Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

1988. ÁPRILIS 30., SZOMBAT NOGRAD 7 Anyámmal beszélgetek Ha mindkettőnknek lenne ideje a beszélgetésekre. nem írnék semmit a világról! Miért van az, hogy apá­mat mindig a diófa ár­nyékához hasonlítom? Mi­ért jut eszembe apám, ha a kertünkben álló diófára nézek? Hiszen ízig-vérig város­lakó volt. Beöltözött a csúcsforgalom magányá­ba, a poros játszótéren órákig nézte a kártyáso­kat, vagy a négy fal kö­zött ücsörgött. Átbóbiskol­ta a tévé műsorát, a rá­dióban állomásokra teker­getett. Mintha várt volna valamire! Lélekben moz­dulatlan volt. Miért van az, hogy apá­mat a diófánk árnyéká­ban látom? Csak az férhet el egy kézfogásban, csak az az ember, akinek a szavai kigombozzák az eget. Csupaszodunk. Mozdu­lataink lassan lehámla- nak rólunk, a szavaink rövidülnek, minek-ki­mondottak. Ünnepeink fogynak, összefolynak a hétköznapokkal. A meg­szegett kenyér, legföljebb száraz. Csupaszodik ,körülöt­tünk a világ is. Mi azért néha védeke­zünk ellene. Leülünk a terített asz­talhoz, és addig beszélge­tünk, amíg a gyertya cson­kig nem ég. Egyszer betévedtem egy templomba, ahol veled egykorú asszony térdepelt az oltár előtt. Figyeltem. Fakó szeme felfutott az oltárra. Vállán a kendő, mint egy kiterített férfi­alak, fekete volt. Mögöt­tem összepusmogtak a helybéliek. — A fiát gyászolja. A gyertyák között las­san utat tört az asszony kétségbeesett hangja, ahogy Máriát szólította. — Anya vagy te is, vá­laszolj! Aztán magábaroskadt, s csak a vállai rándulásai­ból lehetett tudni, hogy nem kapott választ. Kint a ' templom előtt valaki megjegyezte. — Már tizenöt éve kö­nyörög, minden áldott nap. A plébános úr is megpró­bált segíteni a lelkén, de hiába. Ezért tisztelem ma már a mások hitét, köztük a tiédet is, mert nem lehe­tek senki lelkiismeretének sem föloldozója, sem meg­nyugtatója. Talán a sajá­toménak lehetnék, ahhoz viszont túlzottan földön­járó vagyok. A tücsök, itt a házunk előtt, már elnémult, de le­het, hogy megette őt egy bogarászó macska. Most csend van és este. A fákat fenyőszagú szél borzolja. Az utcai lámpa meg-meg- billen, fénye bekukkant a kertünkbe, ahol egész nap matattál, mérgelődtél, ga­zokkal viaskodtál. ■ ■ Erődet kivette a föld, most forgolódsz, fáradt vagy az álomra. Reggelre azonban, mi­kor fölébredsz, szemedben a rózsák mindig kinyílnak! Sz. M. Képek: Kulcsár József Vajon ki nem játszott haj­danában — talán ráérőbb, talán gyermekibb korában — az égbolton nesztelenül tovasuhanó felhőkkel. Felejt­hetetlen, ahogy hanyatt dőlve a szél simította rét il­latos füvén, vagy a folyópart homoktakaróján megeleve­nedtek az égbolton csatan­goló bárányfelhők. Kezdőd­hetett a játék: ismerős ar­cok, csatajelenetek, család­tagok és térképek, épületek és tornyosuló hegycsúcsok lenyűgöző változása szóra­koztatta az embert. A természet felülmúlha­tatlan montázsai mindig új és új meglepetéssel szolgál­tak a kalandra éhes gyerme­ki fantáziának. Mesék és tör. ténetek váltak valóra, emlé­kek sokasága kapott emberi léptékünk számára fantasz­tikusan felnagyított formát. Miért is említem mindezt, avagy „hogy kerül a csizma az asztalra”, a felhőjáték a FELHŐJÁTÉK tv- és robotjáték, a vi­deo és legók korában milyen szerepet játszhatna egyálta­lán. A hajdani szórakozásból példaérvényű napjainkig is a játékkedv, az ember és természet közelsége és vitat­hatatlan olcsósága. A város­lakó gyermekek és felnőttek milliói jó, ha az esti híra­dó időjárás-jelentésében lát­nak felhőket a számítógépes térképek fölött repülni. Ám a játék alkalma ezeken a rendszeressé vált esti szeán­szokon sem kizárt. Sőt! A bennünk élő játékkedv ez­úttal is talál magának kellő formaváltozatosságot. Figyeljük csak meg az „uniformizált felhők alatt” a számítógépes térképek alakzatait. Először rendetle­nül fölparcellázott földda­rabnak tetszett öreg konti­nensünk, majd jól látható­an elkülönült az „olasz csiz­ma”, a „brit oroszlán” és a „román zsömle”. Az üres Európa-térképen kirajzolódó Magyarország szárnyait pi­hentető galambot idéz, kon­túrja a szemlélődő madár körvonalaira emlékeztet. Mintha a megfáradt szár­nyas figyelne, töprengene a történelmi idő lassan változó formaképződményei között — helyét, lehetőségeit azo­nosítva, szárnybontásának esélyeit latolgatva. Mintha formálódó galambfelhő len­ne a történelmi szélfúvásban kedves hazánk a műholdnyi távolból. Játékból. — nos — Madách-díjasok L eblancné, dr. Kelemen Mária A téma legfőbb jellemzői és szereplői. Maga Madách Imre. A család. Madách közéletisége. Házassága, levelezése, pe­reskedései, gazdasági ügyei. Mindaz, amit a levéltári, gyűjteményi fondoktárolók, kötegek tartalmaznak. A tel­jesebb Madách-portré. A legteljesebb —, ami majd kirajzolódik egy kritikai ki­adásból, Madách összes mű­vének gyökérzeteként — még várat magára. De ad­dig rengeteg aprómunkát kell elvégezni. S az apró­munka csak néha látszik, amikor kötetbe gyűjtve elénk kerül. Olyankor aztán (eset­leg) ámuldozunk. . . „hogy ilyen még nem volt, de már nagyon hiányzott...” Leblancné Kelemen Mária az aprómunkák mestere. Ki­tartó kutató, a szenvedélyes­ségig munkamániákus. Ami­lyen a jó levéltárosok vol­tak —, s vannak is persze — mindahányan. Amilyen egy­kori jó emlékű főnöke, Schnei­der Miklós volt. Amilyen valamikor, még régebben, sokkal régebben, a mi Nagy Ivánunk apja, vagy ő maga, vagy akár Leblancné anyai nagyapja Hajdú böszörmény­ben. Az alma és a fája itt nem követhető. Leblancné édesapja gazdaember volt ugyanott. Egy csendes asszony, aki­vel gyakorta találkozhatott mindenki, aki maga is járt irodalomtörténeti gyűlések­re, tanácskozásokra itt a me­gyében, Salgótarjánban, vagy Balassagyarmaton. Voltak és vannak, akiket tanított is egy időben a salgótarjáni Madách Gimnáziumban. On­nan került a megyei levél­tárba, Schneider Miklós mű­helyébe, de akkor már túl volt egy szívműtéten, csen­desebb helyet kellett válasz­tania a katedránál. A csen­desebb helyből, a nyugal­masabb munkából kazalnyi feladatot talált magának. A levéltári kutatást és ál­talában a kutatói munkát, a kiadványokban történő pub­likálást csak az tarthatja amúgy nyugalmasnak, aki maga még nem próbálta. Igaz, itt az izgalmak —, ha pusztán csak? a munkából jönnek és nem a környezet „ártalmaiként” jelennek meg emberi-kapcsolatbeli formá­ban — belül rezegnek. A fel­adat súlya (súlytalan feladat meg nem feladat) rezegteti őket. És az embert vele együtt. Akarat, fizikai álló- (ülő)- képesség, figyelemkoncent­ráció, feladatmegoldó