Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
IRODALOM Varázsgolyók A tiszteletre méltó Benito Ippolito sértődötten árulja a salátát, a sárgarépát meg a pálmalevelet és a krumplit. Mögötte a templom fekete fala — és hetven év. A zöldségárusok és a művészek élete ugye kiszámíthatatlan — eszerint Benitóé kétszeresen is az. Néha maga mögé néz, ráhaffligatóz-ik a templomablakra, aztán az égre veti szemét, és irigykedve csóválja a kobakját, hia gyors röptű madaraikat tót. Olykor énekel is a zöldségeskocsi mögött, lehunyt szemmel, a sárgarépának. Ha zavarják, rövid indulat- szavakat csapkod a vevőkhöz, s haragjában tüstént megemeli az árakat, legalább tíz százallékkal. Este betolja kocsiját a szomszéd mészárosmester kamrajába, és elindul a kikötőpart felé, hogy késedelem nélkül jelenjék meg szokott kocsmájában, ahol tisztelik. A főnök rendelés nélkül hozza néki a bort. Az oldódási folyamat az első fél liter vörös után kezdődik. Ha kérdezik, készséggel válaszol. Ha nem. akkor kimondatlan kérdésekre ad feleletet. Közben oldalba bök, s le is gorombít, ha szükségét látja? Ügy tartják, sokat tud az életről. — Az életről?... Magának elmondom, uram. Kizárólag magának, mert megsajnáltam azt a randa, szomorú fejét. A pohárból kicsordul ■ a bor, föilpúposodik az abroszon. Benito széles folttá maszatoija, s ujja párnájával belefojtja a csillogást a bortócsába. — Mindenki másképp alkarja az életét, mint ahogyan éi. „Ez nem élet”, mondják nyakra-főre, mert mit is mondhatnának egyebet. Pedig csak a művészet uram, az az igazi! Az viszont én vagyok magam. Én Benito Ippolito, a golyókkal! Az nem szemfényvesztés, nem ám... És mégse kell, uram, setnikinek. Szégyellheti magát a világ!... Egy golyó, kettő, három négy. öt... de ez még mind semmi! Hanem énekkísérettel, nem ám csak amúgy szárazon! És hozzá jól kibabrálok még a ritmussal is: mert ha lasssú tempóban énekelek, akkor természetesen lassabban ha" jiigálok. No, mindegy: nem •magyarázni kell ezt, hanem tisztelni és csodálni! Tisztelni, uram. és csodálni, úgy, ahogy mondom... Amikor fiatal voltam, és szakáll bor- zolódott az állam csücskén, cirkuszban léptem föl. Később ének helyett szájharmonikáztam inkább, a golyókat emeletmagasra dobáltam, a közönség azonban alig érintette össze a tenyerét. Fogalmuk se volt. szegényeknek. hogy mit látnak! Megbuktam. Szerencsére! Örök szégyen, ha ott. a rengeteg csavargó és csepűrágó között sikerem lett volna!... Egy szép napon otthagytam tehát, uram, az egész bandát. Csak úgy kimentem a sátorból, kivonultam és elindultam. Gyalog, nyilvánvaló. Nápolyiba, uram! Egyenesen Nápolyba! Pedig vén este volt, ás zuhogott az eső. De megérkeztem mégis. S azonnal önállósítottam magam, igenis... És jöttéik a bámészkodók! Jöttek hát — de micsoda népség! Nem érdemeltek többet három .golyónál. A negyediket elő se vettem, csak hárommal dobálóztam, és alig énekeltem hozzá valamit. Egy darabig nézték lógatták a pofájukat, aztán továbbmentek. Az isten verte volna meg valamennyit!... Elővettem hát fnégis a negyedik golyót... Megbuktam, hála a Madonnának, így is. Mert ugyan miféle sikere lehet, uram. manapság egy művésznek!... Fogtam hát magiam, és kimentem a rakodók közé. De most aztán mindjárt négy golyóval kezdtem! — Itt aztán már sikere volt? Végre! — Jaj, boldog ember ön, uram... Szóval, nem