyéni is, ha nem a tulajdonra, hanem az érdekeltségre gondolunk. Mindez azonban a gazdasági oldal és már ugyancsak történelem, visszafordíthatatlan (értelme sem lenne) tény, így van és punktum, forduljunk inkább a még látható öregvíz felé. A terveken, amelyeket ez esetben is jóváhagytak nem is egy, de mindjárt két állami szinten, amit aztán jól összehangoltak, s amit évek alatt szépen megvalósítanak, persze, hogy igazi léniavíz és szelíd az Ipoly. Nem vagyok vízügyi szakember, mégis sejtem erősen, hogy ami fen- tebb-lentebb már eldőlt és kiegyenesedett jól megformált magasított hátú partoldalak között, az nem lehet valahol a közepe táján ősi-ós- di-veszélyes... Nem szakszerű ez így ugyanis, hiába minden, amint odaér a dózer, a földgyalu (miért mindig a távolabbi gépek zaja zavar minket?) kiegyenesedik ez a kisded szakasza is az öregvíznek. De hát, éppen a tudomány segíthetne talán! Olyan megoldást találva, ami mindenek ellenére megóvná az öregvizet ezen a kis, ismételhe- tetlen szakaszon, ezen a „tanúi részen”, ahol még egyáltalán látható; milyen volt a palócok nyelvén Ipaónak mondott Ipoly. Mi ehhez képest a sok Duna-vizet kavart bős—nagymarosi téma? Élő vízből múzeumot? Védetté kellene tenni a két érintett fél (csehszlovák—magyar) egyetértésével, a két gazda felismerésével, és szakmai tudásával a megoldást is megkeresve ezt a néhány kilométeres szakaszt- Mert amúgy meg elveszett az Ipoly. Örökre. A nagy(marosi) csinnadratta közepette egy-két gyenge hang a mi tájunkról az öregvízért is szólhatna. A társasági új törvény talán alkalmas leend egy Ipolyvédelmi Magyar—Csehszlovák Baráti Társaság létrehozására is. Sokan lehetnek, alkik ezzel egyetértenének, csak valahogy el kellene indítani az ügyet. „Természetes” módon? nincs és nem is lehet az érintett szakasz, az Ipoly, a természetvédelmi területek között. Kimondták rá az áment, amikor teljes szabályozását tervként elfogadták itt és ott a két part mentén. A „romántos” táj azonban nem a nosztalgia fészke. Ha itt nem talál időben a2 ember valami szakszerű védelmi megoldást — mehet aztán a léniavíz mentén nyugodtan azzal a tudattal, hogy sikerűit végérvényesen elrontani újfent valamit, ami ősi volt és öröknek tűnt nem is olyan régen. Marad a tipikus táj szépen megformált emléknek a festők képein, a színes diákon és egy ideig az emberek emlékezetében, akik még ültek a partján akkor, amikor az kanyargott s füzek lógtak a fény-árnyéktól foltos víztükör felé. Vagy halásztak benne még régebben merengetővel, sőt, kézzel a kimosott részek (pallanok) alatt, vagy lesték a vizet áradáskor, s hajtották ki a jószágot az örökké selymes füvű legelőkre. Szakainál az Ipolyon egy időben három! átkelőhely is volt, húsz község lakói közlekedtek erre a kassai országút irányában. A jobb part palócul a „tuloát”, de az ottaniak meg a bal partiakat tartották „tulotyiaknak”. Ami összefogta őket mindig, az éppen az Ipoly és a közös élet, származás és sors. Amikor eltűntek róla a vízimalmok — akkor kezdődött a változása, eltűntek a mély zugók is, kevesedett a hal, a csuka rabolta, a kór egy ízben emésztette halait, de akkor még volt valami remény az egyensúlyra. Az öregvíz odafent a Ve- pornál, ahol indul, csörögve mondja a magáét, s ott még hallani is a szavát. Idelent csak Rárósnál sustorog ismerős hangon. T. Pataki László