örök szenvedély (és szenvedés), betűről betűre haladás, ara­szolás valahova előre, vagy fel, vagy lefelé, beleásva ma­gát a már kutatott, de bizo­nyos szemponból nem rend­szerezett, vagy még soha igazán le nem porolt irathal­mazokba, levelekbe, jegy­zőkönyvekbe. Ezt másként, mint szenvedéllyel, meggyő­ződéssel, hivatásszerűen csi­nálni nem lehet. Az életút legfőbb jellem­zői (és szereplői). Érettségi a böszörményi Bocskai Gimnáziumban 1949- ben. Egri tanárképző, debre­ceni egyetem (1951-ben fél­beszakad), képesítés nélküli tanítónő Tatán, különbözeti, képesítővizsga később pe­dagógus, SZOT-gyógyüdü- lőkben, engedéllyel tovább az ELTE-n, hatvankettőben végez dékáni dicsérettel. Házasság, Gyöngyöspatán ta­nítanak, ezután következ­het a Madách Gimnázium, válás hatvanhatban, szívmű­tét a rákövetkező évben, hetvenben, a megyei levél­tár, Schneider Miklós körül létező legendás — még a „ci­vilek” is így érzékelték kí­vülről — munkahelyi lég­kör. Kiegészítő szak elvég­zése, hetvenöttől részvétel a megyei levéltár kiadványi munkájában. Nyolcvanegyben hirtelen meghal Schneider Miklós, de előtte még biztatja, bátorít­ja, hogy a doktori disszertá­ciót tegye le; adja be egyik munkáját (Szécsény, az el­lenforradalmi rendszer alatt 1920—44.), de innen már „semmi sem olyan jó, mint volt régebben...” Budapest, az Üj Magyar Központi Le­véltár, s még abban az év­ben summa cum laude dok­torál, bátyja hívja Komárom megyébe. Tatabányán sikerül segít­ségükkel egy OTP-lakáshoz jutnia, már nem Tarjánból jár fel hetente a fővárosba dolgozni, hanem naponta ingázik, „ennyivel köny- nyebb... „S az állandó ma­gával vitt „munkaadósságok”, amelyeket törleszteni kell; a felvállalt kutatások, össze­gezések, publikációk, s per­sze, az ottani munka — fe­szültség nélkül nem megy, nem mehet ez sem. Az élet kegyetlen és ke­gyes fordulatai. Nyolcvankettőben, alig, hogy Tatabányára ér, bal­esetben meghal a bátyja. Nyolcvannégytől a tatabá­nyai munkásmozgalmi mú­zeumban dolgozik már, ugyanabban az évben meg­hal régi lektora, szakmai pat- rónusa — principálisa — dr. Degré Lajos is. Ugyanabban az évben az öccse. A rá kö­vetkezőben az édesanyja. „Teljesen egyedül marad­tam, talajtalanul...” De még annak az évnek a végén, amikor édesanyja el­megy, megjelenik egy ko­moly, s azonnali! szakmai el­ismerést kivívó munka. Egy igazi alkotás, ha szabad ezt így kifejezni, amikor levél­tári dckumentumok válo­gatásáról van szó. Kerényi Ferenc lektor, Madách-kuta- tó, egyetemi docens ezt így jellemzi „A Madách-kutatás elmúlt évtizedeinek egyik legjelentősebb vállalkozása fekszik előttünk...” Azaz, addig ötletszerű válogatások jelentek meg ebből a rend­kívül fontos anyagból. A kritikai kiadás előtt nagy szolgálatot tett Leb­lancné Kelemen Mária kö­tete, amelyet a levéltár mai igazgatója, Varga László szerkesztett. A munka címe „Madách Imrére vonatkozó dokumentumok a Nógrád megyei levéltárban”. Maga Varga László ezt fűzte hoz­zá egyebek között „Madách Imrére vonatkozó összes lé­nyeges forrást a kritikai közlés kívánalmainak meg­felelően látta el, amelyből úgy a forrás keletkezéstör­ténetére, mint az abban elő­forduló személyek és hely­ségek szerepére, történetére kimerítő