Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

A művészetek illetékessége

Javában tart a meteorul ó- giailag enyhe tél, azért ez mégis rosszkedvűnk tele, York napsütésére még várni kell. Csak várni? Ez nyilvánvalóan nem elegendő. Ezt sem az egyén, sem egy egész társadalom nem engedheti meg magának. Ki kell alakítania azt a magatartást. amely éppen az értelmes cselekvés által hozzájárulhat a mostani többnyire kedvetlen lelkiállapot megszüntetéséhez az élet minden szférájában; azokban is. amelyek nem uralhatok és nem is uralandok. Vagyis nemcsak ..külső" azaz gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb intéz- ménvrendszeri megújulásra van egyébként égetően szükség, hanem belsőre is, hiszen az igazi konfliktus az, ami az emberben belül történik. A kettő szorosan összefügg egymással. Ha úgy tetszik, ez a belső világ a „külsőnek", benne a gazdasági szférának is „infrastruktúrája”, legalább

annyira, mint az út- és távközlési hálózat, az energia- és anyagellátás és így tovább. Éppen ezért fontos az a felismerés, hdgy a gazdasági bajokat csupán gazdasági eszközökkel nem lehet megoldani. A legtágabb értelemben vett kultúrára nélkülözhetetlenül szükség van, s benne a művészetek semmivel sem pótolható társadalmi szerepének felismerésére és gyakorlati elismerésére. Vagyis, nem a deklaráció szintjén, hiszen ez, ha más szférákhoz képest nem is mindig azonos intenzitással. de többször is megtörtént és megtörténik. Mindazonáltal kevésbé érzékelhető ez a gyakorlatban. Mintha még mindig nem ismertük volna fel, hogy a művészetek szerepének csökkenése távolról sem csak a művészek, még kevésbé csak a művészeti szövetségek gondja, hanem káros hatását végső soron az egész társadalom, sőt benne az egész gazdaság is megéli, ha nem is mindig fogja fel ezt a kezdetben többnyire csak közvetettnek látszó összefüggést.

Hogy súlyos gondok vannak az oktatással, hogy nem váltunk olvasó néppé, hogy vizuális és zenei kultúránk alacsony, hogy környezetünket inkább csak pusztítani, semmint építeni vagyunk képesek, hogy magatartás' és munkakultúránk csapnivaló, hogy az egymás közötti érintkezésben a tolerancia, a humanizmus helyett az elvadultság és az önzés válik uralkodóvá és így tovább, az végső soron azt jelzi, hogy általában a tudás és különösen az úgynevezett humán műveltség s az ennek is szerves részét képező művészetek, valamint — s ez rendkívül fontos — a? ebből következő szellemi tartás leértékelődött. Hogy a társadalom ma olyan hangulati állapotban van, amilyenben, abban a gazdasági bajok, az életszínvonal romlása stb csak az egyik — egyébként komoly — ok. A másik a már emlegetett belső tájakon végbement érzelmi és erkölcsi erózió, tehát éppen azon a terrénumon bekövetkezett kedvezőtlen változás, ahol a művészetek illetékessége meghatározó.

Amennyire igaz az, hogy a társadalmi gyakorlat egészében a kultúra presztízse az alsó szférákba került égy elképzelt társadalmi toplistán, még inkább így van ez a művészetek esetében. Márpedig éppen nehéz gazdasági helyzetben lenne még fokozottabban szükség többek között a művészetekben rejlő — és csak általuk teljesíthető — közérzetjavító lehetőségek kihasználására. Természetesen nem úgy, hogy ismét „előírjuk” az optimizmust számukra — erre már volt történelmi példa, —, hanem társadalmi szerepük felismeréséből következően szereplehetőségük kibontakoztatását, cselekvési terük bővítését kellene fokozottabban megteremteni, feltételezve, hogy a művészeteket művelők, meghatározó többsége értünk haragszik és nem ellenünk. ,

Annak hangoztatásáig már eljutottunk, hogy a műveltség felhajtóerejét a gazdaságban kamatoztatni kell. Nyilvánvaló, hogy a kibontakozást hosszú távra nem lehet betanított és segédmunkásokra alapozni. A felkészültségre, az intelligenciára „lent” is szükség van, az „alkalmazott kultúra” színvonalának emelése nélkülözhetetlen. Folyamatosan tovább gyártott analfabétizmussal vagy funkcionális analfabétizmussal nem sok esélyünk van a gazdasági gondokból való kilábalásra. És itt nemigen fogadható el az áz érv, hogy sok pénzbe kerül a kultúra. Az emberi butaság sem olcsó, s azt soha nem számítottuk ki, hogy az emberi kulturálatlanság mennyi kárt okoz. Ezt legfeljebb csak érzékeljük, de egyre inkább.