volt sikerem. Úgy mentek él mellettem, mintha csupasz hir* detőoiszlop lennék!... Estefelé akkoriban már alig jártaik arra: találtam hát én is egy eldugott helyet magamnak. bokrok fogták körül, s a bokrok fölött, a magasban, villany égett. Itt, a bokrok közt, egyedül, minden más volt. Hat, jó uram, hat, értse meg: hat golyóval dolgoztam magamnak, és mind a hat más színű!... És akkor, képzelje, fél1 szemmel észrevettem, hogy megáll egy hölgy, és rám csodálkozik. Igen. Fekete ruhát viselt, és szőke volt... Előkaptam hát a hetedik golyót! Életemben először! Hét golyó, mind a hét más színű! És szájharmonika-kísérettel! Úgy ám, nem puszta énekszóval! Kivert az dzzadás, éreztem, hogy lucskos a tenyerem, a lábam reszketett — de azért álltam a helyemen becsületesen és uram, egyszer se hibáztam! És amikor beféjéztem, még' akkor se néztem rögtön a nőre, nem én, nagyuram. hanem vártam, míg magától szólal meg. Olyan hangja volt, mint a csillagoknak... — Benito, a csillagoknak nincsen hangjuk... — Mit mond? Nincs a maga ócska botfülének!... Mert azt mondta a nő: ..Uram, ha nem zavarnám túlságosan, mondja meg nekem, merre van a kijárat, eltévedtem...” És én ekkor azt mondtam, de gondolhatja. milyen állapotban: ,,Asz- szonyom, menjen innen, itt nincs semmiféle kijárat!” Mire ő még védekezett is: .,Ön goromba ember, uram!” De én is: ..Igen, én bizony goromba ember vagyok de becsületes és jószívű, asz- szonyom, és ha nem hordja el magát tüstént, akkor én bizony hozzávágom a golyókat, mind a hetet!” Kis időre elhallgatott. Szórakozottan pöokölgette a morzsákat az abroszról. — A nők az igazi művészettől sohasem esnek szerelembe... — folytatta elgondolkozva. — Azoknak kókler kel. uram. aki cilinderben rántottat kever, és kotkodácsoió tyúkot húz ki belőle!... Jelentőségteljesen nézett körül: — Pszt... Csak ő... De róla ne is merészeljen kérdezősködni senki! A drágám! ö volt az egyetlen... Különben szót se addig, míg föl nem kel a helyéről! Álljon föl, álljon föl mindenki! — üvöltözte, és égnek lendített karral vezényelte a tiszteletet: — Ezennel fölkérek mindenkit, hogy egy néma perccel adózzanak Adriana asszony áldott emlékének ! A vendéglős kezében megállít a pohár, s a gyéren ülő vendégek föltápászkod- taik. kényszeredetten mosolyogtak. Csak a sarokban ülő, nagy fejű, nagy bajuszé, de feltűnően alacsony emberke pislogott révülten továbbra is. — Maga is álljon föl, hallja-e, maga szőrös no" kedli! Az apró ember riadtan ugrott föl. S egy percig kemény csend falazta be az ivót. Amikor Benito Ippolito engedélyezte a leülést, a nagy bajuszű még mindig állt. — Maga süket! Nem hallja?! Vége a kegyeletnek! — Igenis, kérem... — vo* nogaitta a vállát az emberke, majd engedelmesen, de kissé bizonytalanul visszacsúszott a székére. Benito pedig folytatta: — Mert az utcáról nősültem, szép uram, igenis. Amikor még négy golyó járta... Micsoda nő volt! Gondolhatja! Abban az időben tizenhét lány sétált ott, pontosan tizenhét — de én őt választottam... Nem, ő soha nem tudta meg, hogy művész-vagyok. Ö, kérem. soha. Még hogy abban az egyetlen nőben is csalódjam, akit tiszta szívből, igazán szerettem!... Hanem azt mondtam neki: titkos rangú, nyugdíjképes állami hivatalnok vagyok, és sokat kell utaznom... Két hónapig, uram. két álló hónapig jártam hozzá, és csak azután véttem