Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

Zűrös sakktábla A FÉNYPOSTÁS Iványi Ödön emlékkiállítása Iványi Ödön festőművész emlékkiállítása várja az ér­deklődő közönséget szeptem­ber 12-ig Salgótarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeum­ban. Az 1985-ben Salgótar­jánban elhunyt művész idén lenne hetvenéves. Ebből az alkalomból rendezte meg a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága a kiállítást, ahol mintegy száz olajkép és ak- varell (részben a család, részben a múzeum tulajdo­na) ad átfogó képet a mű­vész munkásságáról, nem utolsósorban tiszteleg élet­műve és emléke előtt. Egész nyáron át lesz al­kalom arra, hogy Salgótar­ján, Nógrád megye közön­sége, valamint az ide láto­gató vendégek megismer­kedjenek e gazdag életmű legjellemzőbb vonásaival, egyúttal ismételten föleleve­nítsék emlékét mindazok, akik ismerték, becsülték és szerették az 1918-ban Lesze- nyén született, s 1954 óta Salgótarjánban élő művészt. Sokan vannak ilyenek, hiszen a hajdani Rudnay-növendék életművét ebben a megyében és e városban bontakoztatta ki. S ez az életmű imponá­lóan gazdag. Kívánatos, hogy jól sáfárkodjunk ezzel az örökséggel, megőrizzük a jö­vő nemzedékei számára is. Miként az emlékkiállítás jelzi, erre meg is van a szándék Nógrádban. Szakmai feladat, a mütör- ténetírás dolga az életmű elemzése, a festői korszakok meghatározása, a festői gon­dolkodás fejlődésének pontos meghatározása. Jelen sorok csupán azt a célt szolgálják, hogy néhány általunk lénye­gesnek vélt vonulatra hívjuk föl ismételten a figyelmet, a teljesség igénye nélkül. Mindenekelőtt megjegy­zendő, hogy Iványi Ödön lé­nyegét tekintve az optimis­ta piktú’ra jeles képviselője kortárs művészetünkben. Nem azért, mintha nem látta vol­na mindazokat a fenyegetett­ségeket, amelyek az ezred­vég emberét, sőt, magát az életet is veszélyeztetik. Ha­nem azért, mert bár tisztá­ban volt mindezzel, mun­kásságában a szép és a jó, az esztétikum és az etikum hangsúlyozására tette a hangsúlyt, fölismerve, hogy a világnak erre az energiá­ra van a legnagyobb szüksé­ge, ettől függ megújulása, ettől függ a jövője. Bámu­latra méltó emberi és mű­vészi kitartással szolgálta festészetével a jövőt, ezért gyűjtögette egész életén át az egészséges szépséget, amit megtalált a nógrádi hullám­zó tájban, a jó vizek part­ján, a haza tájaiban, vagy az emberi helytállás mindig érvényes példáiban. Hite­les, meggyőző küzdelmet ví­vott az emberi jó szándék, a konok munkálkodás jegyé­ben, akkor is, ha időnként csökkent iránta a figyelem, más, harsányabb divatok igyekeztek elnyomni az em­beri hangot. Végső soron azonban mégis győzött, élet­műve a bizonyosság erre az emberi és művészi győze­lemre. Az emlékkiállítás bizonyí­tó erővel foglalja össze mindazt, amit a festő életé­ben a festői mesterségben fontosnak tartott, s ami munkásságának tartalmi eré­nyei közé tartozik. Iványi Ödön a festői érvelés tar­tós módszerével élve jól sáfárkodott tehetségével, munkásságában a festői ség gazdag áramlása készteti csodálatra a nézőt. Az olajképek sokrétű üze­netet hordoznak, a művész a képfelületek alakításán belül szigorú rendet épít föl mondanivalója számára. Ez a logikai rend kemény­séget sugall, de sohasem kerül ellentmondásba az emberi jószándékból fakadó lírai hevülettel, a kettő har­monikus egységbe olvad. Ér­zékenyen reagál a többi kö­zött a természeti látvány vál­tozataira, a képi fantázia kevésbé járt útjainak föltá­rására. Ugyanakkor mindig a művészi készenlét és éber­ség jellemzi, amikor a társa­dalmi változások megörökí­tése, az alkotó, az építő, a munkálkodó ember fölmu­tatása látszik szükségesnek. S mikor nem szükséges a kort tevékenységével formá­ló ember fölmutatása, aki a nehezebb, a zaklatottabb időkben is az építést, a re­ményt nyújtó munkát szege­zi szembe a néha bizony kedvezőtlenné váló folya­matokkal. A mostani emlékkiállítá­son is ‘szívesen találkozunk újra azokkal az olajképek­kel, amelyek a bányászat történetéhez, az ipari mun­kához, a városépítéshez kap­csolódnak, illetve azokat fogalmazzák újra, amelyek a művészt a dolgozó ember interpretá toraként mutatják. Iványi Ödön élete a tü­relmes és szívós bizonyság­keresés jegyében telt el. En­nek során mindig hű volt önmagához és a korához, s ahhoz a szűkebb hazához is, amelynek szolgálatában állt. Képépítő gyakorlatában min­dig arra törekedett, hogy harmóniát árasszon, a ma embere képes legyen követ­ni az elvonatkoztatás útján. Az olajképek színeinek va­Folyóirat-tallózó Kubikus lós, rendezett rendjét is en­nek megfelelően alakította ki, helyes mértékkel. Életművének meghatározó részét jelentik a nagyméretű akvarellek. A festő e műfaj­ban, életének utolsó másfél évtizedében valóban egyénit és messze sugárzóan mara­dandót alkotott. Ebben a műfajban tudott legkönnyeb­ben gátlásmentesen megnyi­latkozni. „A fény ragyogá­sának izgalma központi problémám. Ennek megjele­nítésére az akvarell a legal­kalmasabb” — vallotta. De valójában mi is ez? Csupán a fények, a sugár­zás, a visszaverődések, álo- mi fénytörések játéka? En­nek veszélyei is lehetnének, például az, hogy eltűnik minden. Nem erről van szó. Inkább arról, hogy ez a faj­ta fény írás az emberi bol­dogság, a tisztaság utáni örök vágy fénylő kivetülései. elsősorban ezzel magyaráz­ható az a belső sugárzás. amely az akvarellekből árad. A lapokban nemcsak fény- hasábokból „összerakott" tá­jak ragyognak, az egymásba játszó fénytömbök nemcsak külső világot jelölnek, hanem boldogságvágyunkat is, hogy a szépséggel, a fénnyel gaz­dálkodva hiánytaíanabbul tudjunk emberré válni. Ezért hiteles e lapok derűje, ez a fajta fény egyszerre sugá­rozza azt, amely valamenv- nviünk belső kincse és kül­ső gyönyörűsége, amennyi­ben képesek vagyunk mé­lyebben élni a világban. A világban, amelyben minden évszak, minden hajnal és al­konyat ünnep és üzenet. Iványi Ödön, a fénypostás. a festő ilyen üzenetekkel fordul most is hozzánk. T. E. Szerencsére ma már ter­mészetesnek tudja nemcsak a szűkebb irodalmi, hanem a tágabb érdeklődő közvé­lemény is, hogy mivel ma­gyarok nemcsak hazánkban élnek, a magyar kultúra sem csak határainkon belül gya­rapodik. Legalább másfél évtizede vannak jelen iro­dalmi folyóiratainkban is több-kevesebb rendszeres­séggel, de egyre gyakrabban a határainkon túli magyar irodalom képviselői. A Forrás májusi száma most teljes egészében a ju­goszláviai magyar irodalom­nak ad helyet. Kiváló szer­zők műveit olvashatjuk, Fe­hér Ferenctől például szinte kis kötetnyi verset. Tolnai Ottónak érdekes-eredeti hang- játékát, amelynek egyik köz­ponti problémája éppen a csönd. a hangnélküliség. Herceg Jánosnak, három tár­canovelláját. Különös figye­lemre méltó Burány Béla szociográfiai portréja egy öregemberről, aki még a múlt században született. Gion Nándort József Attila- díja alkalmából Pintér Lajos köszönti, s tudjuk, e kitün­tetésnek önmagán túlmutató a jelentősége, hiszen ez az első alkalom, hogy nem ná­lunk élő írót ért ez az el­ismerés. Köteles Pál is kettős kö­töttségű alkotó, egy évtizede él Magyarországon. A Moz­gó Világ — szokásos késés­sel megjelent — áprilisi szá­ma részleteket közöl az író Búcsú avagy egy menekülés anatómiája című regényéből. Ez a búcsú Erdélytől való, s így kikerülhetetlenül ön­életrajzi elemekkel telített ez az esszéregény. A hatalom és a kiszolgáltatottság, a többszörös kiszolgáltatott­ság kérdéskörét vizsgálja e mű, amelynek hőse a néhai Diák, aki törekvései ellen sem érezheti otthon magát a szülőföldjén, s bár a legfőbb vezetővel ellentétben nem ér­zi magát „csalhatatlannak”, azt ,,megérti, hogy a szü­lőföld nem otthon többé”. Az Életünk általában a „nyugati” magyar irodalmat mutatja be a határon túliak közül. Most azonban nem a „külföldi magyar” szerzőket emelném ki, hanem azt a nagyszabású, többrészes köl­teményt. amely méltán került a lap élére. Joszif Brodsz- kij Post aetatem nostram cí­mű művéről van szó, ame­lyet Baka István fordított különlegesen szépen és meg­győzően. Az Amerikában élő orosz költő poémája egy meg­határozatlan korban és tér­ben „játszódik", tehát téren és időn túl, valójában na­gyon is európai történelmi térben és időben, emberiség­tapasztalatokat összegezve, egyszerre leíró és szimboli­kus módon. A birodalmi eszme kritikája és a megvál- toztathatalantól való mene­külés kényszere fonódik ösz- sze. Megszoktuk már, hogy az Alföld verspublikációi külö­nösen színvonalasak. Így van ez most is. Itt is „nemzet­közi" a névsor, a májusi szám Utassy József. Petri György, Szőcs Géza és Ha­tár Győző verseit közli. Egyet közülük nehéz lenne kiemel­ni. Utassynál arra érdemes figyelni, hogy a töredék- formák közöt 1 megtalálta azt, amelyik számára egé­szet ad: a haiku-formát, s ebből a tömör, még az euró­pai epigrammánál is nagyobb fegyelmet követelő versből (mindössze 17 szótagnyi ter­jedelmű) nagyobb kompo­zíciókat is szuverénül épít fel. Petri György ritka je­lentkezéseit mindig érdemes megjegyeznünk, most főként a Hajnóczy Péter emlékének ajánlott verset. amelynek fontos eleme az ironikus nyelvi humor. Szőcs Géza erdélyi? magyarországi? sváj­ci? — de bizonnyal magyar költő, akit az irodalmi köztudat főként tavalyi gyűj­teményes kötetével fogadott be. Két verse közül az egyik ..európai”, a másik ..magyar” teményes kötetével fogadott európai is és magyar volta hatja át. Az élet fonákjában -felleli a szín fényeit. Vasy Géza Beszélő tájak Litera-túrán szántásokkal . A minap aztán bekopo­gott a NÓGRÁD balassa­gyarmati szerkesztőségébe két ifjonti hölgy és tekin­tettel a tekintendőkre (arra ugyanis, hogy osztályuk rendszeres olvasója lapunk e rovatának) szerény-öntu­datos stílusban meghívott tanáraik, osztályfőnökük és társaik nevében egy kö­zeli litera-túrára „ide a szomszédba...” Egy újabb tanulmányi ki­rándulás tehát, amely első hallásra mindössze abban különbözött a többitől, hogy valamiféle szerepet majd nekem is vállalnom kell. Az útvonal a lehető legcsábí­tóbb— Szklabonya (volt egy időben Mikszáthfalva is, az író negyvenéves írói jubi­leumának tiszteletére járták ki az illetékeseknél 1910-ben a magyar nők!), azután az örök zarándoklási pont, Al- sósztregova, ami viszont so­ha nem volt Madáchfalva (ennyivel élőbb volt mindig Mikszáth? ). A Balassák ősi fészke is útbakerül, a mai Modry Kamen-Kékkő, majd a hegyen át Szenográd felé Zvolen-Zólyom és ott is a csipkés falú vár... így, visz- szafelé, Korpona-Krupina, kiemelkedő Bocskai-e mlék- helyünk, majd a végén Ipoly- ság-Sahy... Ilyesmire azonnal igent mond az ember. . . A balassagyarmati Szántó Kovács János Gimnázium és Szakközépiskola III/D. osztá­lyával nem ez az első tálál- kozásom és alighanem má­sok is így lennének, ez­zel, akiknek tavaly vala­mi közük volt az emléke­zetes nagy sikert jelentő eg­ri diáknapokhoz. Ez a min­dig kezdeményező, jókedvű, alkotásra kész osztály, a III D., egyik gerendáját ad­ta a nógrádiak kétórás mű­sorszerkezetének Illyés Gyu­la Tűvétevők népies bohó­zatát játszva vérbő előadás­ban Egerben a szabadtéri színpadon és bárhol az ut­cán, ahol két néző volt csu­pán. Nekik is köszönhető a másodszor is elnyert feszti­váldíj. .. Nos, egy ilyen (!) osztály­nál valóban „bármi történ­het”, váratlan, igazi megle­petés éppúgy, mint emléke­zetesen szép pillanat, vagy csak „egyszerű” helytállás valamilyen közös feladatban. Kalocsay Frigyes ének— történelem szakos tanár és osztályfőnök maga is dina­mikus, vidám ember, Holecz lmréné magyartanárról pe­dig tudható, ha maga nem is mondja, hogy amióta ta­nítja őket (éppen három éve) e sokarcú osztálykö­zösség egyik jószelleme. El­kíséri a kisded felvidéki út­ra a déseket dr. Molnár Já­nos nyugdíjas földrajztanár is — e táj legjobb ismerő­je. Velünk van aztán mind­ezeken felül a jókedv, a jó torok (ének szakos az osztály, s így egyben kamarakórus is, négy van ilyenből az is­kolában, az a négy aztán ki­ad egy jó énekkart), s ve­lünk jön két balassis diák is. ök kezdettől kísérői min­denüvé ennek a valóban érdekes lányosztálynak. A nándori gazdaság autó­buszát munkával „keresték” a lányok, elsők lettek az al­maszedésben, így jár nekik egy kirándulásra ingyen a busz, s mert színjátszók is valamennyien — évente tíz­ezer forint támogatást is kapnak a megyei tanács művelődési osztályától más iskolai színjátszó csoporttal együtt. Az osztály, dalos ol­dalról, igen jó kapcsolatot tart — mondhatni barátit, osztályfőnökük személyén keresztül — a zenélést-ének- lést minden módon pártoló Réti Zoltán nyugdíjas zene­iskolai igazgatóval és magá­val a Rózsavölgyi Márk ze­neiskolával is állandó mun­kakapcsolatban állnak. Kö­zülük jó néhány zenepedagó­gus kikerül majd remélhető­leg, de mindez csupán azért érdemel külön is említést, mert nélküle talán kevéssé érthető mindaz, ami gyors egymásutánban alább követ­kezik. . . Balassi, Madách, Mikszáth lehetne — mint máshol — száraz tanulmányi „anyag”. A harmadik dében ma is két irodalmi szakkör működik (elsőben irodalmi szakosok voltak, most ének-zene), s a szakkörvezető természete­sen Holecz tanárnő. Szklabonya testvéri közel­ségből jön elénk, s bár a kis múzeum most nincs nyitva, a szerencse is ide pártolt. Az emléktáblával jelölt Mik- száth-ház, ahol gyerekkorá­nak egy részét és fiatalsá­gát töltötte a nagy palóc, mégis megközelíthető az ud­varon át. Nyitva van ugyan­is a nagy kapu. A színpad azonnal kész. Az udvar tég­lalapjában, időnkénti erős kutyaugatás közepette, a Gyurkó Gabriella, Szabó Il­dikó vezette mikszáthos fel­adatra szerveződött kis csa­pat adja elő az író általuk dramatizált Gyerekek című novelláját sok-sok kedves ötlettel, igazi játszó kedvvel rögtönözve is; helyet, pince­gádort, mindent jól kihasz­nálva egy esküvő és házas­ság első napjait bemutatva. Maga az író talán egv álta­la megénekelt, s ily módon soha össze nem roskadó, pa­lóc ország fölött vándorló ró­zsaszín felhő mögül vidámo- dik pipát szuttyongatva a jeleneten „ki gondolta vol­na, hogy ezt így el lehessen játszani. ..” De aztán ő is elkomolyodik, hallgatva éle­tének állomásait a többi em- lékezővel, s talán még el is érzékenyül kicsit a szlovák nyelvű dalok hallatán... Odakint változatlanul megy az élet, járja az utcát a pa­lóc és a szlovák nép mai, szklabonyai lakossága. Még megnézzük a szembeni te­metőben az író szüleinek, s Mariska testvérének sírját és újra úton a társaság... A sztregovai kastélymúzeu­mot most felújítják. A vala­mikori ötholdas parkba az ott székelő iskola vezetőjé­től kapunk bejárási enge­délyt egy szóra. Az árnyas fáktól elkerült tisztáson idős kaszás vágja a vasiag fü­vet, mellette elemes rádió­ból friss magyar csárdás hangzik. Harmat Berta és madáchos együttese kiválaszt egy színpadnak megfelelő kis térséget (kézilabdapálya amúgy) és a világ legvidá­mabb Tragédia előadása kö­vetkezhet, amelyben a játék az úr, de a megírt Űr is jelen van: a hálóbíró széké­ben kucorogva közli dör­gedelmeit — persze itt is hiába, az almát leszakítják a lepedős jelmezbe bújt sze­replők és sorra elkárhoznak azonnal... Odafent a dom­bon Férfi Géniusz szobor előtt, Madách Imre, édes­anyja és fia Aladár síremlé­kénél komolyra fordulhat a szó és itt is (miként mind­három helyszínen) helyet ta­lálunk a kis koszorúnak. Zó- lyom és a vár Balassit idézi, a tolmácsok a lá­nyok Molnár Mónika veze­tésével. Odabent a várudva­ron éppen próbál a zólyomi szlovák színház együttese — itt mutatja majd be június kilencedikén a Tulipános Fanfant... Míg az eső járja, próba­szünetben, a dések elénekel­nek egy madrigált és egy spirituálét. Nagy taps a jutalom. És az örök emlék — a megélt történelem. T. Pataki László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom