Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
1988. JÚNIUS 11., SZOMBAT NOGRAD 5 Horváth István: Mezsgyén állva Gondolatok egy kulturális kézikönyvről Horváth István személyiség. Friss kötetének többszöri újraolvasása — egyes tanulmányok megtanulása — után sem találtam kifejezőbb rangot ennél. Széles körű kulturális szakismeret, politikuselhivatott- ság, szövetséges társak megnyerésére képes emberi allkat ötvöződik e személyiség tartalmában. Művelődéspolitikus-pályafutásának eddigi tapasztalatait összegző tanulmánykötete tanúság. Példázza a cselekvés szenvedélyével megáldott gondolkodót, a mindennapok során újra és újira tudatosítani képes életprogramot. Németh László a kísérletező emberben vélte fölfedezni az európaiság dinamizmusának energiabázisát. Horváth István e sokat igénylő mérték megvalósítója lehetett itt, Nóg- rád megyében. Az ő nagy kísérletének talán azt a címet adhatnánk: együttműködés. Meggyőződése, hogy a részterületek együtthatása — amint ő fogalmazza : szinkron,itása — nélkülözhetetlen a társadalmi k'bontakoiás szervesmegvalósulásához. Vagyis a gazdasági éllet racionalizálása, a társadalom politikai struktúrájának dinamizálása elképzelhetetlen a kulturális élet folyamatos gazdagodása nélkül, miként ez a virágzás csak a részterületek — intézmények, • befogadók, kultúraközvetítők, s intézmény- nyék, alkotók és irányítók — kölcsönös érdekein nyugvó nyitottságával lehet termékeny. E szemléleti kiindulás eredménye, hogy a Mezsgyén állva című könyv hiteles tükre nógrádi művelődésünk közelmúltjának és jelenének, a kultúra hagyományos területein: a közoktatástól a művészeti életen keresztül a tudományos kutatásokig. E vállalt program következtében Horváth István könyve gazdag tematikát fog össze, szükségképpen az egyes részterületeket illetően eltérő színvonalon. Az esszé- értékű tanulmányok közé kerültek a hivatalijelentés- uniformisban feszengő írások is, a szerzőben oly vonzó nyíltság és vitamerészség pezsgését csillapítja az elegánsan lekerített közhelyek átvezetése, míg a kulturális intézményhálózat helyenként statisztikamerevségű leírását remekül oldják a kulturális élet szereplőiről készített mindig sikeres rétegportrék. E sokszínűség már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy Horváth István írásai tanulságos olvasmányok legyenek a Nógrád megyében (is) élő értelmiségi cselekvésihez. Ám küllőn, erénye a jól szerkesztett kötetnek, hogy a konok valóságismeret, a biztos ítéletek sora, a higgadt és érvelő vitakészség képes a tanulmányok laza füzérét könyvvé egységesíteni, melyből szellemiséget és ismeretanyagot egyként meríthet az érdeklődő. E szellemiség Nógrád történlti múltjában gyökerezik és a jelenkori társadalmi mozgások formálásának élménye által lesz hiteles. A „nógrádiság tudata” párosul a művelődési élet fejlődésének elemzésével, a kulturális élet „intenzifi- kálésának” lényeglátó feladatmeghatározásával. Horváth István történészi látásmódjának köszön- hétően érzékletes, folyamattá egységesülő helyzet- értékelést kapunk a szocialista kultúra alapjainak Nógrád megyei kiépüléséről, a hatvanas évek szép emlékű mennyiségi fejlődéséről, valamint a nyolcvanas évekre jellemző megtorpanásról, elbizonytalanodásról. A kötetben érintett problémák: a kultúra támogatási rendszerének differenciálása, a szakértők aktivizálását szolgáló ösztönző rendszer kidolgozása, a valóságos helyzethez való nem könnyű alkalmazkodás, az újszerű kezdeményezé- ' sek bátor felvállalása mindmind olyan elemek, amelyek a művelődési élet társadalmi aktivitását szolgáló művelődéspolitika hosszú távú megújulásának részét képezik. Éppúgy, mint a kulturális