Nógrád, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
IRODALOM Nagy kerek éjszaka volt. s mint az ünnepi templom, ragyogott fent az ég, lent meg ezüstbe vonta a hold világa a tarlót, könnyű árnyékot vetett a keresztben pihenő kévéknek, s arrább rácsorgott a vágatlan búzára. mely csöndes, fuvallat csinálta ringással szaladt a messzi akácokig. Szegetlen s bontatlan volt a csend, mert ami szólt is a tarló tövéből, a messzibb bokrok ágai közül, s néha a fák suhogásában. az mind csak őt dicsérte. s szépítette is. akár a csillag a mélységes eget. — Nagyapó! ^ — No? Hát te miért nem alszol még?... — Tudja-e mit mondok én? — Mondjad csak... — Én azt mondom, hogy ha én rendezném a világ dolgait, akkor én sok mindent másképpen csinálnék! — Sokan mondták már azt. kicsi fiam! — Én elsőbben is az olyan öreg embereknek, mint maga. csak azt a dolgát hagynám meg. hogy meséljen csak mindig, úgy. ahogyan énnekem szokott! — Azt hagynád? — Azt! Kenyere s dohánya mindig meglenne, s aztán csak mesélne mindig... — Így rendeznéd? — Így! Hogy ez is benne lenne! — Akkor azt mondanám én neked, hallod-e. kicsi fiam. hogy húzd csak feljebb a takarót magadon, s aludjál, mert az éjszaka hamar elmegy. gyorsabban, mint a nap... S a világ rendezésével ne legyen tenéked soha gondod! S ezzel visszaszállt a csend köréjük. Ott feküdtek az egyik kereszt tövében, kabátjuk a fejük alatt, mellette a tarisznyájuk, s átvetve a derekukon durva pokróc. S a kereszthez állítva a kasza, mellette bádogkancsó. — Nagyapám! — Csak nem alszol? — Mondja meg azt nekem még egyszer, hogy hol lakott az a sárkány? — A világ tetején, úgy mondják... Olyan magasan, hogy a nappal, és éjszaka a holddal majdnem összeért. Hogy a szeme mindenen rajta lehessen, s az ő szeme , nélkül semmi ne történhessen ezen a földön! Azért lakott olyan magasan! — S olyan volt, amilyennek maga mondja? — Olyan! Pontosan olyan, édes fiam... A gyermek a karját a tarkója alá rakta, s belenézett az égbe. Sokkal csendesebben mondta : — Én a mai napomat mind azzal a sárkánnyal töltöttem. tudja-e? Ahányszor mentem a vízre, s jöttem véle. s hordtam az embereknek. mind vele viaskodtam! S úgy is néztem, hogy az a sok hajladozó ember is mind arra a sárkányra szeretne suhintani a kaszájával... Csak vert a nap engem, a tarló is vágta a lábamat, az itteni cselédek meg csak hajtottak egyre: ..eredjél már, forduljál már. szedjed már a lábad!” S egy perc nyugtot nem hagytak, még any- nyit sem. mint más napokon! S akkor én úgy mondtam magamnak, hogy ez mind csak a sárkány miatt van! Az öregember beljebb fészkelődön a kévék oldalába, és a fejét magasabbra támasztotta. — Én a te helyedben anyucit nem gondolkodnék. édes fiam. hallod-e? Eléggé megnőttél már ahhoz, hogy az életbe te is beletanulj. Elszegődtél velem, s aratunk! Még annak is örvendened kell, hogy ezt a kicsi munkát végezheted. Kenyér lesz abból is odahaza! Ez már a szegénység rendje! — S a sárkányra mit mond? — Azt te hagyjad csak békében! Magasan lakik, és sok feje van, ne vesse rád jobban a szemét, arra vigyázz, mert, ki sokat emlegeti. arra egykönnyen rátalál. s akkor igen nagy baj van... Még fészkelődött a helyén, s aztán megint mondta: — Akkor édes fiam igenigen nagy baj van... Hallgattak. Aztán a gyermek megmoccant és felkönyökölt a helyén. Könnyű varrott ing volt rajta, gombok nélkül, s a melle csontjait szabadon hagyta. Odafordult egészen az öregemberhez. s a szemeit ráfüggesztette az arcára: — Figyelje, amit én mondok. nagyapó! Mondja el annak a sárkánynak a nevét! Mind a három fejének a nevét mondja el most megint! — Azzal te immár ne törődjél ! — Maga meg azzal törődjék most, amit én kérdezek! Mondja ann^k a három fejinek a nevét! — Hát, lelkem.. . az egyik fejit úgy hívják, hogy Éhség, a másik Sírás, a harmadiknak meg Szegénység a neve. . . — Látja!... Amikor az intéző úr ma az ostorával rám csapott még mielőtt maga odajött volna, akkor én a sárkánynak erre a három fejáre gondoltam. Már akárhogy nem akartam, a könny az én szememből kijött. s az volt a Sírás, annak a sárkánynak a feje! S ha az én Édesanyám megtudná. akkor ő is sírni * de.ne. s az is sárkánynak .< leje volna! — Lám! Azt csak nem tudod, hogy a szegény és föld nélküli embernek mit kell megtanulnia!? — Az mi volna? — Annak meg kell tanulni elfelejteni a rosszat, ami történik vele! Mert ha nem teszi, akkor annyira nő az emberben, hogy végül leros- kasztja egészen a- földig! Ezért inkább elfelejti, mert jobbat, lelkem, nem tehet! — Nem tehet? — Nem édes lelkem! A gyermek kibontotta magát a takaróból, s hogy lábra állt, felvette a botját a kezébe. Kilépett a kereszt árnyékából a hold világára. Ott szétvetette a lábát, a fejét magasra emelte, s elnézett a messzi erdők felé, melynek' vonalai sötéten ülték meg az alacsony eget. — Hallod-e. sárkány! Jöj- jél. mert kettőnk közül valakinek nem szabad maradnia ezen a földön, hallod-e, sárkány! — Csúnya féreg az! — mondta az öreg. — Hány fejed van. sárkány?! — kiáltotta a gyermek. s oda sem nézett, úgy szólt a nagyapjára: — Mondja a neveit, ahogy mondta volt sorban, egymás után! — Menj. s feküdj le gyermek! Felemelte, s úgy vágta vissza a botját maga elé: — Mondja a neveit, mind a hármat! Hány fejed van, sárkány?! — Egy fejem az Éhség! — mondta az öregember. — Van-e másik, sárkány?! '— Más fejem a Sírás! Ahogy mondta, a gyermek teste úgy feszült hosszabbra s magasabbra, s ahogy ráloccsant a hold az arcára, a szeme mint tükör megragyogott benne, s fényesedéit egyre, s a szája meg szorult s zárult keskenyebbre, s megfeszült a bőr mind az arcán. — Van-e más?! — Harmadik a Szegénység... az én harmadik fejem!. Előbbre lépett, s megemelte a botot a kezében. Magasra emelte, egészen a csillagos ég határába, hogy a vége a holdig ért. — Bújj elő. hallod-e! Hány fejed van, annyival bújj elő! Lám: mersz-e elém állni! Belecsendült a hangja a csendességbe, s repült mint a madár. Az arca igen sovány volt, s végig a teste is, és a kis varrott ing csak lógott rajta, a térdéig hullva alá. . — Mert én téged meghívlak, mostan! Bújsz-e elő sárkány?! — Elhagyd már, te gyermek! — szólalt meg az öreg. — Én téged meghívlak, életre-halálra! Lám: jössz-e elő! — Bolond napod van ma! — mondta az öreg. — Gyere. édes lelkem, gyere s aludjunk! Csend támadt. A gyermek meredt az erdők felé, kezében megemelve a bot. Aztán megeresztette lassan, s hogy szembefordult az öregemberrel, lassan előrelépdelt. Amikor a hold s az árnyék határára lépett, akkor megállt, s lassan megtámasztotta maga előtt a botot s állát ráhelyezte, és így szólt: — Nagyapám! — No? — Tudja-e. hogy az a mese, amit maga mondott nekem. az igaz volt? — Hát... ami mesét te hallasz éntőlem, azt én mind öregemberektől hallottam magam is! — Azt tudja-e. hogy ez a mese igaz volt!? — Hát... éppenséggel azért mondjuk, mert abban a szegényembert. ha baj is éri, jóra fordul aztán! — Mert az én húgomat ez a sárkány vitte volt el, ez amelyiknek egyik feje Éhség! S jól vigyázzon: nehogy anyámat is elvigye, mert ő maga alig eszik valamit, hogy. mind nekünk adhassa, ami falatja jut! Elörenyújtotta az egyik karját, mintha rámutatna az öregre. ■RM& gS v.V'Nf .. S x '• . « \ # SÁNTA FERENC: . Mag a tarlón — És tudja-e. mit mondok? Ha apám megveri az anyámat, az is akkor van, amikor éhes... Mert ha minden van a háznál, én nem láttam, hogy egyszer is hozzá nyúljon! S ha a mi szomszédunkat odahaza elvitték a csendőrök, az is azért van, mert ahány gyerek, mind éhezett, s azért ment lopni! — Való igazat mondasz! — S hogy nekem az iskolát oda kellett hagyni, az is csak miatta van. pedig ha szólítottak, nálam jobban a betűt egyik se rajzolta! — Lám! — mondta az öreg. — Kilencéves vagy, s mégis mennyit tudsz! Azon az iskolán meg már ne bánkódjál! — Azt tudja-e, hogy mi volt... amit most látott! — Az bolondság volt. édes lelkem! — Az az volt, nagyapám, hogy én annak a sárkánynak fogok megnőni! Amikor én most megkiáltottam, akkor az azt jelentette, hogy ő megtudhassa! — Ha már éppen kérded, nagy bolondság volt az... — Hogy megtudhassa, hogy én őneki növök meg! Az ő három fejinek! Mert a királyfi. akiről maga mesélt volt, az rosszul csinálta! Mert ennek a sárkánynak csak egy fejét kell levágni, azt, amelyiknek Szegénység a neve! S akkor a többivel már nincs dolga az embernek, mert abban az egyben van az ő -ereje, abban, amelyiket Szegénységnek hívják! Hátralépett a hold fényére. s végignézett a messze futó kereszteken. — Mert minékünk ebből a sok búzából csak a sze- metjit hagyja! Pedig maguk dolgoznak véle! S a mi tenyerünkbe meg csak férges szalonnát ad! A lábosainkba meg olyan levest, hogy látni lehet a lábosnak az alját. Az úr fiának lova s hin- tója van az én hátamra meg korbácsot verhetnek, s anyámat el kell hagynom, s el az iskolát is, hogy legyen betevő falatunk! Az úrnak annyi háza van, hogy tán maga sem tudja, az én húgomnak meg kenyérre sem jutott, hogy a haláltól megóvjuk, bármennyit is hajtotta magát édesanyám, annyit sem tudott előteremteni, hogy az éhségtől szabadulhassunk! — Szépen mondod, édes lelkem! De azért lefeküdhetnél már... A gyermek megtámasztotta a botját a kereszt oldalához, és lépkedve a tarlón, majd az árnyékba ereszkedve. visszabújt a takarója alá. ‘ — Én ezt a sárkányt azért kiáltottam meg, nagyapó! — Jól van. kicsi fiam... — mondta az öreg. s lassan lecsukódott immár a szeme. A hold meg ment, egyre arrább az égen, a csillagok között. S nagy csend szállt vissza ismét a tarlóra. S mint a föld. lélegzett csendesen az öregember is, feje oldalt, s a karjai a takarója fölött, az arca barna, mint a föld. de barázdált is és sovány, csupa csont, mint maga a nyomorúság. De a gyermek még megszólalt : — Kettőnknek nincs hely a földön, sárkány! Ügy vigyázz, hogy neked növök meg! S hogy odafordult az alvó öreghez, csendesen azt mondta: — Akkor annyi búzája lesz, amennyit learat, mindenkinek... Magának meg csak annyi dolga lesz. hogy meséljen! S úgy aludt el. hogy a szemében ottmaradt a csillagok fényessége. L. Presits Lujza: Tulipános ablak SERFÖZO SIMON: AHOGY A VÁLYOGOK Ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köti, szorítja a másikát, hogy szét ne szóratnánk, mutatják ím a példát, miként kellene őrizni, egybefogni e szanaszéjjel népet, hazát, vigyázva, megóva magunkat e maradék tájon, s túlnan, ahhoz hasonlóan, megkapaszkodva együvé tartozásunkban, ahogy a vályogok, téglák kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köti, szorítja a másikát. KISS BENEDEK: GYŰRŰ NÉLKÜL Jegygyűrűmet elnyelte a tenger, játszódnak vele bakfis halak. De véle a szerelem nem veszett el -— gyűrű nélkül tartasz s tartalak. Jelkép volt? Vagy csupán kérdést tett fel az őselem: látná, mi marad? Szabad hűségben, meggyűrűzetlen lettem társad, s így tartottalak. Szabad hűségben, meggyűrűzetlen rég tartasz már s én rég tartalak. Válassz engem mindújra, szerelmem, s mindújra téged választalak! ADAM TAMÁS: Habzó cseresznyefák csontodon Nagyapám emlékére Agyag sárgult fogaidon arcod felszántott tarlóit verte az eső vörös vesszőkből fontál kosarat hogy abban hordozd.a kínokat pincédbe húzott a fájdalom szádon kék láng sorvadt a napok egyre szorosabbra húzták homlokod abroncsait s a hátsó szobában a némaságba Ibeleütött gerinced roppanásának sortüze mire kitavaszodott habzó cseresznyefák lobogtak csontodon
