Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
1988. ÁPRILIS 9., SZOMBAT NOGRAD 3 Gyomirtót szórnak a cukorrépa alá, majd kombinátorozással lazítják a földet Nagy János és Benyó József erőgépvezetők, akik egyúttal vegyszerkezelők is. A káliói termelőszövetkezetben 2300 hektárnyi területen ad feladatokat az időszerű mezőgazdasági munka, amelyet időarányosan tudnak maguk mögött a szakemberek. 500 hektáron már földbe került a tavaszi árpa, a lucernatelepítésekkel 75 hektáron végeztek. Ezekben a napokban a cukorrépa vetésének előkészítése folyik, a hét közepén a 250 hektár terület felébe jut" tatták ki a növényvédő szert és a magot. Fűszernövények, édes- és konyhakerti köményt, kaport, sáfrá- nyos szeklicét, korriandert termesztenek 200 hektáron a közös gazdaságban, ezek vetése is napi feladat. A napraforgóval és kukoricával történő teendők a további hetekben adnak munkát, várhatóan ezekkel is időben végeznek. —kulcsár— Dulai József és Vigh József szemenkénti vetőgéppel juttatja földbe a magot. A munkához francia HERRIAU alapgépre szerelt NSZK-beli vetőgépet használnak. A védőgázt is őrizni ' : kell? Egyáltalán mi az a védőgáz, és ki őrzi? Mindent megtudunk annak a portrénak a segítségével, aminek Sréter István, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek 29 éves elektronikai műszerésze a főszereplője. A védőgázüzem gyár a gyárban. Az SKÜ keleti részén, egy hegyoldalon települt, a Pécskőnek a vállalat területére benyúló testén. Az üzem védőgáz-generátorai a gyári technológiák egyik alapfeltételét, a védőgázt továbbítják csöveken keresztül a különböző helyszínekre. A technológiák fontos eleme a lágyítókemencékbe jutva biztosítja» azt, hogy a kemencékben lévő anyag felülete re- vétlen, tiszta maradjon. Csak ennyi? — kérdezhetné bárki. — A védőgázüzemet az energiafőosztály dolgozói működtetik, folyamatos műszakban — mondja Sréter István. — Az én feladatom abban áll, hogy az egvre korszerűsödő elektronikával ellátott generátorok üzemállapotát elektromos szempontból biztosítsam. Ebben segítségemre van két lakatos-csőszerelő, Szarvas József és Krechnvák József, akik szintén az üzemfenntartás dolgozói. — Szétnézve, itt a gyár „tetején”, a hegyoldalon, úgyis tűnhet, mintha az ember elszakadt volna a napi munkától. Nem mondták még ezt mások? A vékony, bajuszos fiatalember elmosolyodik mielőtt válaszolna, de hamarosan érthetővé válik a „mimikái” bevezetés. — Hallottam olyat is, hogy ez itt fönt kész szanatórium, hiszen az üzem jószerivel beleépült a környezetbe. A generátorok monoton zúgása körülölel bennünket, így hát bemegyünk az üzem melletti kis műszerészműhelybe, ami szó szerint a munka műhelye. Minden megtalálható benne, ami egv hirtelen beavatkozáshoz kell a helyiség „urának”. — Apropó: szó volt a felelősségről. Mennyire ura a helyzetnek? — Négy éve vagyok személyi felelőse a védőgázüzem elektronikájának. Ügy A hobbiból szakma lett A védogáz őre érzem, azóta sikerült elsajátítanom mindazt, ami biztos kezű szakemberré tehet a generátorok világában. Persze, szeretem is a munkámat, igyekszem hasznosítani az ötleteimet. Az elmúlt négy év alatt tíz újítást adtam be. Ezek megkönnyítik az én munkámat is, ugyanakkor hasznosak az üzembiztonság növelésének szempontjából. — Nem tart attól, hogy beskatulvázódik? Hiszen az elektronika olyan, mint a sok karú polip — a szakembernek pedig az a jó, ha minél több ilyen kar tartja vonzásában. — A munkaidőm egészében nem kötődik ide. Igaz, kevesebbet, de engem éppúgy mozgatnak a központi műszerészműhelyből más berendezésekhez is, mint másokat. A kollektíva az egész gyár területére aktivizált. Mielőtt idekerültem volna, jobbára, a horganyzói és a gyár egyik legmodernebb berendezése, a Bil- winco univerzális szegcsomagoló automata elektronikáinál dolgoztam. Sréter István, a védőgáz felelős őre munkáscsaládból származik. Édesapja is itt kereste kenyerét. Felesége szintén az SKÜ dolgozója, akárcsak öccse, aki a szociálpolitikai osztály alkalmazottja. Édesanyja a megyei kórházban volt nyugdíjaztatásáig főnővér. A műszerész fiatalemberről ma már kevesen gondolnák, hogy valamikor vegyésznek készült... — MáF gimnazista koromban sokat foglalkoztam az elektronikával, hangerősítőket, villogókat, és még sok mást építettem amatőrszinten, tehát hobbiból. Kémiából iskolás koromban mindig ötös voltam, ezért érettségi után jelentkeztem Veszprémbe. a vegyipari egyetemre. A bökkenőt az jelentette, hogy nem kémiából, hanem matematika- fizikából volt a felvételi. Igv is csak hajszálon múlott a felvételi sikere. Ennek ellenére többször nem próbálkoztam, még abban az évben, 1977-ben, jelentkeztem műszerész tanulónak. — Az előbb elmondottak mintha egyfajta önértékelést is tartalmaztak volna. Elégedett embernek tartja magát? — Nem, mint ahogy véleményem szerint nemigen lehet elégedett senki magával, mert a munka újabb és újabb feladatok, próbák elé állítja az embert. Sréter István szavai persze, nem csak a szakmunkásé. A meggyőződés hangsúlyozta vélemény társadalmi funkcióiból is adódik. A nagyüzemi, pártbizottság tagja és KISZ-alapszervezeti titkár. Kevéske szabad idejét családja körében tölti, lányai — Kinga és Tímea — négy-, illetve egyévesek. Szeret a családjával kirándulni, és szeretnének utazni, távölabbi tájakat is megismerni, de... ... Az üzemből besüvít hozzánk a hibajelző duda hangja. Úgy lehet valamelyik relé >a kapcsolótáblán felmondta a szolgálatot. Oda pedig műszerész kell. Sréter István indul is — ki tudja hányadszor a négy év folyamán. Benkő Mihály Értékeink válságtudata A z erkölcs világa az életnek az a szelete, melyben minden ember joggal érezheti kompetensnek magát. A zavar akkor kezdődik, ha kellő megalapozottság hiányában, megfellebbezhetetlennek vélt igazságunk biztos tudatában ítélünk meg embereket, dolgokat, folyamatokat. Talán éppen ennek nyomán terjed manapság oly lendülettel a radikális rendteremtés szándéka. Hogy ez utóbbi nem teljesen indokolatlan óhaj, de nem is mindig a mérlegelő józan megfontoltság motivációja, alátámasztja mindennapi tapasztalatunk. Azt pedig, hogy nem valami új keletű törekvésről van szó, valószínűsíti az a sokak által jól ismert aforizma: mely szerint az emberiség kétezer éve hirdeti a jót és cselek- szi a rosszat. A feladat nagysága és — a jelek szerint — sziszifuszi jellege azonban nem ment fel bennünket annak felelőssége alól, hogy szüntelenül keressük erkölcsi problémáink megoldását, vizsgáljuk cselekedeteink mozgatórugóit. Erre buzdítanak az ó- és az újkori filozófusok, akik közül volt aki úgy vélte, az erkölcsi önismeret minden emberi bölcsesség kezdete. Valami baj lehet azonban bölcsességünkkel. Legalábbis azokban a kérdésekben, amelyekben napjaink történéseit minősítjük. Mert szinte a legutóbbi időkig gondjaink láttán senki nem állította, hogy válság lenne Magyar- országon, — ami elvileg valóban nem kizárt, de nem is tartozik szükségszerűen a szocializmus lényegéhez —, ma szinte a kötelező jómodor tartozéka. A közfigyelem felkeltéséhez jórészt elegendő is, ha valaki gazdasági, politikai, ideológiai-kulturális, erkölcsi válságról polemizál és mondandóját lehetőleg a valóságból kiragadott szemléletes példákkal „bizonyítja”. Ma már csak romló gazdasági feltételekről illik beszélni, de arról nem, ha valahol mégis jól mennek a dolgok, ha kiderül, hogy a kohászat vagy a szénbányák helyzete jobb, mint a róla alkotott kép, ha a győri „Rába" igazgatója annak az autentikus véleményének ad hangot, hogy- a gazdaság nem válságban, hanem változó helyzetben van, vagy ha az egyes embernek újabb munka vállalásával ugyan, de mégis sikerül akár még javítani is családja életszínvonalát. írás közben hallgatom a rádiót. Gábor Miklós a riporter kérdéseire válaszolva éppen azt fejtegeti számomra igen meggyőzően, hogy szerinte a színházak nincsenek válságban. Csupán élik mindennapi életüket, az örökkön működő belső megújulás jegyében. Ha valamit hiányol, akkor az az, hogy nem mindig fordítanak elégséges szellemi energiát művészi feladataik megoldására. A tények tehát sokféle megvilágítást nyerhetnek. De itt nem a megvilágítás a fontos, hanem a dolgok, folyamatok valóságos ‘ természete. Pataki Ferenc akadémikus előadásában olvasom: Egyébként is rá kell eszmélnünk, hogy a válsághelyzet ténye és tudata nem szükségképpen esik egybe. Az utóbbi ilyen-olyan okok miatt akár előre is szaladhat... az adatszerűén vizsgált „helyzethez” képest. Én azokkal értek egyet, akik nem válságról, hanem — időben fel nem ismert, meg nem értett, félremagyarázott, vagy elodázott, azaz megoldatlan gondjaink következtében — súlyos feszültségek meglétéről beszélnek. Ezek a felkészültségek nem fátumként sújtanak bennünket és nem is a véletlen során keletkeztek. Jórészt azokért, a sajnos illúziókká vált hitekért kell ma fizetnünk, amelyek Farkas Endre kifejezésével élve a kiélezett történelmi korszakban (1945—49) keletkeztek. Akkor, amikor olyan végletes alternatívák álltak az ember előtt, mint a győzelem vagy pusztulás. Ez a korszak felszínre hozta az emberek legjobb tulajdonságait: mint az elkötelezettséget, a fegyelmet, az áldozatkészséget, a hősiességet. Ugyanakkor mindehhez egy kompenzációs várakozás is társult. A valóság azonban, melyben nem realizálódhatott a „végső harc” reménye, csalódást okozott. Maga után vonta a kiábrándulás, az elbizonytalanodás érzését. De hiba lenne minden mai gondunkat ide visszavezetni. A pártértekezlet ténye, a határozattervezet vitája is jelzi, számtalan, azóta keletkező ok és feltétel következtében egész gazdasági, politikai, ideológiai-kulturális életünk sürgős reformra szorul. A feladat nagysága, a valóságos veszélyek, az objektív ellentmondások, a szubjektív tévedések, s időnként a tisztánlátás hiánya fékezi az előrejutást. A maga területén mindenki tudja, vannak tartalékaink a megújuláshoz. Azért kell fellépni a válságtudat terjedése ellen, mert leszerel, cselekvésképtelenné tesz, s mert maga is válsággeneráló tényezővé válhat. Sőt! Egyéb bajok forrásául is szolgálhat. Ha a cselekvés helyett csak a hibákat, mulasztásokat, bűnöket keressük, ez a „bűnösök” kutatására sarkallhatja az embert.' A valóság azonban ezerszer bonyolultabb annál, mintsem, hogy kristálytiszta logikával kimutatható lenne, ki miért felelős. Mert mint Ancsel Éva írja: Ami társadalmi valóságként előttünk áll, az tetteink eredménye. Még akkor is, ha ez az eredmény nem esik egybe kitűzött céljainkkal, sőt olykor a legkegyetlenebbül megcsúfolja törekvéseinket. Ö ezt a tettek megmaradási törvényének nevezi. Szerinte a cselekedetek irreverzibilisek pozitív és negatív irányba egyaránt. Á felelősök kutatása gyakran mégsem marad el. Ha egyes embereket nem is lehet minden bajok okozójaként megnevezni, akkor ott vannak helyette az egyes osztályok, rétegek, etnikumok, nemzetiségek, vallási felekezetek, sőt olykor egész népek. Elég történelmi tapasztalat áll mögöttünk ahhoz, hogy tudjuk: a megoldás nem a felelősök keresésében, nem is a kollektív bűntudatban rejlik, hanem a felelősség felvállalásában. Együtt és kü- lön-külön. Ennek birtokában képessé válhat minden ember, hogy legjobb tudása szerint cselekedjen az emberibb életért, a társadalmi haladásért. Hogyan is állunk hát erkölcsi értékeinkkel ? Egy résztvevő a békéscsabai elméleti tanácskozáson — talán megnyugtatásként — azt mondta, hogy az erkölcs mindig is válságban volit. A jelenlegi helyzet csupán ány- nyiban különbözik az előzőektől, hogy mára már elfelejtettük a válságkezelés módszereit. Mások, éppen e letűnt korok erkölcsi normáit kívánják vissza, amelyek több évtized, esetleg évszázad távlatából egységesnek, jól követhetőnek, azaz vonzónak tűnnek. Szemben napjaink erkölcsi viszonyaival, amelyben az értékek állandó átértékelésének vagyunk szenvedő alanyai. Vizsgáljuk azonban az elmúlt korok bármelyikét, azt találjuk, hogy a társadalmi osztályok, rétegek, csoportok szembenálló érdekeik alapján erkölcsi értékeik szerint is elkülönültek. E zt a szembenállást, más esetben egymásmellet- tiséget még a valláserkölcs is csak a felszínen, a hirdetett normák szintjén tudja úgy-ahogy egységes rendszerbé foglalni, A mindennapi élet színterein csak annyiban, amennyiben általános erkölcsi követelményeket is tartalmaz. Szocialista társadalmunk erkölcsi viszonyai részben még feltáratlanok. De sok értékes tanulmány és a békéscsabai elméleti tanácskozás bizonyítja, hogy a tudomány képes is, kész is megfelelni a kihívásoknak. A jelenleg ható, működő erkölcsi értékeink egy jelentős terrérumát elődeinktől örököltük. Olyan örökség ez, amely gazdagít bennünket, de amelynek retrográd elemeit sem áll módunkban egyszerűen visszautasítani, vagy nevelés, esetleg agitáció útján kiszorítani és szocialista értékekkel felváltani. Hiszen nem csupán a normák, azaz a tudatban jelenlévő, ott megfogalmazódó követelmények hagyományo- zódnak ránk, hanem azok a viszonyok is, amelyek létrehozták azokat, s amelyek szintén tovább élnek. Amilyen mértékben fejlődnek, differenciálódnak valóságos szocialista viszonyaink, úgy , fejlődik, differenciálódik maga az erkölcs is. Az értékek alakulását egyre több tényező befolyásolja. Ezek közül az egyik legjelentősebb a társadalom szociális struktúrája, melynek tükröződéseképpen sokféle értékrend él és keveredik egymással. A kialakult életminták közül egyre nehezebbé válik a választás. Ez maga után vonja az elbizonytalanodást, az értékvesztést. De az értékek sokféleségének, keveredésének nem csupán negatív hatásai lehetnek. Növelheti a toleranciát, segítheti az új értékek kialakulását, és a befogadására való készséget is. Ehhez azonban vonzó erkölcsi ideálra, reális jövőképre van szükség. Nem csak a- múltat kell bevallani és a jelen viszonyai között eligazodni. Az is fontos, merre tartunk. Az ember a múlt, a jelen, a jövő egységes viszonyrendszerében képes csak helyesen megfogalmazni szándékait, céljait. Miközben az értékek átértékelődnek, lassan kialakulnak és megerősödnek azok az újak, amelyek a szocializmus talaján keletkeznek, magukba integrálva a korábbi formációk haladó elemeit. Így erősödik többek között a közösség és a személyiség tisztelete, a humanizmus és a haladás mint erkölcsi érték. Erkölcsi viszonyaink tisztázódása azonban önmagában nem oldhatja .meg gondjainkat. De javíthatja társadalmunk közérzetét és új, eddig ismeretlen hajtóerőket mobilizálhat. Dr. Bacskó Piroska Árpa utan cukorrépa
