Nógrád, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
Közép-Á zsia és a Kaukázus ötvösművészete A különösen szép ötvösmunkák, ékszerek, fémedé- nyek és használati eszközök, a moszkvai Kelet népeinek .művészete állami múzeuma és a grúz állami múzeum iparművészeti gyűjteményéből valók. Pórul járt szerelmesek Pórul járt szerelmesek címmel a közelmúltban látott napvilágot Nagy Zoltán újabb kötete, amelybe tréfás palóc meséket gyűjtött egybe (Palócföld Könyvek, Salgótarján, 1987.) A Salgótarjánban élő, tanárként dolgozó Nagy Zoltán 1970 óta foglalkozik n é pr a j z k u t a tás - sál, gyűjt népdalokat, balladákat, meséket, mondákat, babonás történeteket, imákat, paraszti bibliai történeteket; ezek részben már megjelentek, illetve előkészületben van megjelentetésük. A Pórul járt szerelmesek című gyűjtemény élénk országos és helyi visszhangot váltott ki. Az érdeklődés érthető, a siker megérdemelt. Nagy Zoltánnal újabb kötete kapcsán néprajzkutatói munkásságáról, illetve a tréfás mesékről beszélgetünk. ☆ — Vidám ember az, aki tréfákat gyűjt? — Nem föltétlenül. Hátid mondjak erre egy adomát. Egy város papját fölkereste egy idegen férfi. Elpanaszolta neki, hogy tragédiák érték, az öngyilkossággal foglalkozik. Van-e még kiút ebből az állapotból, kérdezte. A pap azt tanácsolta neki, hogy keresse a vidám társaságot és próbáljon meg felejteni. Lám. most a városba is megérkezett egy híres nevettető. Váltson jegyet, oldódjon föl a vidámnak ígérkező esten. Az ismeretien férfi válaszolt: atyám, ez a nevettető én vagyok. Jómagam évekig depressziós állapotban. tragikus családi események után gyűjtöttem tréfákat. A munka, a gyűjtés éltetett akkor is. Egyik kedvenc filozófusom, Voltaire mondását megszívleltem egy életre: „A munka vigasztalást és feledést ad”. — A tréfákat a korábbi évtizedekben miért nem gyűjtötték és publikálták? — Régen a tündérmesék voltak a mesék királynői. Varázslatos világukkal, tökéletes folépítettségükkel, a paraszti vágyak tündéri megfogalmazásával kiváltották a gyűjtők rajongását. A tréfák Nagy Olga gvűjtőtárBeszélgetés Nagy Zoltánnal sam szerint mindig a mesék Hamupipőkéi voltak. Suta rövidségükkel, durva nyerseségükkel riasztották a régi polgári erkölcshöz szoktatott nagy gyűjtőket. Jellemző például Berze Nagy János eljárása, aki gyűjtött ugyan tréfákat archívumok — és nem a nagyközönség — .számára, de a vaskosabb részeket még így is latinul írta. Ma már sorra jelennek meg tréfás könyvek — Erdélyben Nagy Olga és Vöő Gabriella kötetei voltak az elsők —, a mai Magyarország területén Ujváry Zoltán után jómagam is előrukkoltam egy kötettel, bár tartok attól, hogy egyes rétegekben visz- szatetszést kelthet az erotikus témák miatt, amelyek nem megjelenésre valók, legalábbis nem annak szánták őket eredetileg. Ez a gondolat számomra is okozott néhány nehéz éjszakát, mert távol áll tőlem a trágárság, a mocskos beszéd. De mentségemre szolgáljon, hogy csekély kiigazításaim ellenére — ezek megtételéhez jogom volt — kerültem a durvaságot. Ezzel nem hamisítottam meg a vaskos tréfák lényegét, sőt, a tréfák egy régi, korábbi előadásmódját halásztam elő. Most, amikor nak idomulni a mához. íme, egy példa arra, hogy egy Jézus-legenda hogyan hangzott egykor, és hogyan hangzik ma. Jézus Krisztus és Péter egy vasárnap délután a falun haladtak keresztül. A templom előtt Péter keresztelt vetett, Jézus pedig tovább haladt, mintha mi sem történt volna. A kocsma elé érve viszont Jézus vetett keresztet. Nem fért ez sehogy sem Péter fejébe. Uram, Atyád háza előtt a fejedet sem biccentetted, a kocsma előtt meg keresztet vetettél. Nem értelek én téged sehogyan sem. Jézus így válaszolt: Péter. Péter, a templom nyitott ajtaja előtt láttam, hogy a pap éppen egy menyecskével szemez s nem az én Atyám járt a fejében. A kocsmában viszont éppen koccintottak és Atyám nevét említették tisztelettel. — Hogyan hangzik ez ma? — Egyszerre jut a mennyország kapujához egy pap és egy buszsofőr. Péter fogadja őket. A papnak kopott bakancsot. vászonruhát hoz, a buszsofőrnek pedig finom börcipőt. selyemöltönyt. Megcsóválja a fejét a pap: ejnye, Péter, talán összetévesztettél bennünket? Nincs Nagy Zoltán itt semmi hiba, mondja Péter. Te a rossz gúnyát érdemied, mert a templomban mindig csak a menyecskéken járt az eszed. A buszsofőr pedig úgy vezetett, hogy az utasok mindig az én Uramat emlegették. — Politikusak-e a falusi tréfák? — Sokkal kevésbé, mint a városi viccek. A falusiak tréfáiban egy beszűkültebb világot fedezhetünk föl. De ha politizálnak, kegyetlenül szatirikusak tudnak lenni. Nézzük csak a hatvanas években keletkezett tsz-mi- atyánkot: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, mi vagyunk itt a tsz-ben, az öregek a határban, a fiatalok az irodában, sógor, koma a raktárban, az elnök a kocsmában, mert a tsz drága kincs, aki nem lop, annak nincs.” az emberek beszédében a durvaság, a káromkodás el- harapódzik, szinte már költőinek számítanak azok a régi metaforák, amelyek például a női nemi szervet aranykútnak, a férfi nemi szervet aranycsikónak neve • zik. — Mi a tréfás mesék előnye a tündérmesékkel szemben? — A tündérmesék lassanként kihalnak, a tréfák viszont, mint a legigénytelenebb növények élnek és virulnak még a sziklákon is. És szaporodnak. Rohanó korunk megkurtította ugyan őket, egészen rövidek, tökéletesen tömörítettek lettek, egyetlen fölösleges szó nem lehet bennük. Ezt a nagyfokú tömörítést, a sallangok elhagyását értéknek tartom. — Átalakulnak, ma is formálódnak a tréfák? — Igen, az is életképességüket bizonyítja, hogy tudŰgy gondolom, kegyetlen ez a tréfa. — Hogyan történt a Pórul járt szerelmesek című kötet tréfáinak csoportosítása? — Szerepelnek benne állatmesék, amelyekben az állatokat emberi tulajdonságokkal ruházták föl. Vannak legendamesék Jézusról és Péterről, ahol mindig Péter a komikus alak, Jézus bölcselkedése pedig egyáltalán nem a bibliai bölcsesség. hanem a paraszti gondolkodásmód visszatükröződése. A Mátyás-mesék főhőse egyetlen királyunk, akire a nép valóban emlékezik még. mint bölcs, tréfás kedvű uralkodóra. A kópémesék főhősei ravasz, agyafúrt emberek, akik túljárnak mindenki eszen. A bolondmesék hősei mintegy ellentételezésképpen bugyuta emberek, akik együgvűségükkel váltanak ki humort. Az erotikus mesék hősei bővérű menyecskék, férfiak, akik leggyakrabban pórul járnak szerelmeskedés közben. A jellemmeséket házasulandóknak mondogatták, mintegy tanácsként arra, hogy a nősülést, a férjhez menést alaposan át kell gondolnia minden fiatalnak. A hazugság- mesék pedig teljesen képtelen történetek, a hazugság nagy mérete vált ki nevetést. Tóth Elemér BESZÉLŐ TÁJAK A „képtelen” megyeháza ... A minap aztán — ritka alkalom — salgótarjáni pedagógusok kis csoportja érkezett egynapos tanulmányi kirándulásra Balassagyarmatra. Ellátogattak két helybeli általános iskolába, de voltak egyéb kulturális terveik, amelyekben érthetően szerepelt például a felújítása óta csák viszonylag kevesek előtt ismert régi megyeházának villámlátogatásszerű megtekintése is. Az ilyesmi nem megy előkészítés nélkül — bármenynyire is megértő és szíves vendéglátó maga az ott működő honvédkollégiumi vezetés — felkértek hát a pat- ronálásra (ha már úgyis ott vagyok Tarjánból magam is). Miit mondhatnék egyebet? Semmi gond nem volt ezzel a látogatással, már valamivel több az ugyancsak újabb időkre felújított szerb templombelivel, amit kizárólag a továbbiak, a tanulság kedvéért ismertetek majd kicsit alább... Volt ugyan egy csepp félreértés % látogatás időpontja körül (aznap éppen mások is készültek tán oda, a kollégiumba), de ezen hamar túltette magát mindenki. A tarjánlakat fogadó nevelőtanár jó másfél órával előbbre várt bennünket, de a kezét azért nem tördelte (nagyon helyesen), éppen ellenkezően — beállt a honvédkollégista fiúkkal valahol az udvaron labdát rúgni. Ezért kicsit kevés is volt a levegője, amikor hirtelen beállítva mégis, odafent a híres díszteremben, a kényelmesen üldögélő tanártársak előtt amúgy felhevülve előadott a kollégiumi életről^ a nevelőmunkáról, a tanulmányi eredményekről és minden egyébről. Mivel ott helyben így beszéltük meg; magam vállaltam a volt megyeháza történetének dióhéjas ismertetését kitérve azért mindazokra, amik nélkül erről a nagyon szépen helyreállított és a megye történetét továbbőrző épületről beszélnf nem lehet. A kérdések következtek, mert mindent azért nem mond el egyetlen ciceroné- kalauz sem, számítva arra, hogy amit kihagyott, éppen az kelt majd további érdeklődést. Jött is néhány valóban érdekes kérdés, közöttük ez: — Miért, hogy ilyen csupaszok itt a falak? Nem lehetne történelmünk, művészeti életünk nagyjairól valamiféle arcképcsarnokot ezekre a fehér falakra elhelyezni? A kollégiumi nevelő egy gyors fordulattal anekdotával válaszolt, elmondta — nem kis derültséget keltve —, hogy nemrégiben éppen ebben a kicsit talán valóban puritán nagyvonalúsággal? dísztelenre berendezett díszteremben lépett fel Hofi Géza, aki amikor kiment a színpadra és körülnézett azt mondta „... Némái Olyan, mintha a Szmolnijban lennénk. .. ” így utalt a sima fehér falakra és a karzat, az ablakok körüli vastag anyagú vörös függönyökre. A képekre nem utalhatott, mert azok valóban nincsenek. És hát, valóban voltak, s hogy miikor, hogyan lesznek (ha lesznek, lehetnek egyáltalán) az már igazi nagy kérdés. így visszagondolva arra, amit nagyjából tudhat az ember — az 1835 végefelé ünnepélyesen felavatott új megyeháza feldíszítése sem ment egyik évről a másikra. Hosszú folyamat lehetett, s ezúttal itt valóban csak néhány példát érdemes elmondani — miként keletkeztek akkoriban a főként adományból és csak ritkán megyei, városi pénzekből megrendelt és elkészített portrék, alkotások. Déryné számolhatott volna be talán a legteljesebben — hogy maradjak a színpadi, színészi párhuzamnál — arról, milyen volt új korában a megyeháza, képes vagy képtelen. Dérynét meglehetősen nagy összegért, teljes ellátással, kvártéllyal, utaztatással nyerték meg az itteni fellépésre ugyanis. A későbbi évek, évtizedek alatt azután szépen benépesülhettek a falak, hiszen elfogadott szokás volt a megye magas csa~ ládjai részéről, hogy a maguk költségén megf esttették a kor kiválóságait, híres embereit s az így készült portrékat díszes keretben a megye el is helyezte, de ugyanez vonatkozik a városra is. Amiként voltak megyei urak és városi urak és nem is nagyon elegyedtek, még a kaszinókban sem ■ (merthogy volt mindegyiknek sajátja). Talán Teleki László, Kossuth diplomatája, a Határozati Párt (aminek programját Madách is támogatta) vezérének tragikus halála utáni hazafias állásfoglalás az egyik legszebb példája annak; miként örökítődtek meg, s kerültek aztán díszhelyre, a falakra régen nagyjaink portréi. A Szirá- kon is honos Teleki család híres tagjának öngyilkossága után szinte azonnal határozatot hozott a megye, amelyben többek között kimondta; festessék meg és helyeztessék el a megyeházán a gróf arcképe, nevezzenek el róla utcát Balassagyarmaton és Losoncon. De voltak hasonló képmegrendelések, s határozatok természetesen a városnál is. Sőt, tulajdonképpen ma is létezik ilyen, hiszen a jó néhány éve működő Horváth— Reb mann-féle alapítvány anyagi támogatását minden évben más mai képzőművész nyeri el városi döntés alapján. Ilyenkor szép szokásként a díjazott művész felajánlja valamelyik értékes alkotását a városnak. így és sok minden más módon ösz- szegyűlt egy szép kollekció, amit városi képtárként szokás emlegetni, de amely éppen kiállítóhelyiség híján tulajdonképpen sohasem látható... Még egy példa idekívánkozik. Ez ugyan múzeumi, de mutatja azt is, hogy a régi korokban hol mindenhol gyűlt össze az a városi kincs, amelynek jó része a háborúval és az azt követő időkkel, például az ötvenes évek merevségével, enyhén szólva tovatűnt. A múzeumi társulat főtitkára, a történetíró Nagy Iván, 1898. júniusában jelentette be a társulatnak, hogy ajándékozás révén a múzeumhoz került Katona István történész arcképe, ugyanakkor javasolta, hogy a salgótarjáni szolga- bíróságtól levélben kérjék vissza a 18. században festett tájképet Nógrádról,,,nehogy elkallódjon”. Az eredmény részemről nem ismeretes. Ma a városi tanács nagytermét díszítik újabb korú alkotások kiemelkedő személyiségekről, s nyilván a sor folytatható. A szerb templombeli új Horváth Endre Galéria azonban csak külön és hosszas szaladgálás után nyíít meg előttünk. Hiába volt az időbeni üzenet, hogy nyitás előtt érkezünk. A gondnok nem hibás. De akármikor jöhet más is (csoport) így képekre „éhesen”. Legalább a címét nézegethetné a vaskapun, amíg előkerül. T. Pataki Lásíló Grúz merőkanala Azerbajdzsán víztartó edények Turkmen köntösdíszek Üzbég melldíszek