információt nyer­hetünk”. Külön kiemeli minden méltatás, hogy Leblancné Kelemen Mária e kötete nélkül ma már lehetetlen lenne egy Madách „kritikai összest” megalkotni. Egy amatőr kutató elfogulatlan (mert Leblancnét alig is­merte) véleménye „magam úgy olvastam, mint egy iz­galmas regényt, pedig kora­beli dokumentumokról van szó, igaz. Madáchról, kör­nyezetéről, levelekről, ira­tokról. .., de mégis, új vo­nások rajzolódtak ki előt­tem költőnkről, új szempon­tok keletkeztek csupán a dokumentumok és a hozzá­juk fűzött tények ismerte­tésével, új kutatási irányo­kat láttam magam is, állítá­sokat véltem kiolvasni belő­le, olyanokat is, amelyekről eddig nem volt szó.. Szakmai kiskeresztmet- szet végképp nem a teljesség igényével. Egy igazi előkép kilenc évről megelőzően; a Tanács- köztársaság iratai a megyei levéltárban: repertórium­adattár — Leblancné gyűjtése, Schneider Miklós szerkesz­tése. Ez azt jelenti, hogy valamennyi! ide vonatkoz­tatható iratot, dokumentu­mot időrendi sorban levéltá­ri tételezés szerinti megne­vezésével közöl egyetlen munkában (füzetben, könyv­ben), ami a kutatást mindig jelentősen könnyíti, hiszen elég ezt kézbe venni és ki­keresni egy-egy szükséges dokumentumot — pontos he­lye, száma azonnal kérhető- ismerhető. De erre még ér­demes lesz visszanézni... Az önálló munkák, illetve a társszerkesztőiek együtte­sen — két évvel ezelőtti ál­lapotot tekintve — kitesznek tizenhárom művet, gyűjte­ményt, válogatást, közlést... Ezen felül vannak a gyűj­teményes munkákban stb. közöltek, a könyvismerteté­sek, de nincsenek benne a napilapokban történt közlé­sek. így együttesen 84 tételt találhat a Leblancné élet­művét, eddigi munkáját met- szetező „kutató”. S most a legújabb, amin dolgozik, ami önmagában, szakmai ötletként is, meg­ragadhatja az ember fantá­ziáját. A tanácsköztársasági re­pertóriumhoz hasonlóan valamennyi! nógrádi őrzőhe­lyet (levéltárak, múzeumok, helytörténeti gyűjtemények) felkereste, s ott minden Ma- dách-vonatkozású dokumen­tumot időrendbe szedve, ösz- szeírt, hogy egy sajátosan teljes Madách-repertóriumot készítsen a megyei levéltár segítségével és megbízásából. Egy ilyen kötet, elkészülté­vel, jelentősen megkönnyíti a további —, s a kritikai ki­adás előtti kutatást, hiszen pontosan megtudható belő­le: melyik Madách-doku- mentum, hol, milyen szám alatt található és így to­vább. E munka irányította Balassagyarmatra, március vége felé, amikor kapta a hírt, hogy az április negye­dikéi megyei ünnepségre a meghívó Tatabányára „elin­dult”, legyen ott feltétlen... Egy ilyen hívás mögött min­dig ott látható már az öröm. Másokkal együtt az április negyedikéi ünnepségen az apró munkák mestere meg­kapta a Madách-díjat. Az epilóg rövid. Az új megyei kezdeménye­zés és Leblancné Kelemen Mária munkavállalása or­szágos méretűvé terjeszthető lehetne egy Soros-alapítvány segítségével. Egy ilyen kötet akkor lenne minden oldalúan teljes és célszerű, ha egy kéz, egy lendület, egy aka­rat, egy soha igazán nem fá­radt szív hordaná egybe mindazt ami a megyében, a fővárosban és a kicsit min­dig nógrádinak számító győ­ri Madách-gyűjteményben ta­lálható. Fantasztikus kötet lenne. T. Pataki László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom