Nógrád, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
1988. MÁJUS 14., SZOMBAT NOGRAD 5 Á helyi kultúra mecénásai A z utóbbi években újra polgárjogot nyert a lokálpatriotizmus, valamelyest erősödött a településhez, térséghez, régióhoz való kötődés. Ez a magatartás kulturális szempontból nagyon fontos, hiszen a kultúra elsősorban a helyi, konkrét — nem pedig ideologikus, szimbolikus, elvont — közösségekhez kötődik, a helyi kultúra az, amely a folytonosságot, a fejlődés szervességéit biztosítja. Csakis a helyi közösségeken keresztül lehet kapcsolódni a tágabb világhoz: néphez, nemzethez. Európához. A lokális kultúra jelentőségét a másik oldalról,, a település, a helyi társadalom oldaléról is megfogalmazhatjuk. Elegendő arra a közhelyszerű igazságra utalnunk, hogy nincs helyi társadalom helyi nyilvánosság nélkül, amelynek viszont egyik legfontosabb hordozója a kulturális nyilvánosság. A helyi azonosságtudat, a lokálpatriotizmus kifejlődésé, ben szintén nélkülözhetetlen a helyi kultúra, sőt arra is nem egy példát találhatunk, amikor a gazdasági fellendülés éltetője volt a jól megválasztott helyi kultúrpolitika. Helyi kultúra nincs helyi mecénások nél- /kül. Mecénás, tehát valamely kulturális intézmény vagy tevékenység támogatója mindenütt a világon a három jövedelemtulajdo. nos lehet: az állaim és annak központi és helyi szervei, a lakosság és a gazdálkodó szervezetek, valamint a vállalatok, szövetkezetek és egyéb gazdasági társulások. Kevésbé ismert tény, hogy a legnagyobb, legerősebb mecénás a lakosság, mivel a kulturális kiadások 70 százalékát vásárlásai, hozzájárulásai, adományai révén ő fedezi. Természetesen az állami „részesedést” is, hiszen a költségvetésbe kerülő és kulturális célra használható pénzösszegeket — adók és alacsonyabb bérek formájában — az állam már korábban elvonta tőlük. A művelődési intézmények a központi támogatások csokikénéséből keletkező hiányt növekvő öszj szegű belépőjegyek, szolgáltatások formájában egyre inkább a lakosságra hárítják. Ily módon az emberek kétszer fizetik meg ugyanazt a műsort, programot. A művelődési intézményeket fenntartó tanácsok lehetőségei is korlátozottak. Az elmúlt négy évtizedben a helyi tanácsok sohasem voltak olyan helyzetben, hogy számottevő befolyásuk lett volna bevételeik alakulására, szabad kezet kaphattak volna kiadásaikkal kapcsolatos döntésekben. Anyagi helyzetük mindig erősebben függött a központi és megyei újraelosztási döntésektől, mint saját gazdálkodási erőfeszítéseik eredményétől. A helyi kultúrafinanszírozás jelenlegi rendszerében a bevett, mindenütt egyformán jelentkező feladatok ellátásához (az óvodák, iskolák, művelődési házak, könyvtárak működtetéséhez) a központi támogatásokkal összhangban még csak-csak sikerül előteremteni a szükséges összegek minimumát, de ellenállásba ütközik minden, a'mi nem szokványos, nem rutinszerű. Márpedig a kultúra éppen ezektől az egyszeri, a helybeli körülményekből fakadó kezdeményezésektől válhat valóban helyivé. Igen fontos lenne, hogy a települések gazdálkodása megszabaduljon a jelenlegi kötöttségektől, a forrásképződés automatiku- sabbá, a rendelkezésére álló összegek felhasználása szabadabbá váljon, de ezeket a feltételeket is a hélyi társadalom ellenőrzése alatt álló, annak érdekeit szolgáló vezetés tudná igazán kihasználni, a helyi kultúra javára fordítani. A gazdálkodó szervezetek mecénási szerepe szerte a világon igen jelentős, arányaiban messze meghaladja a magyarországi gyakorlatot. Pedig, ha valahol, akkor nálunk ugyancsak szükség lenne a vállalati mecenatúrára, mert a költségvetésből származó támogatás nem bővíthető, sőt a gyakorlat éppen azt bizonyítja, hogy a takarékoskodási kampányok először a kulturális kiadósokat érintik. A helyi kultúra tehát a lehetségesnél jóval kevésbé profitál ezekből a vállalati pénzekből, sőt az a paradox helyzet állt elő, hogy még azok a válalatok sem támogathatják legálisan az adott települést, amelyek szeretnék. Köziintézmények, iskolák, művelődési házak, a különböző állami, társadalmi, politikai szervezetek kilincselnek a gazdálkodó szervezeteknél, pénzt, anyagot, társadalmi munkát kérve. A kérések teljesítésének azonban határt szab a vállalatok gazdálkodási feltételeinek keményedése, s a felek közötti egyenlőtlen, egészségtelen viszony. Tapasztalataink szerint a település és a vállalatok között nem alakult, alakulhatott ki pozitív lokális érdekközösség: a vállalati szerepvállalás a helyi kultúra finanszírozásában többnyire nem önkéntes mecenatúra, hanem rájuk hárított, kikényszerí- tett politikai kötelesség. Ha mindezek után feltesszük a kérdést, megvannak-e az anyagi, finanszírozási feltételei egy város életében oly fontos helyi kul. túra létrejöttének, akkor azt kell mondanunk, hogy nincsenek meg. N em elsősorban azért, mert kevés a pénz (bár több sem ártana), hanem inkább azért, mert a demokratikus és hatékony városi érdekközösség kialakulását erő. sen gátolják a jelenlegi intézményi, gazdálkodási és finanszírozási feltételek. Sem a tanács, sem a gazdálkodó szervezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy a kultúra valódi mecénásai legyenek. A gazdálkodó szervezetek igazából nem érdekeltek a helyi kapcsolatok ápolásában, a tanácsi apparátus erejét pedig felemészti a meglevő intézményrendszer működtetésének gondja. Másfelől kialakulatlanok még a helyi társadalom valódi fórumai, hiányzik még az a nyilvánosság, amely láthatóvá, és így politikai erővé tenné az egyes városi, társadalmi érdekcsoportokat, és ezek versengéséből mindenkor kialakuló városi közaka- ratot. Ny. Gy. MŰVÉSZRAJZOK Pauk György Szén-, ceruza- és tintarajzok. Pontosat, jellegzetesét bravúrosat. Roboz Zsuzsi Angliában élő magyar művész munkái. A művész fő működési területe a színház, a zene, a balett világa, szeretettel, megértéssel figyeli órákon, napokon át az órákat, a gyakorló zenészeket s ez a szeretet a művészet bsz- telete jelenik meg átszellemült rajzain. Viktória Mullova Schiff András Katus Tenstedt Szülőföldjük Nógrád Botka Valéria, aki Drégelypalánktól a világhírig jutott Péterffy István zenekri- kus írta az „Esti Budapest” 1955. március 7-i számában: „A rádión keresztül 20 percig napsugaras tavaszi hangulatot varázsoltak a tisztán csilingelő gyermekhangok.. Az írás a rádió gyermekkórusa első rádióhangversenyét méltatta. ☆ Nem hiszen, hogy van rádióhallgató Magyarországon, akinek nem cseng ismerősként Botka Valéria és dr. Csányi László neve. Ok voltak azok, akik idestova harmincöt esztendeje megezdték az azóta világhírű kórus szervezését. Azonban talán kevesen tudják, hogy Botka Valéria nógrádi... Eddig csak hangversenypódiumon, néha a televízióban láttam Botka Valériát, s mintha magasabbnak tűnt volna. Most szőkének, vékonynak és elegánsnak látom. A budai persszóban, ahol beszélgetünk, tonikot kér, s műsorfüzeteket, kiadványokat terít maga elé, hosszú — és nem befejezett — pályafutás dokumentumait. Nyakán zsinóron a szemüveg: ahány szőr belelapoz a füzetekbe, annyiszor illeszti az orrára. Halkan, olyan hibátlan kiejtéssel beszél, hogy színészeink többségének is becsületére válna. Amikor mondom is ezt, elmosolyodik: — Eredetileg színésznek készültem. . . Mielőtt övé lenne a szó, egy személyes megjegyzés. Ismertem néhányat a régebbi kórustagok közül. Volt, aki Székesfehérvárról járt egy ideig naponta, hogy énekelhessen. Mesélték, nem akármilyen volt a tempó. S mondták: abból a két emberből, Botkából és Csányiból, az öröm, s valamilyen varázserő áradt. ☆ Drégelypalánkon, Ecse- gen gyerekeskedett, Balassagyarmaton és Ipolyságon járt középiskolába. Húszéves koráig élt Nóg- rádban. — Ipolyságon és Ipoly- hídvégen, vagyis odaát még él rokonság. Botkából ma is sok van szülőföldemen, de jobbára csak névrokonok. .. Édesapám kántortanító volt, s a háború alatt, míg ő a fronton volt, én vettem át a feladatát. Édesanyám nagybör- zsönyi, nagyapám pedig ugyancsak Drégelypalánkon volt falusi bíró. Nógrád mindmáig kedves nekem. Szeretem a tájat, a hegyeket, az embereket. S nagy hasznát vettem pályámon, hogy megismerkedhettem a népszokásokkal. Mindig előttem vannak a betlehemesek, a húsvéti szokások, a pün- kösdölés, a kiszejárás. Amikor Kodály Pünkösdölőjét tanítottam, elmeséltem a gyerekeknek a saját élményeimet. Elnyílt a szemük. .. Csináltam egyszer egy fonójátékot. Bennem rémlett, hogyan is volt egykor. .. A népviseletet sajnálom; de, hiába, ilyen a világ. Amikor 1965-ben először voltunk Japánban, még nagyon sokan kimonó- ban jártak. Ma pedig, ott is csak az öregek, s néha ünnepkor a fiatalok veszik fel. .. A falu iránt megmaradt a vágyakozásom. Férjem is falusi, csák- vári, s talán azért is lakunk Budán, hogy valami emlékeztessen a régmúltra. — De visszatérve: mondtam, színész akartam lenni. Édesapám nem engedett. „Lehetsz akármi, de diplo-) ma legyen a zsebedben!” Betettek Cinkotára a tanítóképzőbe. Akkor Ecse- gen laktunk, s amikor végeztem, nem kaptam ott állást. Talán ez a szerencsém, mert ma is ott tanítanék. Feljöttem Pestre, eljártam Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Ez 1949-ben volt. Felvételiztem a szín- művészeti főiskolára, fel is vettek, operett tanszakra. Boldog voltam és bőgtem közben, mert fogalmam sem volt, miből élek majd? Szerencsém lett: Rátkai Marci bácsi volt a főiskolán a szakszervezeti titkár és ösztöndíjhoz segített. Ám a színészságfoől nem lett semmi. Ugyanis a főiskolán Gát József tanított énekelni, aki a zeneművészetinek is tanára volt. Nem értettem miért, de egyre gyakrabban mondta: „Dolgom van, Vali, kezdje meg maga az órát...” Később megkérdezte: „Nincs kedve a zeneművészetire átjönni?” Volt. Igaz, mindmáig imádom a színházat. .. A zeneakadémiát 1954- ben végeztem el. Közben már voltak kórusaim is. A legemlékezetesebb az első, amelyik Rákoshegyen nyolc suszter bácsiból állt. Némi kacskaringók után kerültem a rádió ifjúsági osztályára, gyermekzenei műsorokat szerkeszteni. A kétszemélyes rovat vezetője Csányi László volt. Mindmáig ő a férjem. A gyermekkórust együtt hoztuk létre. ☆ A továbbiak előtt álljon itt mutatóban néhány kritika, nyilatkozat a gyermekkórusról. „A budapesti gyermek- kórus tegnap este olyari hangversenyt adott a Carnegie Hallban, amelyek hallatára jó néhány felnőttegyüttes elzöldülhet az irigységtől... előadásukban minden tökéletesen a helyén volt, ami a karéneklés szépségeit illeti..