életben meghatározó „emberi tényező” pontos ismerete, a kapcsolattartáshoz nékülözhetetlen partneri viszony kialakítása. A közművelődés szakmai köreiben is ritkaság az a rokonszenv, amivel a nép- művélőkről ír, az értelmiségi társadalom e megszállott, regulázásra oly kevéssé alkalmas, mégis különlegesen terhelhető „partizánjairól”. E. rokonszenv megnyilvánul annak a funkciónak a pontos leírásában, mélyet a társadalom demokratizálódásában betölthetmek a népművelők. Valamennyi köz-, fő-, és vezető tanárunknak megszívlelendő a pedagógiai munka és minőség kapcsolatáról írt gondolatsor. A jövőben Salgótarján fejlődésének bemutatásához nélkülözhetetlen lesz a kulturális élét — monográfiát érdemlő — rendszerezése; e tanulmányokban Horváth István először vállalkozik az időrendi szakaszok tartalmi jellegzetességeinek számbavételére. Okulhat e kötetet olvasva a tudományos élet alakulásáért felelős, a képző- művészeti alkotásokat me- cénóló, az irodalmi életet létrehozó megannyi toll- forgató. A kulturális irányítás röviden részletezett szakszerű módszerét pedig remélhetően mind többben ki,kísérletezik felelősségi területükön. A könyvet ismertetve említettük már a színvonal egyenetlenségét. A szerző mentalitásához is közelebb áll, ha a példamutató erények mellett nem hallgatjuk el azokat a kifogásainkat sem, amelyek újragondolása talán nem lesz fölösleges. így Salgótarján kulturális életét elemezve, a jelen feladatait képező kulturális „civil közeg” létrehozásán spekulálva biztos hasznos lenne részletesebben beszélni azokról a munlkásművelődési hagyományokról, amelyek jellemzőek voltak mind a szociáldemokrata munkás- szervezetekre, mind a sajátosan tarjáni megjelenési formáikra. Az értelmiségi réteg tár- sadálomszervező funkcióját helyesen ragadja meg a szerző, mégis zavaróan hat egyes passzusokban a régi meghaladott ideológiai közhelyek, férnék makacs visszatérése. A széles körű tapasztalatai anyagra ■támaszkodó , művelődési helyzetértékelést behatárolja az a kúltúraelméleti alap, amelyhez Horváth István mindvégig ragaszkodik. E szektorszemléletű, a marxista kutatások által már meg- hailiadott felfogás nem teszi lehetővé, hogy a hagyományos keretektől elmozduljanak a tanulmányok, s így a szélesebb körben is tanulságos következtetések összegzésére nyíljon mód. Csak bízhatunk abban, hogy a szerkesztő által az előszóban ígért későbbi kötetben lesz mód és lehetőség, hogy a most feldolgozott ismeretanyag további elméleti tanulságokkal gazdagodjon. A Mezsgyén állva című könyv korának szülötte, szerzője pedig e kor érzékeny szemlélője, formálója életútjának lehetőségei szerint. Múltunkhoz, jelenünkhöz kerülünk közelebb, ha a megtett út tanulmányokba szőtt tapasztalatait követve érzékelni tudjuk mi is azt a mezsgyét, ahonnan szövetségesekként. léphetünk tovább a jövő ismerősen ismeretlen világába. (Palócföld Könyvek, Salgótarján, 1988.) Németh János István Két kép Molnár Sándor Metamorphosis című sorozatából. Szülőföldjük Nógrád Á hadtörténész ezredes A hatalmas várbeli épület, a hajdani Nádor laktanya régen csúf napokat is látott, hiszen 1919—1920-ban, a hírhedt különítményesek egyik főhadiszállása volt. Évtizedek óta azonban sokkalta békésebb funkciót tölt be. Itt kapott otthont a Hadtörténeti Intézet és Múzeum. A falak hatalmasak, a folyosók, a szobák boltívesek és hűvösek. Ismerős a kép: magam is dolgoztam itt néhány évet. Lévén ennek húsz esztendeje, ennyi idő óta ismerem dr. Tóth Sándor hadtörténész ezredest (akkor még alezredest), a hadtörténeti osztály vezetőjét, az intézet parancsnokhelyettesét. Valaha sokat beszélgettünk, s ha sóira nem találkoztam volna vele