Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
1988. MÁRCIUS 19., SZOMBAT NOGRAD 5 Zsivaqo-Paszternak és a forradalom Borisz Paszternák, a költő és drámaíró 1946-ban fogott hozzá régi, dédelgetett terve, egy „nagyregény” megírásához. Éveken át rótta a sorokat, míg 1956 tavaszára elkészült a mű. Közben azonban akár rettenetesnek nevezhető dolgok történtek vele. Mindjárt a szóban forgó regény írásának kezdetén kizárják a szovjet írók szövetsége vezetőségéből, mert nem volt hajlandó részt venni azon az ülésen, amelyiken Anna Ahmatovát és Mihail Zosesenkót megbélyegezték, és ihdexre tétették műveiket. Nem sokkal később bezúzzák megjelentetésre váró verses-kötetének elkészült példányait. Írásaiért állandó támadások kereszttüzében él. Paszternák dacol ellenfeleivel, s ha lassan is, de tán- toríthatatlanul tör célja felé. Neki szinte már ajándék az élet, hiszen a hozzá hasonló gondolkodásúak, barátai és ismerősei közül sokan áldozatul estek a harmincas évek politikai terrorjának. Magára vállalja azok adósságát is; mindenképpen el és ki kell mondania, hogyan élte meg az 1917-es proletárforradalmat, a polgárháború iszonyatos éveit, mi-ként látja az értelmiségi — édesapja festő, édesanyja zongora- művésznő — viszonyát a forradalomhoz, helyét és szerepét az új társadalomban. Tudta, nagy fába vágta a fejszéjét, mégis csodálkozott nem mindennapi regénye fogadtatásán, a körülötte keletkezett nemzetközi botrányon. Besétált a művészember csapdájába. Igazsága igézetében nem számolt a körülményekkel, figyelmen kívül hagyta a következményeket, és csak akkor riadt meg, amikor már nyakig benne ült a pácban. A Doktor Zsivago kálváriája 1956 nyarának elején kezdődött. A regény kézirata elbírálásra várt a Znam- ja, a Novij Mir folyóiratok és a Goszlitizdat kiadó szerkesztőségében, miközben az elkészült műről hírt adott a moszkvai rádió olasz nyelvű adása. Ennek nyomán kereste meg Paszternákot egy olasz, -kommunista újságíró, aki szerződést is kínált olaszországi megjelentetésre a Feltri- nelli kiadótól. A szerző örömében gyorsan aláírta — a tragikus vétség pillanata ez. Hatására a szovjet kiadók visszaadták a kéziratot. Feltri- nelli pedig 1957 őszén megjelentette a regényt. Egy év múlva az irodalmi Nobel- díjat a Doktor Zsivago Írójának ítélték oda. (öt évvel korábban is jelölték már.) Ekkor felgyorsultak az események: Paszternákot a hírülvétel után négy nappal kizárják az írószövetségből, ő pedig a svéd akadémiának küldött táviratában lemond a díjról. ☆ Évtizedeken keresztül csak hallhattunk, sohasem dicsérő szavakat a regényről. Mai tudásunk bővebb és másabb is. A Szilágyi Ákos által szerkesztett Befejezetlen forradalom című gyűjtemény részletet közöl a műből, a szolnoki Szigligeti Színház pedig január elején a regény színpadi változatát mutatta be, Szi-kora János dra- matizálásában és rendezésében. Hamarosan a könyv is megjelenik. Az érdekcsatározásokhoz hozzászokott, politikai indítékú elhallgatásokon edződött ember a színdarab láttán megérti a kedvezőtlen hazai, ezzel automatikusan a szocialista táborbeli fogadtatást. A Doktor Zsivagóban Paszternák olyan korhoz, olyan eseményekhez nyúlt — bár ez önmagában nem is lenne baj —, amelyikről évtizedeken át csak a feltétlen elismerés, a dicsőítés hangján lehetett szólni. Ráadásul olyan önmagát vállaló nyíltsággal és őszinteséggel beszél, amilyenre eddig — legalábbis a közönség nem tudhatott róla — aligha volt példa. Amiket. a nagy októberi szocialista forradalom tárgykörében olvashattunk, azok a művek nem a Zsivago szellemében íródtak, azok egyoldaúan ábrázolták az eseményeket, a főszereplőket, s eleve kész, a „nagypolitika” által meghatározott koncepciót sugároztak. Ezt a nagypolitikát Sztálin alapozta meg, olyannyira, hogy tartópilléreinek eresztékei a legutóbbi időkig kifogástalanul illeszkedtek össze. A regény főszereplője, Zsivago doktor érzékeny lelkületű és szellemiségű, hivatását szerető és tisztességgel ellátó, versfaragó orvos. Egyszerre gyógyítója a léleknek és a testnek Érzékeli a társadalmi problémákat, de csak annyira ártja bele' magát ezekbe, amennyire egy „rendes foglalkozással bíró emberhez illik”. A szovjethatalom megteremtését reménnyel fogadja, mert úgy véli, hogy rendet és igazságosságot teremt szeretett hazájában. A doktor nem forradalmár, nem tett és- nem tesz semmit a változásokért, „csak” a munkáját végzi. Az adott időszakban , ennyi azonban kevés. A társadalom gyökeres átalakításának igénye és szükségessége nem engedheti meg a passzív szemlélődést, a moralizálást. Az erőviszonyoknak megfelelően gyors — sokszor önmagukban visszatérő — átrendeződések következnek be a hatalomban, a tágabb és a szűkebb környezetben egyaránt. Az ilyen helyzetek nem tűrik el a kívülállást, a megállapodottságot, se érzelmileg, se szellemileg. A forradalom nem kedvez a meditációnak, hiszen a legradikálisabb cselekvés szülötte. Magával ragadja azt, aki az útjába kerül. Zsivago az új világot nem érti, s magánemberként, magánproblémáival táblából Moszkvától az Uráli g, oda és vissza. Olyan megpróbáltatások, felfogásával ellentétes hatások zúA Mi Világunk legújabb különszáma az előző ösz- szeállításokhoz hasonlóan színes olvasnivalót kínál. A magazin vezető írása Mátyás népéről, a matyókról szól, bemutatva a hajdanvolt családi életet Mezőkövesd környékén. Dr. Papcsányi Éva arról tudósít, hogy Magyarországon minden negyedik ember neurotikus. A szerző feltárja a lehetséges konfliktusforrásokat, generációs LAPRÓLLAPRA problémákat, ismerteti a felnőttkor konfliktusszdtuációit, bemutatja a leggyakoribb tüneteket. Vándor Kálmán írásában dúlnak rá, hogy rokonszen- ve lassan szertefoszlik, és kiábrándult, lélekben, testben összeroppant emberként hal meg, családjától elszakítottam A rendezőnek sikerült érzékletesen bemutatni azt a polgári-értelmiségi közeget is, amelyből Zsivago származik. A benne élők számára, társadalmi helyzetükből logikusan következve, a régi életforma az elfogadott, az újjal értetlenül és tehetetlenül állnak szemben. S mint a klasszikus értelemben vett humanisták — tipikus képviselője a doktor nagybátyja —, a szellemi, erkölcsi értékeket elvontan kezelik, ami állításaik konkrét igazságát nem hitelesíti. Helyes vélemény például, hogy az embert a művészet, a kultúra és nem a bot emelte fel, hogy a világot a felebaráti szeretet mentheti meg, de ezen eszmények jegyében figyelmen kívül hagyni az időhöz és helyhez kötött valóságos viszo- hyokat, merő szépelgés. Paszternák kritikáival szemléli a másik oldalt is. A forradalmárokat sem kezeli egységes tömegként, hiszen az egyikük, egy nő a demokrácia nevében tiltakozik a rögtönítélkezés ellen. Az egyik parancsnok olvasott és művelt, s társai is vannak, a másikat durvább anyagból formálták, de mindketten érzik a bekerí- tettséget, hogy az esemé- hyek, a helyzet fogjai, és nagyon bizonytalan, irányítói tudnak-e maradni. S hogy .felülkerekedhessenek kényelmetlen kétségeiken, kérlelhetetlenül irtják az ellenséget — éppen úgy, mint a másik fél, nyilván azonos hatalmi, pszichológiai meggondolásból —, vagy doppingolják magukat. A forradalmi tömeg abban a fizikai és lelki nyomorúságban jelenik meg, amilyenben az „imperializmus leggyengébb láncszeme”, a cári Oroszország átörökítette. Közöttük páriák is megjelennek — tolvajok, prostituáltak, részegesek —, akik számára az új hatalom teremtette meg az emberi létezés lehetőségét. De a polgárháború miatt a felemelkedés útján még csak el sem indulhattak. Az éhség, a tüzelő- és egyéb hiányok megsemmisítik az alkalmat, mocsokban tartják a sokaságot, és így bepiszkítják a forradalmat. S erről a forradalom harcosai épp annyira tehetnek, mint amennyire nem, hiszen jórészt a külső erők kényszerítésében cselekszenek. A színpadon kényes egyensúly alakul ki a zsivagói magatartás és a forradalom gyakorlata között. A nézőnek mérlegelnie és döntenie kell. Szimpátiánk — az íróével megegyezően — Zsi- vagóé, aki egyetemes értékeket képvisel. Egy életünk van, szeretnénk szépen, okosan, értelmesen végigélni — megaláztatások, nyomorúságok, erőszak és félelem nélkül. Szeretnénk azonosulni a többség hatalmával — kölfelteszi a sokakat foglalkoztató kérdést: a prostitúció hallgatólag megengedett? A szerző joggal állapítja meg: „Elítélni a prostituáltat legtöbbször csak a munkakerülés, garázdaság, vagyon elleni különböző bűncselekmények, vám-deviza bűntettek, vagy szeméremsértés miatt lehet, illetve, ha akad férfi, aki a bírósági tárgyaláson is vallja a nyilvánosság ódiumát, és elmondja, hogy szexuális szolgáltatásért csönös előítéletek, sunyiság nélkül. Nem szeretjük, ha megcsúfolják tiszta szándékainkat. Paszternák — megítélésem szerint — nem a forradalmat bírálja, vagy utasítja el, hanem túlzásokba esett, kíméletlen gyakorlatát: az indokolatlan öldöklést, a kőkemény értetlenséget, az ürességet vagy silányságot takaró fennhéjá- zást. Ügy érzem, Paszternák későbbi élettapasztalatai gerjesztették ezt a mondanivalót, indulatai, színezték sötétre a forradalmat igéző szemüvegét. Több kritikai észrevétele ugyanis élőbbén, a forradalom és a polgárháború éveiben másodlagos kérdésekre vonatkozik. Gondolok a személyiség szabadságára, a képmutatásra (önmagunk megerőszakolása), a nem tipikus ember és a hatalom bizalmatlan kapcsolatára. A dráma szövetében mégsem érzem e gondolatforgácsokat anakronisztikusnak, mert lehetőségként, egy szűkebb körben valóságként is, létezett az adott korban is. Napjainkban pedig, amikor a forradalom továbbvitele, kiteljesítése és befejezése a cél, teljesen más belső és külső körülmények között, épen ezek a szikrák teszik szellemileg érdekessé, izgalmassá a történetet. Ügy gondolom, hogy ma, amikor már kialakítottuk magunkban a békéhez és a háborúhoz való új viszonyunkat, talán újra kell értelmeznünk a forradalomról vallott felfogásunkat is. Nem visszamenőleg... Az atomkorszakban a hatalom kérdéseinek a rendezésére is a politikai tárgyalás a lehetséges, célravezető eszköz. Borisz Paszternák és Szi- kora János műve erre döbbentett rá. A tolerancia nem biztos, hogy a gyengék erénye. Biztosan jó, ha tudatában vagyunk annak, hogy a másik is ember, és ehhez méltóan viselkedünk. ☆ Borisz Paszternák levele 1958. november 6-án íródott a Pravdának, a Szovjetunió Kommunista Pártja központi lapjának. „... Soha nem állt szándékomban, hogy ártsak államomnak és népemnek. A Novij Mir szerkesztősége figyelmeztetett engem, hogy az olvasók úgy értelmezik művemet, mint amely az Októberi Forradalom és a szovjet rend alapjai ellen irányul. Ezt akkor nem láttam be, amit most sajnálok... Ha a könyv kiadását, mint az olaszországi kiadómtól kértem (a többi országban tudomásom nélkül nyomtatták ki a könyvet), leállították volna, akkor valószínűleg sikerült volna ezt részben kiküszöbölni. De a könyv ki van nyomtatva, és késő már erről beszélni... Hiszem, lesz elég erőm, hogy helyreállítsam nevem jó hírét és barátaim megingott bizalmát.” Ez a jogos kívánság mostanában teljesült. Sulyok László pénzt adott. De ilyet nagyon nehéz találni...” Marjai Imre Az ismeretlen földrészek címeres tolvaja című írásásban a tengeri kalózkodás izgalmas, és néha hihetetlen történetével foglalkozik. Soltész Nagy Anna az olcsó divat szabásmintáit ismerteti. A Mi Világunk különszá- mában gazdag rejtvényanyaggal, sakk-kaleidoszkóppal, képregénnyel' is találkozik az olvasó. Az állványerdő alatt kezdi visszanyerni régi fényét az erdőtarcsai kastély ~ bp NAPI DOLGOK Árva a ház? Falvaink sorsa — úgy tűnik most már — falvaink kezében van. Mert bár vékonyabbak lettek a kollektív pénztárcák; nőtt, már- már kötelező-önérdek jelleggel, az érdekeltség szintjén feljebb hágva, a demokratikus önigazgatás szerepe. Ebben az „áemkás” világban (általános művelődési központ, amelyben iskola és művház összefog) új remények keletkeznek az új hatású kultúrcserjék láttán. .. ☆ Pedig még ma is hallani •„szerepkör