Nógrád, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
IRODALOM Jó szemed yan öcskös... Pillanatok a nyolcvanéves Marosán György életéből Ifjú éveiben állt a munkásjogokért küzdők soraiba. A szocialista eszme harcosa lett, a mozgalom résztvevőinek sokat próbált, győzelmeket, sikereket és csapásokat egyként erős lélekkel, megingás nélkül átélt, kiemelkedő vezetőjévé vált. Sok egyéb írásán kívül két eddig megjelent önéletrajzi kötetében, a Tüzes kemence és Az úton végig kell menni című korrajzában több mint ezerkétszáz oldalon mondta el életútját, az első lépésektől a magyarországi két munkáspárt egyesüléséig. Az alábbi pillanatképek, amelyek a Tüzes kemence című kötetből valók, apró epizódok indulásának idejéből, mégis kiérezni belőlük, milyen erők és hatások alakították egyéniségét, jellemét, személyiségét. Szeretettel köszöntjük őt születésének nyolcvanadik évfordulóján és jó egészséget, hosszú alkotó életet kívánunk neki. FELSZABADULOK R ohant az idő: még néhány hét és felszabadulok — segéd leszek, sütőmunkás! Minél jobban közeledett a napja, annál több segítséget, annál többirányú szakmai és mozgalmi támogatást kaptam. Az üzem bizalmijával rendszeresebbé váltak a megbeszélések, azzal a rendeltetéssel, hogy előkészítsenek a hiba nélküli, dicséretes fel- szabadulásra, meg arra is, hogy a szakszervezet tagjává váljak. Úgy gondolom, nincs nagyobb eredmény annál, minthogy az ember szakmunkássá, önálló keresővé és ezzel egyidőben szervezett munkássá lehet. Meggyőződésem szerint a jobb, emberibb és tartalmasabb élet egyetlen feltétele is! A bizalmi sokszor mondta: „A munkásélet nehéz, harcos és küzdelmes élet. Alkotó, a világot megváltani segítő élet vár rád... Sose félj szembenézni a nehézségekkel és légy hű bármi is történne veled azokhoz, akik melléd. álltak, neveltek és megvédtek téged!” Arra is figyelmeztetett, hogy ha felszabadulok, nem fogok Steiner Viktor pékségében maradni. Más, fontos helyre segítenek majd. Már megbeszélte a miserrel és a helferrel is, a két munkavezetővel, akik ugyancsak segítségemre lesznek. Ezért nem féltek szakmai tudásuk legjavát átadni nekem. A tanoncszerző- dés értelmében 1923. május 15-én kell felszabadulnom. A munkások azt mondták: megszabadulok a legnehezebbtől. Április elején erőt vett rajtam az izgalom. Április közepe táján olyan munkahetem következik, amikor már minden létező munkafolyamatot végigcsinálok. Az egyik este a miser meglepett: — Na, Gyurka, ma te leszel a miser! Te fogod vezetni a pékséget. Mutasd meg, mit tudsz! Zavarba jöttem. Mondtam neki: — Ne tessék bolondozni velem! — Márpedig úgy lesz öcskös, ahogy megmondtam! Egy éve, hogy mellette dolgozom, ismerem minden mozdulatát. Komolyra fordul a beszéd. El kell hinnem, hogy ezen a napon enyém a miser posztja. Nekikezdek a munkának. Van már elég gyakorlatom, a felelősség súlya mégis nyom. Olyan az, mintha vizsgáznék a miser, de legfőbbképp atyai barátom, a bizalmi előtt. Az egyik teknőbe beková- szolok, a másiknál, ahol már beérett a kovász, előkészítem a dagasztást. A miser minden anyagot'leméret velem. Olykor megkérdi, hogy mennyit használok el ebből vagy abból. Válaszomat