Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

IRODALOM

Fábián László:

CS ATT ANÁSOK

U

etlenetes és föloldhatat- lan félelmében — jóllehet, tudta, szerencsésebb. ha nem néz hátra — nem bírta mozdulatlanul a várakozást. Már elcsattant mellette .jobbról a két lövés, egymá<i után hallotta az áldozatok röpke vinnyogásait, hallotta lecsúszni őket a fal mellett, hallotta a ruha, az arcbőr súrlódását a málado- zó vakolaton. Nem volt kétsége. mi vár rá. A fal. a vakolat mintáiban keresett volna valami kapaszkodót, azt kívánta, merülne el olyan mélyen a szemlélődésben, hogy észre se vegye, mi történik vele, ugyanakkor azonban hallotta a csizmás léptek kopogását, felesége, kisfia fölbukkanó és eltorzult arcával küszködött.

És az újabb léptek már neki szóltak.

Éppen elsült a pisztoly, amikor a jobb válla fölött visszakapta a fejét. Ilyen fájdalom még sosem érintette; mintha a feje robbant volna szét. Nem látta a falat, nem érzékelte az összerogyás pillanatát sem.

Semmilyen meggyőződése sem alakult ki élete huszonkét esztendejében a túlvilágról, ámbár szüleitől, de kivált nagyanyjától gyakran hallgatta az ottani ellentétes birodalmakat emlegetni. Igazándiból nem hitt ezekben a mesékben, arra viszont kísérletet sem tett, hogy akárcsak fölszínes érveléssel is, cáfolni próbálja. Most egyszeriben úgy érezte, legalább azt jó lett volna megtudni, vajon örök sötétségre van-e kárhoztatva, aki idekerül, s vajon élete utolsó fájdalmát meddig kell még itt is viselnie. Kíméletlenül szaggatott a feje, szeme any- nyira égett, hogy szinte perzselés illatát érezte az orrában. Ugyanakkor valami jóindulatú hűvösséget is érzett a homlokán, nyugtatást a szemüregekben.

Levertsége ellenére megmozdulhatott.

Halk suttogásokat hallott maga körül; az a képtelen gondolata támadt, róla beszélnek.

Inkább csak szájmozgásáról olvashatták le a kérdést, hiszen maga sem hallotta á saját hangját.

„Barátok között."

Ismeretlen hang volt, valahogy azonban hirtelen minden feszültséget, Üe talán még fájdalmat is föloldott benne, és már megint nem tudott magáról semmit.

Amikor a kórházból elbocsátották, már tudott mindent: ismerte a saját élet- történetét. A legsúlyosabb pillanatokat, napokat, heteket mások elbeszéléséből. És hogy egyáltalán megismerhette, annak az önkéntelen mozdulatnak köszönheti, amelyik jobb válla fölött visz- szafordította a tekintetét. Az az egyetlen lövés megfosztotta mindkét szemétől.

A kórházban, mikorra olyan állapotba került, hogy látogatót fogadhatott, megkérdezték tőle, kit értesítsenek sorsa felől. A szülei címét adta meg, nem csupán a felesége iránti kíméletből, amiatt is, hogy ők laktak közelebb a városhoz, ahol ápolták. Anyja és apja együtt jöttek, hallotta hangjukat, érezte csókjukat az arcán, de azt nem láthatta, hogy a

•A központi sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása.

még mindig fiatalos apja mereven áll az ágy fölött, alsó ajkát feszesre • beszívja a fogak közé, és szeméből peregnek a könnyek, anyja pedig, akit zokogás rázott, fekete szegélyes fehér zsebkendővel itatgatja férje arcát, Ezeket a könnyeket anyja is most látta először. Próbált beszélgetni velük, se- hogysem sikerült. Valahogy mindig a látás, a látvány felé fordultak az indázó mondatok: a szülők riadtan,

Ö reményfosztottan. akadt el a csapdákban. Viszont folyvást a feleségét, a kisfiát tudakolta. Anyja csillapítgatta: minden rendben van, innét egyenesen hozzájuk utaznak', hőgy ők is nyomban meglátogathassák.

Noha iszonyú önmegtartóztatásba került, kérte, jöjjön az asszony egyedül, ne tegye ki a gyereket egy esetleges megrázkódtatásnak.

Anyja sírva fogadkozott, apja már magára kényszerítette. szokásos keménységét, és szék után nézett, amit az egyre megviseltebb asszonya alá tolhatott.

Hosszúnak érezte a látogatást, el is szokott ennyi beszédtől. Világért sem merte volna szüleit .elküldeni, magában azonban mégis azt kívánta, menjenek már, annál előbb találkozhatnak feleségével, és annál előbb találkozhat vele ő is. Dühös volt önmagára, . hogy az imént határozottan megtiltotta fia idecipelését. Belebor- zongott a gondolatba, hogy fogalmat újból a viszontlátás tartományába merészkedtek, honnét ezentúl semmit nem remélhetnek. Ez volt a legnehezebb : letiltani magát mindarról, ami csak akár szóban is érintkezik a látással.

Szülei búcsúzkodtak.

M

ost az arcok újbóli érintkezésénél megfigyelte, hogy apja bőre tökéletesen sima: megborot- yálkozott a látogatásra. Ettől egy kissé elérzékenyült, ugyanakkor mégiscsak örült a távozásuknak. Fogalma' sem volt róla, hogyan múlik el majd az idő, amíg felesége nem érkezik. Szüleit rimánkodva kérlelte, közöljék vele tapintatosan' a történteket.

Jött az asszony, nem is várta, hogy ilyen sebesen. Másnap a reggeli vizit után kopogott be hangos cipősarkakon a kórterembe. Már a lábbelik hangjából, a léptek üteméből fölismerte. Fölkönyökölt az ágyban, fejét arra fordította, honnét a zaj érkezett. Amint kz asszony fölismerte, odaviharzott hozzá, szinte rázuhant az ágyfa, csókolgatta, a nevét mondogatta, és váltig ismételgette:

„Ugye látsz? Ugye, engem látsz?"

Nem tudott válaszolni, mércsak amiatt sem. mivel az asszony szorosan tartotta, szinte egész súlyával a mellére nehezedett. De nemcsak emiatt remegett. A kérdés újra meg újra becsapódott a fülébe, a szívébe. Szinte valami ahhoz hasonló fájdalommal, amit akkor, a pisztolycsattanáskor érzett. Kezét önkéntelen mozdulattal kapta oda a szemek elárvult helyére.

„A gyerek?” — motyogta. Képtelen volt pontosan megformálni a hangokat.

Felesége eldarálta. hogy milyen aranyos, mi mindent tud már, mennyit beszélt neki az apáról, és közben minduntalan azzal erősítgef- te beszámolóját, hogy a közeli jövőre hivatkozott: „majd'meglátod”. Természetesen a megélhető élet hangos derűjével áradt belőle a szó, ő azonban nagyon is érzékeny volt új és immár végleges állapotára, zavarták a nyomatékasító fordulatok. Hallgatta ezt a lendületes szöveget, azzal kísérletezett, hogy kiválogasson belőle valamit, amire emlékezhet, ha magára marad, valami személyének szóló ajándékra vágyott belőle, amit folyvást hiányolt, és csupán idegenkedést éhzett; az viszont nem csillapíthatta belső remegését. Az azonban végtelenül jólesett neki, amikor az asszony a keze után nyúlt, hálásan viszonozta szorítását, majd a szájához húzta, és megcsókolta ezt a vékonyka kézfejet. Hiányérzete ennek ellenére sem szűnt meg; makacsul várta azokat a szavakat, amiket ebben a helyzetben elképzelt magának,

Apja jött érte, amikor az orvos végre beleegyezett távozásába a kórházból. Már jó ideje föl tudott kelni, kapott egy botot is, gyakorolhatta a közlekedést. Egyre inkább oldódott félelme az útjába kerülő, tárgyaktól, mind biztosabban érzékelte csapdáikat. Többé az sem fordult vele elő, ami először, amikor sikerült önállóan eljutnia a mosdóig. Akkor ugyanis —1 korábbi beidegződéseknek engedve — kitapogatta a villanykapcsolót és íölkattintotta. Gyalázatosán érezte magát. Ez volt az igazi megrázkódtatás; többé nincs köze a világ egyik alapvető ellentétéhez. Közömbös, hogy éjszaka van-e. nappal-e. A kórteremben ezt mindig pontosan lehetett tudni, a nyüzsgés a világosságot, a mély csönd a sötétséget jelentette. Ahogy a mosdóból visszabotozott, sietve ágyába bújt, magára húzta a takarót, eszeveszett nevetés fojtogatta, egyszerűen nem akart végeszakadni.

Apja tapintatos . volt, rábízta a készülődést, hagyta, szedelőzködjék maga. ö pedig büszkélkedett ügyességével, önállóságával; bizonyítani akarta, hogy igenis joga van visszatérni abba a másik világba, ahol már régen elcsöndesedtek a harcok, s az emberek — ha nem is úgy, .mint ő — szintén az új életet próbálják.

T

ulajdonképpen értett mindent abból, hogy otthon anyja és a gyerek fogadta, nem volt szüksége magyarázkodásra, mentegetőzésekre; csupán azt vélte különösnek, hogy apja nem szólt semmiről a vonaton. Utólag rádöbbent, hallgatásából, zárkózottságából gyanakodhatott volna. Valójában fontolgatott és alakítgatott magában egyféle szöveget a felesége számára, amelyben nagylelkűen, igen, határozottan nagylelkűnek tekintette a gesztust, fölajánlja. ami most tényként várta otthonában. Egyelőre nem tudta eldönteni, szerencsés-e. hogy a gyerek neki maradt, tartott az előtte halmozódó föladatoktól. Lelke egyik pókhálós zugában, azonban természetesen, mást képzelt el: az idill után vágyakozott, a cáritas boldogságát tervezgette maguknak. Ez a zug azonban olyan mélyen rejlett, annyira befödte - a pókháló, hogy a sejtelmek éppen csak töredékekben úsztak föl a fölszínig: különös fehér villanásokként érzékelte az üres szemgödrök mögött.

,,Sóhajtva köszontlek”

Kisfaludy Károly születésnapjára

„Idézetesdit” játszott nemrégiben a társaság. A játék lényege: valaki mond egy

idézetet, s a többieknek ki kell találniuk, kitől szármaEgy percre mindenki elnémult, hogy .azután annál nagyobb legyen a hangzavar. Mert mindenki kívülről fúj- ta-skandálta ugyan a két sort — csak épp fogalma sem volt, kitől-miből való... Tippeltek Berzsenyire, Köl- cseyre, Vörösmartyra — de csak egy ember gondolt Kisfaludy Károlyra. (Igaz, ő pontosan tudta.)

A hétköznapi történet akár jelképesen is t fölfogható. Tény, hogy Kisfaludy Károly „irodalmi szem- ha,tárunk peremére szorult" — ahogy Kerényi Ferenc írja róla a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar remekírók sorozatában. Jól tudjuk persze, hogy korunk mostohán bánik klasszikusainkkal, de vajon van-e olyap, irodal- lombarát, aki ne ismerné — ugyancsak a Mohács című versből — a már-már szállóigének számító szavakat: „Él magyar, áll Buda még!", akad-e, aki ne tudná folytatni : „Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára?”

Naponta megyünk végig szerte az országban a Kisfaludy utcákon (s vajon melyiket nevezték el róla, s melyiket testvérbátyjáról, Kisfaludy Sándorról?) — és zöldfülű kisiskolások fújják a leckét, hogy Arany János a Toldit a Kisfaludy Társaság pályázatára írta.

Ki az tehát, akinek neve tudatlanul is ennyire bezik a citátum. Röpködtek is a különböző prózai és verssorok, amikor egyszei; csak elhangzott:

lénk ivódott? Az irodalom- történészek leginkább a szervezőt, az irodalmi vezért látják benne, ö a híd Kazinczy és Vörösmartyék között. Ö az, aki klasszicista stíluseszménytől eljut a romantika mindent elsöprő érzelemvilágáig; ő az, aki Kazinczy Fe- renctől, a széphalmi mestertől átveszi a stafétabotot, és irodalmi vezére lesz — immár Pesten — a köréje tömörülő auróráspknak. Az Auróra című zsebkönyvet Kisfaludy 1821-től haláláig, 1830-ig szerkesztette, s a hozzá csatlakozó s lassan irodalmi központtá szerveződő írói kör tagjai alapítják meg majd később, 1836-ban a Kisfaludy Társaságot.

De Kisfaludy nemcsak szervezi és vezérli a kibontakozó romantikus irodalmat, hanem a saját hús-vér valójában maga is éli a romantikát. Élete ugyanis szélsőségesen romantikus. Nemesi család nyolcadik gyermeke, születésébe anyja belehal. Gyűlölködő, szigorú apa, egyházi majd katonaiskola — megannyi kordon a szárny- próbálgatásra készülődő, zabolátlan ifjúi lélek számára. S a következmény? Kitaga- dottság, gyökeres szakítás a lehetséges katonatiszti-föld- birtokosi életmóddal — hogy helyette .nyomorogjon, dor- bézoljon, megpróbáljon megállni a saját lábán, és adósságokat csináljon.

Festészetet tanul Bécsben, eljut Olaszországba, s csak ötévi kóborlás után tér ismét haza. Itthon azután ez a (Babits kifejezésével) „ős bohém” keményen dolgozni kezd, s egy évtizeden át kitartó, szívós munkával szervez és ír. Verset és prózát, lírai költeményeket és epigrammákat, végzetdrámákat és komédiákat, mellesleg ő a magyar vígjáték atyja is. Hogy is emlékezik Krúdy Gyula, a másik „ős bohém”? „Kisfaludy Károly az örök regényesség és szegénység példája.

Legvérbelibb őse a hangulataival bíbelődő, örökké dicsőséget szomjazó, rongyos- kodó magyar költőnek, aki a költészete mécsvilága mellett virraszt, a versei tűzrakásánál melegszik, dalt dúdolgat, románcot álmodik, legfeljebb kiskocsmák füstös horizontján látja a helikoni verseket.”

S ha nem is dolgunk most kesztyűt dobni az irodalom- történetnek a perújrafölvéte- léért, annyit hadd jegyezzünk meg: aki oly metszőén gúnyos tud lenni epigrammáiban, mint Kisfaludy, aki olyan öniróniával emlegeti saját korábbi művének „bundás indulatait”, aki oly kaján-bölcsen tud írni „A bánkódó férj”-ről, mint Kisfaludy — nos, annak bizonyára most is lennének éb- resztgetésre méltó gondolatai. Számunkra is.

Jó lenne látni például, mivé válik egvik-másik darabja egy jó dramaturg, egy jó rendező kezében...

Az alkalom magától kínálkozik. Február 5-én kétszáz éve, hogy megszületeti Kisfaludy Károlv.

M. T. M.

„Hősvértől pirosult gyásztér sóhajtva köszontlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”

RÓZSA ENDRE:

MOZDULATFA

Örökmozgó mozdulatfa, ég fölötte, föld alatta.

Váchoz közel Ispinyéren, maradt még egy csöpp reményem.

Sejce mellett, Ispinyéren, megélek egy kis kenyéren.

Ha nem azon, friss fény éren... Még megérem saját végem:

ezer kicsi mákszem-résen elfolyatom szívverésem.

Nem.

mozduló mozdulatfa, föld fölötte, ég alatta.

DÚSA LAJOS:

FADANA

Fagerle száll tollas fára, lebélpihe fanyakán. Fatorkából búg fahangon, — fafülem fáj hallatán.

. Fairónom fapapíron. faszánkázik fabetűt, s faszívemnek fakínjától fanyarul e faetűd.

Farizeus fakívánság favilágot faragna, de fafejem nem (f) akarja: fatalista maradna.

A Komjáthy Jeaő »Iketéi rcrseayea kíkérkMitrinl jataimazotl Karma» János kala*sa«yarmati grafika«- művész egyik alkotása a Kóborló király.