(The New York Times, 1965. X. 11.) „Ez a kórus briliáns technikával rendelkezik, és csillogó hanganyaggal...” (Dala Demokraten, 1970. április 14.) „37 kislánynak, mégpedig a Magyar Rádió gyermek- kórusának kellett Budapestről hozzánk jönni a Boni- fatius-templomba, hogy bebizonyítsa, hogyan lehet csodálatosan, angyali tisztán acapellát énekelni... És milyen csodálatosan boldogult Botka Valéria a templom túlzott akusztikájával. ..” (Wiesbadener Kurier, 1984. május 14.) „Japánban gyakran mondják a gyermekhangot angyalhangnak, de ez a kórus nem az angyalok hangján, hanem a saját leikéből énekelt..(Narai Hírlap, 1979. szeptember 12.) Részlet Nakamura Umekichi japán oktatásügyi miniszter leveléből: „Alig két hónap alatt 35 városban 45-ször énekeltetek és minden egyes alkalommal nagy sikert arattatok... Mindenütt, ahol csak jártatok. .. éneketek közvetítésével a japán gyermekekkel jó barátságot kötve, zenei missziószerepeteket kitűnően teljesítettétek. Kérem. .. fogadjátok szívből jövő hálámat és dicsérő szavaimat.” ☆ Az idézetek kommentárt nem kívánnak. Kérdés: mi kell ilyen világméretű sikerhez? — Lányomat szinte a nagyszülők nevelték. Ö, Csányi Valéria, korrepetitor az Operában, most már vezényel is, s jövőre a Don Pasquale-t dirigálja... Sosem gondolkodtam rajta, mi kellett a sikerhez. Szeretni kell a munkát... persze, szeretni kell. Az új gyerekek mindig új lendületet adnak. Lankadni nem lehet. Hát ilyen egyszerű... Rengeteg volt mindig is az elfoglaltságunk, de sosem éreztem, hogy lemaradtam valamiről. Nekem egyébként olyannyira kell a nyüzsgés, amit a sok-sok gyerek, s az egész mozgalmas életünk hozott magával, hogy ha otthon dolgozom, egyszerre szól rádió, tévé, video: minden szól, ami szólhat. Kell a zaj.... Egy biztos, hogy a sikerre térjek vissza, mi, a férjem és én, mindaddig, míg a rádió gyermekkórusa élén álltunk, tanítottunk is abban az iskolában, ahová a kórustagok jártak. Mert hiába tanítottuk volna meg őket a próbákon a hibátlan éneklésre, ha egy felkészületlen énektanár elront valamit... Ügy gondoltam, hogy kérdésem, mely azt firtatta, miért kerültek el oly hirtelen az általuk teremtett kórus éléről (mert távozásuk a kívülállók számára váratlan volt bizony), netán indulatokat ébreszt benne, vagy azt javasolja: hagyjuk aludni az ügyet. Tárgyilagosan, keserűség nélkül felelt: — Kellett a státusunk. Azt mondták fiatalítani kell. Ezzel teljesen egyetértettünk. Javasoltunk is a helyünkre fiatalokat: úgy gondoltuk, szépen, fokozatosan, szinte észrevétlenül adjuk át nekik a helyünket. De javasolhattunk bárkit. .. Végül megmondták ki lesz az utód. Az illető kitűnő szakember, egy gond van csupán: velem együtt végzett a főiskolán. A Eny- nyit a fiatalításról... Egyébként azt hiszem, elértem életemben amit akartam... És a rádió kórusa után sem maradtunk tétlenek, hiszen él az általunk 1970-ben megalapított operaházi gyermekkórus, most pedig a budapesti gyermekkórussal dolgozunk. . . Néha pedig gondolkodunk: csendesebb élet kellene. Akkor azonban le kellene állni. Ezt vagy teljes intenzitással lehet csinálni, vagy sehogy. .. ☆ Indulunk. Míg a villamos- megállóhoz kísérem, mesél. Éppen tizedszer készül Japánba. Kurzust tart az ottani énektanároknak. „Tudja — mosolyodik el —, a japánok szerint mi jobban ismerjük az országukat, mint ők maguk. Hiszen ahányszor ott jártunk, keresztül-kasul utaztuk. ..” Elmondja, hogy Nógrádba régen nem hívták őket, pedig kórusaikkal nemcsak a világot járták. Megjött az 59-es: Botka Valéria felszáll, s eicsöröm- pölnek föl, a hegynek. Speidl Zoltán