jóváhagyja és ezzel biztonságot ad. — A kenyérbe mérd ki a sót — mondja. A sómérés kézzel történik. Az arravaló szakajtóba kimérem a sót: 2,5 kg. Mielőtt beletenném a kenyérbe, ellenőriz — amit még nem csinált —, leméri a mérlegen, 2,45 kg-ót mér. — Nem baj öcskös! Árra vigyázz, hogy ennél kevesebb, de tíz dekánál több sose legyen. A szükséges két és fél kiló sónál nem játszik komolyabb szerepet ötntíz deka különbözet. De ennél több vagy kevesebb már igen. A zsemlye tésztája nagyon kényes tészta: se kemény, se lágy nem lehet. A zsemlye minősége lényegében ezen múlik. A közben megérkezett szaktársak körülállták és figyelték munkámat, de szólni senki sem szólt. A mellémrendelt inast most én dirigálom — úgy, mint ahogy azelőtt a miser dirigált engem dagasztás közben. A miser néha odajött, megtapintotta a tésztát. Észrevételt nem tett — ebből megtudtam, hogy a munkámmal meg van elégedve. Hajnal felé félretett egy darab tésztát, amiből nekem tucatnyi különböző süteményt kell majd kiformálnom. Ezt is az ellenőrzés miatt csinálta. Ebben is megnyertem a tetszését. Reggel felé kalácsot fonatott velem. Ez sem volt véletlen: tőt\már tudta, hogy a felszabadulásomra ötkilós kalácsot kell sütnöm, amelyet bemutatnak majd az ipartestületnek. Ennek a megbízatásnak is sikerrel tettem eleget. Nem dicsért senki, nem is veregették a vállamat. Később is csak ennyit mondtak: „Jól van, fiam!” Ezt a fiam szót azonban nekem nagyon kedvesen és melegen mondták. Jólesett. A hét közepén egész éjjel süteményt vetettem, egyedül és teljesen önállóan. Eddig ilyen munkával csak akkor bíztak meg, ha valaki helyett fél órára be kellett ugranom. Kenyeret már tudtam vetni és kisütni — ez volt az első, amit megtanultam a kemencénél. Most elő kellett készítenem a kemencét vetésre. Figyeltek. Megállapítottam, hogy a kemence nagyon meleg. Két vödör vízzel lehűtöttem. Inasok dolgoztak a kezem alá. Amit kértem tőlük, adták. Négy órán keresztül vetettem. Ékkor is csak annyit mondtak: „Jól van, öcskös!” Ha egv kis szünet adódott, jött az elméleti vizsga: egy mázsa kenyérhez mennyi liszt, mennyi élesztő és só kell? — Száz zsemlyéhez és kiflihez mennyi liszt, mennyi élesztő, mennyi só, tej vagy vaj kell? Tavasszal, nyáron, ősszel, télen milyen hőfokon kell kovászolni és dagasztani? Peregtek a kérdések, és én feleltem, amit tőlük tanultam. A szaktársak komoly arccal hallgattak — nem szóltak volna bele semmi pénzért se. Néhány hét múlva már velük egyenrangú leszek — szervezett Isü- tőmunkás. Ennek megfelelő komolysággal kezeltek. A bizalmi izgult értem. A miser biztatott: „Ne félj, menni fog. Nem vallunk szégyent veled.” Elérkezett a felszabadulásom napja! Két pékmester jött az üzemünkbe. Mindig előttem van a kép, ahogy a sütőüzemben felkészülten vártam őket. Az üzem közepén álltam. Köszöntem nekik, s ők csak bólintottak. Mintha ott sem lettem volna, folytatták a már kint megkezdett csevegést — a reggeli pálinka után beszédes kedvük volt. A beszélgetés közben megszólalt az egyik mester: — Na, kezdjünk hozzá! Fiam, te vagy az, aki szabadul? — Igen! — feleltem. — Hogy hívnak? Hány éves vagy ? A koromat meghallva, szünetet tartott. — Tizenöt éves vagy és máris segéd leszel? Határozottan feleltem. A vallató pékmester ránézett a másikra: ezután az vette át a szót. Szakmai kérdésekről faggatott. — Ide figyelj, fiam! Ha én holnap felvennélek téged segédnek, hogyan kezdenél munkához? Elmondtam neki azt, amit minden este láttam, csináltam, tapasztaltam. A másik mester hallgatott. — Mondd csak, fiam!... Mi a különbség egy nagy és egy kis pékség ‘között? Hirtelen vágtam rá, hogy csak az arányok különböznek egymástól, a munkafolyamat azonban — és maga a termelés — egyforma. Ezt a bizalmitól hallottam; meg is magyarázta az értelmét. — Ez igen! — mondta nevetve a másik. — Az arányok... A pékség az pékség marad, ahol sütni és tvetni kell, nem is beszélve a kovászolásról. — Mennyi zsemlyétek volt az este? Megmondtam neki. — Ki kovászolt és ki dagasztott? Erre is válaszoltam. — Hogyan és mennyi kovászt csináltatok hozzá, és mennyi idő múlva kezdtetek dagasztani? Elmondtam. Rámszólt a másik: — Mér. jél csak két kiló sót! Vettem egy szakajtót, és a nagy vasládából kézzel kimértem két kiló sót. Lemérték. Eltaláltam: pont két kiló volt. Kimentünk a kemencéhez. Ott is kérdéseket tettek fel. Melyik a hic kemence? Mennyi fával fűtik be? Mit csinálsz, ha nem sikerül a fűtés, és nem tudod végigcsinálni a sütést? — Leállók vele, aztán kevés, de könnyen égő fával felfűtöm. — Jól van, fiam! Sok ikérdés volt még, de csak néhányat említettem, hogy fogalmat lehessen alkotni arról, hogyan zajlott le egy szakvizsga, ami nem volt gyerekjáték. — Tudod, hogy sütnöd kell egy ötkilós kalácsot? — kérdezték. — Ha megsütötted, holnap délelőtt hozd fel az ipartestületbe. Ott majd megkapod a segédleveledet és a munkakönyvedet. Kezet fogtak velem. Eddig ezt, a munkásokon kívül, más, fontos ember nem tette velem. Jöttek a lányok a házisütésre. Asszonyok már várták a vetést. Leugrottam a gödörbe és egymás után vetettem be a há- ziikenyereket. Tudtam, hogy titokban figyelik, hogyan tartom a lapátot, hogyan borítom a lapátra a 3—5—6 kilós kenyeret. A jó szakember ebből is sokat megállapíthatott. Aztán elmentek, s folytatták a pálinkás reggelit. Mindent elkészítettem a másnapi termelésre, majd lefeküdtem aludni. Este a szaktársak kérdésekkel záporoztak. „Mit kérdezettt a pocakos? Mit kérdezett a nyurga?” A munkások ismerték a két pékmestert, ők ketten jártak ki tanonc- vizsgáztatásra is. A szabadulási kalácstésztát kis teknőben bekovászoltam, majd bedagasztottam. Míg a szükséges műveleteket végigcsináltam, a szakmunkások ugrattak: „Ügy simogatod, mintha a szeretőd lenne!” A kalács tésztája 5,30 kiló volt. Amikor fontam, körülállták. Nézték, de bele nem szóltak. Felejthetetlenül ünnepélyes pillanatok voltak ezek. Nagy, emeletes kalácsot készítettem — négy fonott részt kellett egymásra raknom. A tészta fonása, nem volt egyszerű feladat, mert a fonás sem sűrű, sem ritka, sem laza nem lehetett, s a fonással alkalmazkodni kellett a tészta minőségéhez és mennyiségéhez. Amikor a tésztát fonni kezdtem ráraktam egy nagy tepsire, tojással véikonyan megkentem, hogy megfelelő színt és hártyát kaphasson. Kelés közben még háromszor kentem be. Amikor a tészta rendesen megkelt, bevetettem a kemencébe. A heifer, a vető, s Szabó Pista bácsi, akivel egész ta- noncidőmet végigdolgoztam, nem mentek haza, amíg ki nem sült a szabadulási remekem. Ok talán még nálam is jobban izgultak. Hiszen jól tudták, milyen nehéz egy ilyen nagy kalácsot úgy megsütni, hogy az jól sikerüljön — szép is legyen, jó is legyen, megfelelően átsüljön, nyersen ne maradjon. Olyan kemence kell hozzá, amely már teljesen ledolgozott, de elég meleg ahhoz, hogy szép lassan, meg nem égve, átsüljön a kalács. Bevetés után leültem a kemence szélére, és többször benéztem. Látva, hogy a kalács veszedelmesen sötétedik, nagy elővigyázatossággal kihúztam. Szabó Pista bácsi rámszól: — No, legény, most aztán mit csinálsz? E n erre is felkészültem: nagy csomagolópapírral az egész kalácsot befedtem, a papírt vízzel behintettem, hogy rátapadjon, és le ne essen róla, majd a kalácsot újból betettem a kemencébe. Ezt a műveletet többször is meg kellett ismételnem, mert a kalácsnak külső színre nem volt szüksége, de át kellett sülnie. — Hát ezt hol tanultad, hogy így kell megóvni a kalácsot a megégéstől? — kérdezte Szabó Pista bácsi. — Magától láttam jó néhányszor... — Jó szemed van, öcskös... TAMÁS ISTVÁN: SZEPTEMBERI SZONETTEK (Részletek) i. Fűágyunkon levelek zizegnek; A csőszkunyhó tört aranyban ragyog. Elül a szél — az alkony nincs messze. I Nyúlt árnyunk csak, mit megbotozhatok. Rám fonódik fiatal emléked: Derekadon bronz pánt, öv a karom; Tüzet fog, s gyújt csókom melled halmán: Nyit a rózsa — Hatalmát akarom! Lélekvesztők — a folyó tükrébe Szédülnek az elpirult pipacsok, Míg sok a kevés, s kevés is a sok. Ökörnyállal homokba rótt betűk Apokrifje, amit ma adhatok — Bástyáznak lásd, nyűtt parancsolatok. 11. Mepróbálja szövetnekét a Nap; Párái a tó — kék tinó kullog ott. A hordó kong, szortyog a lopótök. Pipám üres, dohányom elfogyott. Seregélyek hírvivői jőnek Fürt nézőbe s bombázó darazsak. Váltók után koslat a kártyás est..., Jégverés volt — körtéink varasak. Harangszoknyás amott fönn a jódli, S kondul a csönd — Csak beleálmod&s Minden, minden: bubánat áldomás. Mondandóm nincs. Kár is lenne szólni: Váróikba húzódnak a hagynák... Velük mennék, ha lehetne — s hangyák1 III. Ködlovasok nyergeinek a völgyben: Díszszemlére cicomáit a határ. Bár hajad oly aranyló zuhatag, Vitorlát von a bóbitás madár. Felnyihognak heréit ábrándjaim; Almásderes álmunk még mire szán? Sírásba fúl a hétpettyes ének, Szakad a húr a tücsök citerán. Országlását csak egyszer rettegnék A virágnak! S látod, ránkcsapnak az őrjáratok — a messzi jegenyék. Botor alku az őszi kikerics: Fogoly vagyok remeteségemben — S e csapdából vágyom, hogy kisegíts! IV. Rózsafényben delelnek a juhok Az ég pástján — noha itt hétre jár... Nagyot húzok poharamból — látod, ördögöt hord szívem a vén betyár. Kurjantanék, hisz szép volt a tavasz, Szép a nyár, és számít ránk az ősz is — Galagonya s kökény gyöngyöt fűznék, Égne sárgán hajadban a kőris! S halak pénzén vásárolt divatban — Szitakötők dómjában piac van — Vonulnak el a kalmár vadlibák. Útilapuk vámján ki, mit ad át? A könnyű szél sörényébe dugta Lihegésed akácméz illatát.