azóta, akikor is fülembe visszaihangzana beszédének enyhe íze. Mivel abban az időben nem voltam jártas a palóc nyelv rejtelmeiben, sokféle szülőhelyet szántam volna neki, de a Nógrádot aligha. Holott nógrádi. it Életében nem az első írás készül róla, ám szemmel láthatóan örül, hogy amit itt mond, azt otthon fogják olvasni. — Pásztón születtem 1924- ben. Apám vasutas, váltóőr volt, de cselédgyerekként jött világra. Így elmondhatom, hogy őseim parasztok voltak. Dédapám, dédanyám ráadással jobbágynak születtek... Mielőtt a gyerekkorról beszélnék, ugorjunk kicsit; 1943-ban én. is vasutas lettem, mert apám úgy számolt, hogy hosszú még a háború, a vasút pedig mentességet adott a katonaság alól. Én tanítónak, tanárnak készültem volna. Nagyon szerettem a történelmet már egészen kicsi gyerekként is... Szerencsém volit, mert déd- szüleim. nagyszüleiül, noha a nevüket tudták csak leírni, nagy könyvbolondok voltak; rákapattak engem is a betűre. Amire nagyon emlékszem: összegyűjtötték a kalendáriumokat, a legrégibb 1852-ből származott. Mindig hoztak is egyet nékem. Nem voltam csodagyerek, de elsős koromban már folyékonyan olvastam... Mesélj és megelevenedik előttem a kép: Sanyi, emígy szólíthatták őt akkoriban, vasárnap délután a házuk előtti füves részen ül, körülötte asszonyok, talán egy- egy ember is és ő a Kis Újságból és a Friss Újságból felolvasást tart. Mivel a Friss Újság tele volt szenzációkkal, még a szörnyülködés moraját is hallani vélem, ami némely gyilkosság - leírása nyomán hullámozhatott végig a hallgatóságon. — A kalendáriumokon, újságokon át szerettem bele a történelembe és nagyapáméit, meg barátaik meséi nyomán, ök még részt vettek az 1856- os olasz—osztrák háborúban, ott voltak Königraetznél, megfordultak Velencében. Felelevenítették emlékeiket, s csoda-e, ha körülöttük lá* hatlankoditam? Ekkor fogalmazódott meg bennem: tanár leszek. Tanár nem, történetíró lettem, igaz sok előadást tartok, és szemináriumot is vezettem az egyetemen... Nyolcán voltak testvérek, s ha nem is szegényen, de nagyon szerényen éltek. — Szigorú elveket követtek szüleim; komolyan vették a munkát, a munkára nevelést. Nem így fogalmaztak, de azt vallották: az ember munkája, a névjegye. Tőlük ezt tanultam, a vasúttól pedig a pontosságot, a rend- szeretetet. A vasútfioz munkásnak vettek fel. Végigjártam a skálát, letettem mindenféle szakvizsgát, és forgalmi szolgálattevő lettem. Hatvanban dolgoztam, majd amikor a németek kiürítették a várost és a vasutasokat nyugatra vitték, haza gyalogoltam Pásztora. A hadsereggel, 1950-ben került kapcsolatba. Tartalékos tiszti tanfolyamra Budapestre vezényelték. Jól tanult, s felszólították, legyen hivatásos tiszt. Vállalta; a folyamőrségnél, Újpesten kezdte szolgálatát, hamarosan párttitkár, majd politikai tiszt lett, hivatalosan pedig a pénzügyi szolgálatot vezette. — Itt 1951. november 8-ig dolgoztam. Közben már beiratkoztam az egyetemre, történelem szakra. Erről elöljáróim nem tudtak. Amikor politikai tiszt lettem kiderült, hogy egyetemre járok. Ezért, mivel jelentést nem tettem róla, büntetés, is járhatott, de szerencsére megúsztam egy erős dorgálással, (enyhe) büntetés volt, mert a Sztálin politikai akadémiára akartak beíratni. Végül is, legalizálódott az egyetemre járásom... S amikor megtudtam, hogy létezik ez az intézet, ide kértem magam... Tóth Sándornak szerencséje volt, amikor meglehetősen könnyen teljesült óhaja. — Kell-e mondani, menynyire örültem? Nem felejtem el a napot, amikor az intézmény akkori parancsnokához, Vértes ezredeshez mentem bemutatkozni. Már csak azért sem feledem mert, életemben akkor jártam másodszor a Várban. Először 1939. augusztus 20-án voltam, s láttam a szent jobbot is... 1952. május elsején hadtörténész tis^t lettem. Azóta megszakítás nélkül itt vagyok; rövidesen — 1955-ben — az osztály — akkor még alosztály — vezetője is lettem... Az 1955-ös év két szempontból jelentős számára. Ekkor fejezte be az egyetemet, s ekkor jelent meg első munkája, egy vékony könyvecske, Magyarország felszabadulásáról. Mire az egyetemet befejeztem, el is fogyott a könyvem. Ez óriási élmény volt, hiszen én, egy nyolcgyerekes vasutas ivadéka, eljutottam a történelem tanári diplomáig és az első könyvig. Igaz, nagyanyám gondoskodott róla, hogy el ne bízzam magam. Amikor hazamentem Pásztora, és ő belelapozott a könyvbe, azt mondta: „Édes fiam, ha te olyan okos vagy, hogy könyvet is tudtál írni, tisztességes iparos is lehettél volna.” Elmondta, úgy érzi: pályafutása töretlen. Megírta az első könyvet. Aztán jött az újabb felszabadulási évforduló, az új könyv, a korábbi tíz ívvel szemben, huszonöt ívre sikeredett. Ennyire növelte az időközben felhalmozódott ismeretanyag, s az, hogy lehetősége nyílt a Szovjetunióban is kutatni. Utána rájött, szűkíteni kell a témát, de azt még mélyebben feldolgozni. Így került sor a budapesti hadműveletek megírására. Szándékában állt a dunántúli harcok feldolgozása is, ám jött a nagy vállalkozás, a valóban kitűnően sikerült Magyarország hadtörténete című szép mű, amelynek a második világháborúval foglalkozó fejezetét ő írta. Legutóbbi, Dombrády Lóránttal közös munkája, a Magyar királyi honvédség története, a közelmúltban látott napvilágot. — Hozzákezdtünk több munkatársammal egy százszáztíz ívre tervezett dokumentumgyűjtemény összeállításához, mely a magyar hadsereg II. világháborús szerepével foglalkozna, s melyben a magyar mellett, német, szovjet, angol for- x'ásokat is szeretnénk közre adni... Ami ebből a kötetből rám hárul, életem fő műve lesz... Őszintén mondom: boldog ember vagyok, hogy a hadsex-egbe kerültem. Életem nagyobbik felét itt töltöttem, itt kaptam lehetőséget kipróbálni önmagam. . Itt alkotó légkörben élek. S ez a tevékenység nemcsak a szűk katonai prakticista célokat szolgálja, de segít a nemzeti múlt feltárásában, az önismeret kialakításában. ☆ Búcsú előtt még néhány kérdésre .felelt. — Rég láttalak a tévében. — Legutóbb április 3-án Berend T. Ivánnal és Juhász Gyulával együtt szerepeltünk. A Századunk sorozatnak állandó tanácsadója vagyok, igaz, inkább a háttérben dolgozom. Ez jobb is . nekem, mei't mindig lámpalázzal küszködök. — Ha elolvasod régi munkáidat, kell-e szégyenkezned? Hiszen túl sok minden történt ebben az országban. — Semmit sem kell szé- gyelnem. Csak azt látom, milyen ismeretekkel rendelkeztem akkor, s milyenekkel ma. Persze én is leírtam, hogy „Sztálini sólymok”, de úgy érzem, álláspontomat semmiben sem kellett megváltoztam. Az én munkám is ki volt téve a napi politikának, ha mást mondanék, hazudnék. Megtagadnom semmit sem kell, csak meghaladni... Végül is írtam eddig fél tucat könyvet, sok, néha könyvnyi tanulmányt, s mint vezetőnek is van szerepem vagy ötven kötetben. Ennyi az életem... — Pásztóval van még kapcsolatod? — Ott lakik három testvérem. Igaz, míg szüleim éltek gyakrabban jártam arra. Időről időre meghívnak--a gimnáziumba, az MHSZ- be előadást tartani. Tagja vagyok a Csohány Kálmán baráti körnek, ahol az elszármazott pásztóiak jönnek össze. Szívesen emlékezem a gyerekkorra, a barátaimra, akik közt épp úgy volt cigány, mint nagykereskedő gyereke. Ha Pásztón kijutok az utcára, nehezen érek haza, annyi a beszélgetés. Most májusban akartam menni, de nem sikerült. Talán majd júniusban. Most ebben reménykedem... Speidl Zoltán