A gazdaság átalakításának humán feltételeihez azonban nemcsak az „alkalmazott kultúra” tartozik. Gondolom világos, de azért megismétlem, gazdasági tényező az emberek lelkiállapota és hangoltsága is. Amikor a különböző megszorításoknak, az életszínvonal romlásának, a pénz elértéktelenedésének idejét éljük, — reméljük, nem nemzedékek sorsa lesz ez —, akkor különösen szükség van arra, hogy az eltérített érdekek útvesztőiben ismételten megtaláljuk azokat az értékeket, amelyekről hajlamosak voltunk megfeledkezni, jóllehet

ezeket egyetlen ember és egyetlen társadalom sem nélkülözheti hosszabb távon. Hogy csak egyetlen példát említsek, toleranciára, humanizmusra, társadalmi szolidaritásra, más népek, nemzetek, ideológiák és vallási meggyőződések gyűlöletétől mentes nemzeti érzésre változatlanul szükség van, ha azok nem az uszítást, a történelmi' tények „megideologizált” kiforgatását tartalmazzák; Ép erkölcsi érzékre, türelemre, harmonikusabb érzelmi életre természetesen nem az anyagi javak helyett, hanem lehetőleg azokkal együtt van szüksége az embernek, hiszen utóbbiak lehetséges bővülése' filozó- fizai értelemben is része az emberi szabadságnak. Azonban ezek — reményeink és szándékaink szerinti — átmeneti fogyatkozása nem jelentheti az előbbiek fogyatkozását is. Ellenkezőleg, tartást adhat a nehézségek elviseléséhez és a szükséges cselekvéshez.

Ezért gondolom, hogy a művészetek változatlanul a gazdaság humán feltételei közé tartoznak, amennyiben művelőik szintén e felelősség tudatában alkotnak. A történelem tanúsága szerint még arra is volt példa az évezredek során, hogy más eszközök hiányában a szellem tartott fenn valamely népet az időben. Ennek hiánya azonban sohasem. Rosszkedvűnk telén talán nem árthat ez a történelmi utalás sem, jóllehet most csak a művészetek szerepének mibenlétéről kívántam néhány szót szólni. A társadalom felelőssége pedig ott van, hogy tisztában legyen ezzel a szereppel, értékrendjében rangjának megfelelően építse be mind a műveltséget, mind a művészeteket. Naivitás volna állítani, hogy ez már maradéktalanul megtörtént.

T. E.

OSCAR KOKOSCHKA

Oscar Kokoschka századunk egyik legnagyobb művészegyénisége, markáns tehetségével az expresszioniz- mus stílustörekvésének megalapítója lett a századelőn, s még megérte e stílusmozgalom újjáéledését is az ötvenes években.

A régi jó békeidőkben, az Osztrák—Magyar Monarchia idején 1886. március elsején született az ausztriai Pöch- larnban, 1904-től a'z osztrák szecesszió fellegvárában, az iparművészeti iskolában tanult. Iparművészeti és dekoratív terveket készített; néhány friss hangulatú levelezőlapja a Vigadóban látható ez időszakból, érzékeltetve az iskola űj dekoratív törekvéseit Klimt modorában. Később a ■ Wiener Werkstatte tagja lett. 1911-ben Berlinben, a Sturm köréhez csatA művész és múzsája

(Hauer Lajos-reprodukció)

Olda

lakozott. : Egon Schielével együtt a Brücke festőihez kapcsolódva E. Münch és Van Gogh sugallatára megalapította Ausztriában az expresszionizmust, a hagyományos akadémikus képző- művészeti kifejezésmódot felrobbantva.

Korán felébredt benne az érdeklődés a pszichológiai problémák iránt, művészete a lelki problémák korszerű kifejezése irányában fejlődött. Költőként is e néha szélsőséges lelkiállapotok éreztetése foglalkoztatta. Az első világháború után, amelyben a galíciai fronton súlyosan megsebesült, 1917-ben kezdődik elismerése. Zürichben, a Dada-galériában 1919- től a drezdai képzőművészeti akadémia tanára. A húszas években sokat utazik, gyakran megfordul a nagy európai metropolisokban. Párizsban is 1927-ben a zürichi Kunsthausban bemutatott kiállítása hozza, meg számára a világsikert, 1932-ben részt vesz a velencei biennálén.

A grafikát egész életében különös előszeretettel művelte, művészete erősen grafikai jellegű, az önkényesen megválasztott kevés szín a kifejezés drámaiságát hangsúlyozza képein, öregkori leheletfinom virágcsendéletei meghatott rócsodálkozá- Sok a halál felé zuhanó napok tünékeny örömeiről.

Az élet azonban még kárpótolni akarta az idős művészt. Sikersorozata az 1958- as müncheni, bécsi életműkiállításokkal vette újra kezdetét. Grafikai munkásságát a salzburgi Rupertinum őrzi, amelynek válogatott anyagat mutatja be a budapesti kiállítás.

A nyughatatlan lelkű nagy mester 1980 februárjában halt meg Svájcban.

B. I.

Beszélő iájak

Egy „népi sziget” — Szék

„Erősen hiszem” —, ahogy errefelé Székben mondják —, ez a Kolozsvár-Napocá- tól iramlásnyira, egy hegyi út végében élő község, megkapná a mi Hollókőnkkel azonos világörökségi rangot, ha kérné valaki. Ha a miénkben, Hollókőben világbecsre érdemes a nagyobbrészt századelőn épített ófalui rész és benne az őslakos nép, akkor Szék (románul sem nagyon hangzik másként a neve — Sic) erős hagyományai. törvényt jelentő faluközössége, erkölcse, viseleté, történelme kétszeres becsülést érdemel.

Mert nem annyira az ösztönző támogatás, hanem a belső tartás, széki erkölcs, protestáns nyakas akarat, okos büszkeség tartja meg a nagy változások idején is. A Kalotaszegben (valahol) élő és a Korunkban rendszeresen publikáló Vasass Samu tanárember nemrégiben éppen egy kalotaszegi példával mutatott rá a „népi devianciára", mint nem feltétlen jó jelenségre. Két kalotaszegi lány kicsit „el- csavargott”. bent maradtak a városban. Kolozsvárott néhány napig, és amikor hazamentek — a falu közössége nagyobb részben elítélte őket.

Még a fiatalok is. Pedig semmi kivetnivalót nem tettek. „csak” szakítottak a merev-szigorú közösségi törvények kiszabta gyakorlat egy kis részével. A példa olyasmit sugall —, de azt igazán nagyon finoman teszi —, ha jól értettem, hogy a merev szokásrend a mai világban gátja lehet az emberi-lét- beli fejlődésnek. Más szóval az erős szokásrend, amit meg másutt „népi szigetként” ünnepiünk egy széteső értékrendű világ polgáraiként — lehet retrográd- visszahúzó is.. .

Hogy aztán ki, hogy és főként miért érthet ezzel egyet, vagy olvashatja ki belőle éppen ezt — az más lapra tartozik. És akkor Széken ezen a januári (végi) vasárnapon, délidőben \vá- ratlanul betoppanva szembe találjuk magunkat hirtelfen a széki erős erkölccsel, amiben. mint alább látható, alig él (élt) valami „eleve belátás”.

De elébb, még mielőtt széki háziasszonyunkra és levelet küldő Mihály fiára fényt vetnénk — nézzünk valamit magából Székből, mert különben súlytalan az egész.

A mai híressége: széki táncok, széki dalok (gyűjtötte Csenki Imre és Sándor,

Lajtha László és mások),

széki hímzés, széki viselet, ami máig, hétköznapokon is él.. . Taksás hely volt valamikor, ' híres sóbányákkal (-kutakkal), szabad királyi város is hosszú időn át. Lakói reformátusok voltak,

akkor is, amikor ezért üldöztetés járt.

Mária Terézia telepített be ide ferenceseket, kerültek közéjük román ortodoxok is, a szomszédos Sza- mosújvár örmény-katolikus betelepítése Szék erős református szigetének ellen- súlyozására történt már az 1600-as években. „Néprajzi szempontból egyedülálló. . . ” — írják róla, de a magyarázat! Az nincs sehol. Hogy miért, hogyan lehet olyan, amilyen. Olyan végigkitar- tó-erős, olyan máig ható.

Kolozsvárott gyakran feltűnnek a heterogén tömegben a széki férfiak, nők híres viseletűkben. Otthon mindenki és mindenkor csak abban jár, hacsak nem katona s szabadságos, amiként katona a széki Rózsika, rövid látogatásunk vendéglátójának nagyobbik fia, mert

akkor persze mundérban kötelező a járkálás odahaza Széken is. „Kiszáradt az én örömem zöld iája" címmel írta meg a népéletet itt Kali néni (Győri Klára), széki asszony; tehát még írónője is volt Széknek, ha népi, annál értékesebb.

Sóját már a rómaiak is bányászták, s szedték fel a „kutakból” egészen a XVIII. századig az itteniek. Temploma küllemre protestáns és így puritán, nemesen egyszerű, tnégis, ahogy a „széki szegek” találkozásában a nagyközség közepén egy hirtelen dombon áll, örök erőt sugároz. Bertalankor, augusztus 24-én, a kései tatárbetörés évfordulóján (akkor elhajtottak hatszáz székit egyszerre 1) hatalmas virágkoszorúk díszítik magas toronyablakait. Akkor van a valóban páratlanul szép széki ünnep. Székről könyveket kellene írni.

Mindig küzdött önmagáért, de soha nem a világ ellenében. Ezt a küzdelmet sem a tárgyi sem a szellemi néprajz meg nem foghatja. A mindig háttérben maradó, s csak újabban nagyobb teret szerző társadalomnéprajz mutathatja meg Szék régi rendjének, máig virágzó erős tölgyének egészséges gyökereit. S ez — ismerve, minden ténykörülményt — valóban maga a csoda.

A világörökség, kiosztott rang nélkül. Csak egyet még: a feudalizmusban mindig megőrizte polgári! szabadságát és a közösség önrendelkezési jogát; közös birtoklás, „szegek” szerinti faluközösség, kulturális-társadalmi feladatkört teljességgel ellátó egyházközösség jellemezte. Innen az ereje.

És akkor, nézzük Rózsikét, feketében!

Tavaly nyáron vidám volt, most komor, olyan, mintha saját édesanyja lenne ő maga. Délidőben hideg tűzhely mellett konyhát takarítva találjuk. Szeptemberben volt tón, hogy hirtelen halt meg az édesanyja. Rózsika szép asszony, középkorba hajló, három gyerekkel, kettő most távol, a katonafiú után elment — hál’ istennek — a „kicsi Mihály” is, a kisebbik, mert végül is felvették az autósiskolára Enyedre.

A kicsi Mihály amúgy majd két méter magas pirospozsgás gyerek, a nyáron sóhajtva mondogatta Dáciánk belsejébe nézegetve „édesanyám! erősen kívánom ezt a magnót... ” De a mama! A nénike, akit mi nem is láttunk. Csak hatvanhét éves volt és hirtelen elment, de szó szerint. Rózsika testvére az egykori örmény székhelyen, Szamosújváron-Cher- lán él nehezebb sorban.

„Betegeskedett rmár a gyomrával régebben is, műtötték, gyengült szegényke, de aztán ősszel Terivel felpakolva elment gyalog Üjváfra... Megerőltette magát talán, ott halt meg a testvéremnél, azt mondják infarktus. . . ”. Rózsika férje a széki férfiak mai karrierje szerint sofőr, Libanonban nyomja két éve a ■ gázpedált, most az év végén valami közbejött, nem kapta meg rendesen Váradról a pénzét férje után. És akkor a mama is elhalty Mihály gyerek meg.. . ö is sofőr lesz.

Mihály tanulótársa hozza a levelet; pénzt kérni nem akar, hiszen ismeri a helyzetet, Rózsika mégis kikapja az ötvenlejest és küldi kicsi Mihálynak, olvassa a levelet is közben és üzeni „ne hozza azt a barátját, nem tudom még, ki az..Nem széki gyerek! S ha majd lány kell, annak is székinek kell lenni. ..

T. Pataki László