nélküli” falvakról, amely szóhasználatként szinte megbélyegző erővel „írt le” jó előre magyar településeket a köztudat térképeiről. Holott sohasem erről volt szó! A városi fejlesztés ökonokratikus (csak gazdasági oldalt firtató) hívei egész programot tudtak egy időben kidolgozni arra, miként szűnnek majd meg itt, ott a falvak csupáncsak elvándorlással, csupáncsak az élet alapvető dolgainak hiánya révén, szinte rákényszerülve, (mert már iskola sincs, még a pap is elment a körzetbe stb.) önmaguk megszüntetésére. A településfejlesztés távlatait kidolgozók eredetileg ugyanis „központi szerepkör nélküli”! falvakról beszéltek. Ez változott át .a túlhajszolt városiasodás hívei száján mintegy önigazolásképpen „szerepkör nélkülivé”. Ez pont olyan, mintha azt mon- danák-gondolnák valakiről; nincs jelentősége, nincs helye, joga az életre sem... De hiába minden pótlólagos újrafelismerés a városi lét bizonyos formáinak bedugulásáról (életmód, alkoholizmus, talajtalanság, identitászavar, válásdömping, fellazult erkölcsi környezet stb.), a szó- használat még itt-ott ma is hallat magáról. Szó nélkül hagyni éppen ezeket a kövületeket semmiképpen pem lehet. Aki a megyét járja, új jelenségre lesz figyelmes. Éppen akkor kerülnek újsütetű? kultúraszervező egyéniségek elő, amikor általában a nehezebb körülmények jellemzők szinte mindenre. Mire ezek a sorok megjelennek, Nézsán! „Petőfi” már elszavalta — március 15-én — a Talpra magyart a kastélyiskola előtt összegyűlt márciusi ifjak (gyerekek és szülők, rokonok, látogatók távolabbról is) seregének. Azon a napon éppen a helybeli összefogás eredményeként a kastélyiskola Nemzeti Múzeummá, a művelődési ház Pilvax kávéházzá, a rétsági körzeti kultúrbusz Länderer nyomdájává lépett elő. Ebben is elsősorban a jelenség' az izgatóan érdekes, hogy miként lehet fiatal és már nem egészen fiatal értelmiségieknek úgy ösz- szefogni, hogy a közeli Nóg- rádsápon például kis hunga- rológusok! szakkörét hozzák létre, s ebben még az sem lehet akadály, hogy ez a környék a nógrádi szlovákság „ősi” fészke! Máshol meg felelevenítik hatalmas érdeklődés mellett a falusi lét mindenoldalú gazdagítását szolgáló és kiváló eredményeket elért népfőiskolákat (Erdőkürt), de többnyire nem is főhivatású népművelők teszik mindezt, ami csak fokozza az érthető szellemi izgalmakat a szemlélők körében. Mégsem a régi (ötvenes évek, hatvanasok) „kultúrjancsikat" találjuk az újra kivirágzó helyeken, hanem egy új szerveződési és érdekeltségű, hitű közösséget, miközben igaz az is — de mennyire igaz! —, hogy az egyéniség újra a reneszánszát éli ott, ahol történik valami a korábban esetleg árva-csendes-kopot- tas művelődési házban. Ahonnan többnyire a mozik is elpályáztak jobban fizető tájakra, ahol ugyancsak ezek a helyi erők pályázatokkal és mindenféle legális módon pénzt szerezve (ami a legnehezebb amúgy) videókkal váltják ki a korszerűtlen mozik szerepkörét újabb bevételekre szert téve. ☆ Mi kell hát ahhoz, hogy az ingázással, „szerepkör nélküliséggel” megvert sorsú helyeken bemozduljon maga a falu; hogy előkerüljenek a hagyományok; hogy új hagyományok szülessenek; hogy jól sáfárkodva önmagukért önmagukat fenntartsák a mai „amatőr” népművelők, a té- esztagok, a kereskedők, a gépszerelők és háziasszonyok, a pedagógusok és az egykorvolt tanácsi emberek (merthogy esetleg jó régen a tanács is „bekörzetesült”, de a pontenciális erők maradtak ám!) — mi kell ehhez? Mi kell ahhoz, hogy miként Cserháthálápon is be- vételes, gazdálkodó kultúráiét színesítse az ottani létezést, erősítve egyben a kollektív tudatot; itt érdemes élni?! Mert ma azért az árva házak-művelődési otthonok. a hideg-kopott falak a gyakoribbak! Valaki a minap lendületesen tette szóvá például a cserhátszentiván! szép (üres) művelődési otthon sorsát. Hogy miért nincs ott semmi ? Még mozi sem... Rajtunk múlik szinte minden ma már. Megtanulni gazdálkodni az úi szerepkörrel a példákból is lehet. T. Pataki László
