Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

IPARMŰVÉSZETI ALKOTÁSOK Vertei Andrea Iparművész alkotásaiból rendezett ki­állítás látható Salgótarjánban a Képcsarnok bemuta­tótermében. — bp — Ismerjük meg őket Dymi, a tanító, költő és humorista Salgótarjánban 1905. és 1910. között két hetilap jelent meg, s csaknem minden száma közölt Dy­mi aláírással jegyzett írá­sokat: verset, tárcát, kro­kit, néha még kuplészöve- geket is. (Ezek zenéjét az acélgyári zenekar karmes­tere szerezte.) A művek írója egy fiatal tanító, Er- dődy Mihály volt, aki egy- szer-egyszer saját nevével, olykor Misi szignóval is jelölte cikkeit. Legtöbb írását, (de min­den versét) áthatotta a te­lepülés rendjét, tisztaságát, a közerkölcsöt számon kérő felelősség. Ostorozta a le­hetetlen állapotokat, a sa­rat, a piszkot, reklamálta a közvilágítás, a vasútállo­más bosszantó megoldását. A helybeli nyomda kiadá­sában itteni tartózkodása idején, (illetve az egyik kissé később) műveiből két füzetecske jelent meg: Tarjáni pasztellek és Csip­kerózsika címeken. Sajnos, a nagyon kis példányszá­mú füzetekből ma már egyetlen darab sem lelhető fel — a család élő tagjai sem tudnak már létezésük­ről. A rendkívül bohém, kis­sé excentrikus fiatalember első kötetét bemutató re­cenzens az elismerő mon­datok mellett pózolását külsőségekben jelentkező extravaganciáját veti sze­mére. (Salgótarján és Vidé­ke, 1908. IX. 30-i számá­ban.) A rendért, igazságért, haladásért, ízig-vérig el­kötelezett író munkáiból itt csak ízelítőül citálok: „Változott a közjóság / És a szolgabíró, / Rosszabb lett a tejföl / Soványabb az író, / Meg az újságíró. / Változott a bánya. / Válto­zott a gyár. .. / De vigye a kánya, / Csak maradt a régi / A por és a sár.” (E sorok az 1908-ban megje­lent, Tarjánba jöttem cí­mű költeményéből valók.) A Tűzoltás Tarjánban cí­mű versében pompás hu­morral írja le, hogy a vá­ratlan tűzesethez gyorsan, precízen kivonuló egység mégsem intézkedhetett, mert nem volt víz! Decentralizáljunk, ugyan­csak 1908-ban megjelent írásából (Salgótarján és Vidéke VIII. 12-i számá­ban) a következőket emel­ném ki: „Budapest egyed­uralma alatt élő, valósá­gos közéleti abszolitizmus ez, mely az érvényesülés jogát kizárólag magának vindikálja. . . .Ha főváros­beli a vidéket becses le­ereszkedésével »megtisz­teli«, bizonyára azzal a megkülönböztetett érdek­lődéssel veszik körül, mely önkéntelenül is elárulja a vidék vélt alsóbbrendűsé­gét. .. Itt az ideje már, hogy végre a közéleti egyenlőt­lenséghez vezető centripe- tális erő, bizonyos fokig centrifugális hatást is érez­tessen, hogy a kultúra és gazdasági jólét, amit Pest képvisel a külföld előtt, ne csak a metropolist övezze át, de hálózza be az egész ország területét.” A fiatal tanító-újságíró 1910 végén vált meg Tar- jántól, Pestre, pontosabban Pest környékére tette át működése színhelyét. Az első világháború végén a Pest megyei Tököl község­ben tanított, s mint elkö­telezett, haladó gondolko­dású egyén, írogatott otta­ni lapokban is. Bátor kiál­lást tanúsított az ősziró­zsás forradalom és a Ta­nácsköztársaság napjaiban. Egy 1919-beli népgyűlésen tartott beszéde miatt más­fél év múlva perbefogták, izgatás vádjával elítélték két évre. A pestvidéki fogházba került, de ennek zsúfolt­sága miatt 1921 májusában Balassagyarmatra hozták, a fegyházba. Innen — a börtönnapló tanúsága sze­rint — jó magaviseletét figyelembe véve, majd egy évvel korábban, 1922 ja­nuárjában szabadult. Ki­szabadult, de tanítói okle­velét elvették, iskolában nem taníthatott, így a fővárosban újságírással, fordításokkal kereste meg eléggé bizonytalan jöve­delmét. írásai olvashatók a Pesti Hírlap, a Friss Újság, a Tolnai Világlapja, a Színházi Élet című napi­lapokban és folyóiratok­ban. Több vidám jelene­te, krokija, sanzonszövege hangzott el a húszas évek neves fővárosi kabarészín- padjain, híres rendezők, színészek tolmácsolásában, olyan műsorban, amelyben Karinthy, Heltai, Kosztolá­nyi és sok más neves író is szerzőként volt jelen. Kutya van a kertben cí­mű, a harmincas években Vadnai László által kissé átigazított, vidám jelenetét az acélgyári Petőfi kohász- színjátszók olykor még ma is játsszák. A felszabadulás után népköztársaságunk reha­bilitálta és visszamenőleges tanítói nyugdíjat állapított meg részére. Élete utolsó két évtizedét a budai pe­dagógusotthon lakójaként élte le, és gyakorta láto­gatta meg salgótarjáni ro­konságát, nem győzve is­mételni, mennyire jó sora van, milyen kedvező öreg­séget biztosítottak neki. Rokonai szerint 1974-ben hunyt el. Végezetül néhány mon­dattal még kiegészítem Erdődy Mihály portréját. Kassai születésű (1887); a Salgótarjánban hosszú időn keresztül járási főorvos­ként tevékenykedett dr. Erdődy Kálmán kései szü­letésű öccse volt, aki a kassai tanítóképzőt elvé­gezve azonnal az iparosodó nógrádi településen kezd­te el nevelőtevékenységét. Nagybátyja volt a ma is élő és alkotó neves írónak, Erdődy Jánosnak, akinek édesapjával. Elekkel kö­zösen — a Fővárosi Nyári Színkörben mutatták be — operettet is írtak. Erdődy Elek egyébként Dymi öccse volt, mindig baloldali magatartású új­ságíró, az ellenállási moz­galom aktív harcosa, aki letartóztatása után Sopron­kőhidára került, és innen szabadult 1945-ben. Az 1945—47. között a Kos­suth Népe szerkesztőségé­ben dolgozott. Zolnay László a Tények és tanúk-sorozatban meg­jelent Hírünk és hamvunk című munkájában meg­említi. hogy a Friss Újság szerkesztőségébe gyakran hozta be ..humoros kroki­ját a monoklis Erdődy Mi­hály — Dymi —, egykor egyik Törley-pezsgőrek­lám, kissé megvénült gi- gerlimodellje.” Ezzel a képpel zárom a kalandos életet élt, kitűnő publicistáról, tanítóról írott ismertetést. A kép Faragó Géza grafikus plakátjának kópiája. Vertich József Beszélő tájak Verselő öregdiákok Ezekben a könyvheti na­pokban valahogy a kezem ügyébe került — volt benne némi irányítottság is — né­hány napszítta mappa. tele mindenféle Tégi irattal, tér­képpel, emlékkel és emlé­kezéssel. Valamennyi egy fel­tehetően nagyobb „házi” helytörténeti gyűjtemény ér­tékes darabja. Magam is őr­zök (s gyarapítók) jó né­hány ilyen „aktát”, tele fo­gódzóval, feljegyzéssel, ilyen­olyan dokumentummal, mindenféle, más előtt érték­telen-érthetetlen fecnivel. Fogódzók ezek a porladó papírok olyankor, amikor a jelenből át kell lépni az el­múlt időkbe a régvolt em­berekhez. így fogtam el né­mi kósza fényt és irányítot­tam aztán az öreg (de ért­hető!) verssorokra belőle egy keveset. Egykori balassis öregdiákok belső kényszer­ből írt verssorai fölött meditálok... „Lehet, hogy én nem írok verset — idézte a könyvheti NÖGRÁD-ankétok egyikén, Mohorán a Tolnay-kastély- ban a műsor részeként az egyik helybeli kisdiák —, de olyan kor ne legyen, amikor vers nem születhet..." ö persze pontosan idézte a költőt, én itt csak a szelle­mét citálom. Miért ír ver­set az ember, ha nem költő? — erre jön válasz három öregúrtól, akik valamennyi­en a mai Balassi Bálint Gimnáziumban ,,értek”, ha nem is egy évben, de máig számon tartják egymást és abban a dossziéban mindig is együtt lesznek. Hármójuk életkora amúgy meg kiadja átlagban a nyolcvanat, hál’ istennek élnek mindhármán: Balassagyarmaton, Pesten és Párizsban... Hót persze, a párizsi ki más lehet, mint Michel Gyar- mathy, az ő versei saját ki­adásban a hetvenes évek dereka táján két karcsú kö­tetben megjelentek. Boldi­zsár Menyhért István, a má­sik, szakáli születésű jófe­jű egykori balassis diákerős történelem iránti töltettel, hiszen pestiként máig segí­ti minden módon visszafelé is a gyarmati helytörténeti kutatómunkát, de éppen ő szolgál gyakran újabb ada­tokkal, szempontokkal, a vá­ros legértékesebb irodalom- történeti gyűjteményét támo­gatva. Esze Tamásnak is és mindenki másnak, aki szív- hangon tud szólni erről a városról. környékéről — mindezeknek barátja isme­retlenül is. A harmadik öreg­diák Kamarás József, közü­lük ő él egyedül Balassa­gyarmaton, a színehagyott mappákat is ő őrzi termé' szetesen. Becsületben élni, a hazát szeretni és ahova az élet ál­lítja az /embert ott kitartani a végsőkig — ezt tanulták a balassisok régen is, s ta­nulják szerintem ma, meg mást is; megbecsülni a tár­sakat, tisztelni akaratukat, egyéniségüket s valamilyen módon mindig össze is tar­tozni. Boldizsár Menyhért éppen a minap üzente Ka­marás Józsefnek, ide Gyar­matra, hogy az ünnepi könyv­héten, egészen pontosan a héten hétfőn! Pesten talál­koznak a Nógrád megyei öregdiákok. Tehát, nem csu­pán a balassisok; a megyei­ek. amiről éppen tőle várunk mielőbb tudósítást. Az Arany János-i iskolán nevelkedett régi diákok a mai napig érezhetik azt, amiről a most hetvenöt éves Gobbi Hilda beszélt a napokban — a vers dráma­ibb a prózánál és bár csak a drámai korokban van be­csülete, kifejezríi mégis a verssel tudja magát a leg­teljesebben az ember. Ha ar­ra nevelődött, hogy érzései legyenek mindenkor, min­den iránt, ami fontos. A kardántengely — Gob" bit idézve — működésének korában, amikor az ilyen típusú „ügyek” az igazi? ügyek, valóban fogódzók a verselő öregdiákok alkotásai. S ugyan mikor essék róluk szó. ha nem a nyomtatott betű ünnepének napjaiban, Supka Gézával szólva (ma őt idézgeti mindenki, akkor is, ha alig valamit tud róla magáról, a könyvhét kita­lálójáról), amikor az írás, a könyv, a vers, egyszóval a művészet e része inguj- jasan találkozhat a közön­séggel. Michel Gyarmathy, aki a nyáron talán újra ellátogat szülővárosába, Ehrenfeld Miklósként (apjának sajtüze­me volt a városban, a Rá­kóczi út hetvenhét alatt lak­tak, házukat lebontották rég) Iskolai találkozás című versében látomásszerűen idé­zi fel pajtásait: Schuchman Zolit, aki egy időben ország- gyűlési képviselő is volt ko­runkban. Vámos Lacit, ő zenetanárként élt, amíg meg nem ölték a többiekkel együtt. ,,Ott volt Grünbaum Gyuri /régi jó barátom! Hit­szónok Laci is/ Jön felém már látom." Grünbaum jog­tanácsos lett, Hitszónok (Weisz) László jogász, a versben a szerelem is fel- fénylik Polacsek Piri tün­dérszépsége környékén... ,,Szól la csengő/ Mint a lé­lekharang...” az iskolaud­varon álldogáló Michel Pá­rizsban találja magát. Ott ahol „pótvizsgát tett” fran­cia nyelvből (és még mi mindenből!), mert hiszen Majtényi (Kajuhból magya­rított) tanár úr, a Nógrádi Hírlap akkori szerkesztője, aki Popol Dodót, Kamarás Józsefet is „elkeresztelte”, az Ehrenfeld fiút bizony, meg­húzta az év végén. Michel Gyarmathy az öregdiák má­ig talán verseire a legbüsz­kébb... Boldizsár Menyhért azt is tudja a városról, amit már szinte senki sem tart számon. Olvastam egy tételes lis­táját. A különben nagyon is kiváló várostörténeti monog­ráfiát egészít ki benne; mit mondjak? fantasztikus... Ver­set írt például a máig kide­rítetlen okból a városi em­léktábláról lehagyott Stefa­novics Sándor diáktársáról, aki a csehkiverésben, 1919. május 30-án halt meg diák­hősként a légiósok golyójá­tól. „Iskolánknak dísze voltálJ városunkért is harcoltál/Piros véred gyorsan elfolyt...” És megkondul versében, a Szü­lőfalum harangja címűben, az „O REX GLORIA VENI CUM PACE — 1523” felira­tú messzehangzó, amelyről tudható, hogy a megye egyik legrégebbi, legszebb hangú harangja, a felírat fordítása: „Dicsőség királya. jöjj béké­vel...” A versben a tudható, de egyre kevesebbek által ismert valóság-hagyomány, az ugyanis, hogy a szakáli harangozásnak ezerféle mód­ja volt (van?) „A te hangod, mondják vének,/ egyszer zo­kog. máskor ének...” Mindközül a legvidámabb a régi Popol (hamu) Dodó, a mai, tegnapi Kamarás Jó­zsef, huszonhetes érettségiző. Jogot végzett ember lett ő is, volt városbíró (44 után) MTI-tudósító (háború előtt), máig nyugdíjas kórházi dol­gozó. helytörténész szívember — Szügyről, szerelemről, a dejtári nagyerdőről, a rimóci menyecskéről. a drégelyi csárdáról énekel. De szó szerint is. Néhány versét megzenésítették. ,,Csillaglány s a legény" idézném hosszan, szívesen. T. Pataki László

Next

/
Oldalképek
Tartalom