feleségül. Hitesen, persze, törvény előtt, ahogyan dukál... De nászéjszaka nem volt. kegyes uram, nem, nem. Á házasságikötés után bizony nem feküdt le velem, mert alapjában véve úrinő volit... El is kellett akkor haigy-nom Nápolyt, de többször visszatértem, és ilyenkor mindig elmentem abba az utcába. Néha egy teljes órát is elbeszélgettem a feleségemmel, az utcán: nem sajnálta hites urától az időt... Egyszer aztán, amikor már nem is tudom, honnan jöttem vissza, nem találtam öt. Rettenetes. Meghalt, mondták a lányok. És hogy mindenki sajnálta, én is... Hát így lettem özvegyember, majd később zöldség- árus; a művészet abbamaradt... Nem a legrosszabb hély ez. uram. Nem a forgalom miatt, hisz az ördögnek kell az a sok mocskos vevő!... Hanem a templomból kihallatsziik a muzsika és az ének. Be azonban nem megyek, és uram. maga se menjen, ha istent iismer. különben úgy jár, mint én... Nézze csak, nem csinálok belőle titkot: egyszer találkoztam az Istennel. Nem hiszi ? No, nem is itt találkoztam vele, ő nem jár ilyen ócska helyekre... A parton ültem, egyedül. Éjfél körül járhatott. Elővettem a szájharmonikát, de nem jött ki belőle melódia. Ez még nem fordult velem elő! Végre megszólalt. de akkor sem a dal bújt ki, hanem egy idegen, suttogó hang. Azt mondta: ..Halló, itt az Isten beszél! Fáradjon el a karnagy úrhoz, és jelentkezzék a kórusba. Szükségem lenne a maga hangjára!”... Másnap jelentkeztem hát a karnagynál. Rögtön azt kérdezte, ki küldött? Mondtam, természetesen, hogy az Isten. Erre hüm- mögött. nem is volt kíváncsi a hangomra, hanem elküldött simán... Hát azóta én nem megyek be a templomba. nagyuram, hanem csak innen kívülről hallgatom a zenét és az éneket... Hirtelen megunta a beszélgetést. De az is lehet, hogy elfáradt. Lehunyta a szemét, és hátradőlt. Egy rövid perc múlva elaludt. • BARANYI FERENC: FIGYELJ RÁM Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel. Vedd észre, hogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj — vagy legalább rebbenjen a szemed. Erezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, felgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt. Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz, ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit, mondj, súgj, ints vagy jelezz valamit, valamit! MEZEY KATALIN: Vándordalok í. Ég-föld közötti utazás: minden amink van, csupa baj, teher. Biztonságot csak a semmi ad: üres kéz és üres tarisznya, s halkan dobogó mellkosarad. 2. Vándor vagyok. Rendetlen hánytorog minden köröttem: teleszemetelt, csodálkozó világűr. Senki se tudja, holnapra hol leszek? KOVÁCS ISTVÁN: GYÓNÁS Ki türelmét veszti és gyenge, kezet emel a még gyengébbre. Különösen, ha az eredendően az ő kiszolgáltatottja. Aztán csak kezet emel és azt mondja: kifogyott a béketűréséből. És végül már nem is érvel, csak kezet emel. Ki újra meg újra kezet emel, annak önmagához nincs türelme... ☆ Kislányom sír, s bennem a Gonosz, mint lámpalázas börtönőr, kacag: a foglya vagyok. Ügy tesz, mintha sajnálna, s én sértődött dühvei leplezem legbensőbb rácsaimat, -ír Álmodhatok-e Istennel, ha nem tudok szemébe nézni? KISS TAMÄS: VIRÁGÉNEK Zsálya, szegfű, tulipán, lépni lépteid után, jönni hegyen-völgyön át, nyitni kerted ajtaját. Fűre melléd leülni, gyenge válladra dűlni, hallani a csenden át szívünk muzsikaszavát. Tóra menni játszani, abból ki se látszani, odalenn a víz alatt kézzel fogni a halat. Bartha Gábor: Ismerkedés Kezdetben vala Ádám és Éva. Ádámnak roppantul egyszerű dolga volt, mert elég volt egyet szólnia és Évával már kész volt az ismerkedés. Ez később egyszerűsödött. Előős estébé emberré vadulván egyszerűen rabolták az asszonyokat. Nyilván akit elraboltak, az sejtette, hogy meg akarnak ismerkedni vele. Az áldott középkorban pengetés hangszer kellett a vallomáshoz, később elég volt egy kis éji zene (nem Mozart) is. Természetesen nem akarom részletezni a különböző korok különféle ismerkedési módjait, hiszen ahhoz egy tanulmány sem lenne elég. Mindössze példázni akartam, hogy az ember szolgálatában mindig volt valamilyen segédeszköz, lett légyen az alma vagy bunkó, lant vagy cigányprímás. szolgálatkészen felajánlott esernyő, illatos levélkék (nem Tersánsz- ki!). A segédeszközök sokféleségéből egyértelműen bizonyítható, hogy az elszánt férfiember nem válogat az eszközeiben. Az alábbi dióhéjnyi történetet azért közlöm, mert híve vagyok mindennek ami modern (igaz a bunkó is az volt a maga idejében). Országúti tanúja voltam: ment egy kicsike, Trabant, egérkén, szürke, bohókásan pici és kedves. A kormánynál szürke kosztümben egy ragyogóan csinos és fiatal hölgy ült. így aztán a Trabant alig látszott, mert minden férfiszem a hölgyveze- töre figyelt. Az meg az útra, a drága. A Trabant mögött szá" guldva jött egy csupa króm, csupa fény, csupa kényelem autócsoda. A kormánynál egy nagyon elegáns úr ült, akin látszott, hogy volt ideje megtanulni az eleganciát lévén már túl volt az ötve* nen. Kérem most figyeljenek! A televízió jóvoltából van szerencsénk ismerni a különböző madarak, halak, szárnyasok és szárnytalanok, tollasok és tolltalanok nász- táncait. (Várom a sorozat végét, amikor megismerhetem a hidegvérűek násztán- cait) Nos, az autók násztánca a következőképpen! zajlott. A találkozás: A krómcsoda sivítva előz. A Trabant rezzenéstelen. A krómcsoda fékez. Egy arc mosolyogva hátrabámul. A Trabant indexel és tempót sem váltva előz. A szép kocsi megindul, a motor felbőg és a Trabant elé vág. És ott villog. Ott úgy lassít, hogy kerülni is nehezen lehessen, de a Trabant indexel és tempót sem váltva előzne. Néhány pillanatig párhuzamosan megy a két kocsi. A Trabant lassít. A másik is. A Trabant gyorsít, de a másik is és abból a nagyon szép kocsiból már kézzeHábbal magyaráz a nagyon elegáns és nagyon csúnya férfi. , A történet teljes kibontásához most a fenti sorokat vagy tizenkétszer ismételni kellene. Gáz. fék, gáz. fék, gáz. fék... Mindig ott a gáz. ahol a fék és mindig ott a fék, ahol a gáz. Amikor az egyik fékez a másik ad gázt és csak azért nem gázol, mert szerencsére néptelen az út. Az ismerkedési szertartás vége? Lévén egy harmadik kocsiból láttam, túlságosan részletességgel nem pletykálhatok. Az olvasó fantáziájára bízom, hogy láttam-e egy árnyas pihenőben békén összesimulni a Trabantot és a krómozott csodát, avagy csak egyiket láttam egy tragikus szerelem emlékein merengeni a vontatókötélen? A történet befejezése ugyanis szelíden szomorú. Túl az Autó csárdán a Trabant váratlanul másfelé kanyarodott. Az esti szürkületben sokáig állt még ott egy ragyogó meseautó és hűtlen kedvesét keresve csak villogott, csak villogott. Réti Zoltán: Tehénpásztor. Kende Sándor:
