Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-15 / 38. szám
2 NOGRAD 1988. február 15., HÉTFŐ Szovjet tiltakozás az amerikai haditengerészeti akció miatt Sajtóértekezlet a részletekről és az ezzel kapcsolatos állásfoglalás Nemzetközi , sajtótájékoztatón számolt be szombaton Gennagyij J Geraszimov, a szovjet külügyminisztérium tájékoztatási főosztályának a vezetője és Nyikolaj Markov ellentengernagy, vezérkari főcsoportfőnök-helyettes a Krím-félsziget térségében pénteken délelőtt történt amerikai haditengerészeti határsértés részleteiről és az ezzel kapcsolatos szovjet állásfoglalásról. Koreaí-felsziget Kinek az érdeke? A panmindzsoni demarkációs vonal két oldalán megnövekedett a feszültség. Geraszimov közölte, hogy szombat reggel a szovjet külügyminisztériumba kérették Jack Matlockot, az Egyesült Államok moszkvai nagykövetét és Alekszandr Besszmertnih külügyminiszter-helyettes átnyújtotta neki a minisztérium tiltakozását. Ez megállapítja: 1988. február 12-én, moszkvai idő szerint 10 óra 45 perckor a Caron amerikai torpedóromboló és 11 óra 3 perckor a Yorktown cirkáló a Krím-félsziget partjainak térségében az északi szélesség 44. foka 15,6 perce és a keleti hosz- szúság 33. foka 30. percének metszéspontjában megsértette a Szovjetunió államhatárát. A szovjet határvédelmi hajók által időben leadott figyelmeztető jelzéseket az amerikai hadihajók nem vették figyelembe és nem követték a szovjet hajók által javasolt irányváltást. Mélyen behatolva a Szovjetunió területi vizeire, az amerikai hadihajók veszélyes manővert hajtottak végre, amelynek következtében szovjet hadihajókkal ütköztek. A Yorktown cirkáló és a Cáron .torpedóromboló az ütközés ellenére is a Szovjetunió területi vizein maradt és 12 óra 49 perckor az északi szélesség 44. fokának 12.5 perce és a keleti hosszúság 34. fokának 05,5 perce metszéspontjában hagyta el azokat. A szovjet fél határoSir Geoffrey Howe brit külügy- és nemzetközösségi miniszter főként a fegyverzet-ellenőrzésről, a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonásáról és az emberi jogi kérdésekről kíván tárgyalni közelgő moszkvai látogatásán. Howe vasárnap1’ indult a szovjet fővárosba. Ennek kapcsán cikket írt a Sunday Express című brit hetilap számára. Megírta benne, hogy Moszkvában fozottan tiltakozik a provokatív és nyilvánvalóan előre kitervelt amerikai haditengerészeti akció ellen. A szovjet fél az amerikai ha-! ditengerészeti erők akcióját csakis úgy értékelheti, hogy az a szovjet—amerikai kapcsolatok javulási folyamatának aláásására, a nemzetközi feszültség fokozására irányult. Az elkövetett provokációért és a két ország hadihajói között történt ütközések miatt a felelősség teljes mértékben az amerikai felet terheli. Az amerikai felet már figyelmeztették: a Szovjetunió megengedhetetlennek tartja, hogy a területi vizeinek rendszerére vonatkozó törvényeket és jogszabályokat megsértsék, és az amerikai felet figyelmeztették azokra a következményekre is, amelyekhez a hasonló akciók vezethetnek. Az amerikai félnek figyelembe .kell vennie ezt a figyelmeztetést is. A 'minisztérium követeli, hogy az amerikai kormányzat tegye meg az olyan szükséges intézkedéseket, amelyek a jövőben kizárják a hasonló incidenseket. Geraszimov a külügyminisztérium tiltakozásának ismertetése után elmondta, hogy remélhetőleg az e$et nem zavarja meg a szovjet —amerikai kapcsolatok javulásának folyamatát. Markov ellentengernagy kérdésekre válaszolva elgadja őt Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára is. Kiemelte, hogy ezúttal már kilencedszer tárgyal Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszterrel. Vasárnap délután Londonból Moszkvába utazott Sír Geoffrey Howe brit külügyminiszter. Howe három napot tölt a szovjet fővárosban. mondta, hogy az ütközések következtében a hajókon sérülés nem történt. Az amerikai hajók veszélyes manővereiért, a tengeri határok megsértéséért kizárólag az amerikai hajók kapitányát terheli a felelősség. Markov ellentengernagy egy kérdésre válaszolva hangsúlyozta, hogy a szovjet haditengerészeti egységek csak végszükség esetén nyitnak tüzet, azaz csak akkor, ha a behatoló hajók ellenséges szándéka nyilvánvaló. Ez az elv a pénteki incidens folyamán is megmutatkozott. Az ellentengernagy elmondta, hogy a hajók párhuzamosan haladtak és az amerikai egységek veszélyes irányváltása miatt következett be az ütközés. A két amerikai hajó mintegy négy mérföldre hatolt be a parttól mért 12 mérföldes területi vizekre. A szovjet hajók — már jóval azelőtt, hogy a Yorktown és a Cáron megsértette a határt — figyelmeztették őket, és a határsértés után is többször adtak le figyelmeztető jelzéseket. A két amerikai hajó ennek ellenére nem hagyta el a legrövidebb úton a szovjet területi vizeket. Ez ellentmond a nemzetközi jogi normáknak. Geraszimov kérdésre válaszolva rámutatott, hogy a nemzetközi jog ^értelmében hadihajóknak, még ha békés szándékkal is hatolnak be más ország területi vizeire, végre kell hajtaniuk az illető állam partvédelmi erőinek utasítását. Ezt az Egyesült Államokban is jól tudják, az amerikai hajók mégsem vették figyelembe a szovjet partvédelmi erők figyelmeztetését. New Hampshire-i előválasztás Heves szócsaták, látványos korteshadjárat-gvűlé- sek előzik meg az Egyesült Államokban az elnökjelöltségért vívott csata második jelentős fordulóját, a New Hampshire államban kedden megtartandó előválasztást. A republikánusok közül Robert Dole szenátor a felmérések szerint utolérte a korábban biztos nyerőnek ‘tekintett George Bush alelnö- köt. „Ki tette ezt?” — találgatják megütközve világszerte. A jelentések szerint 115 ártatlan ember halt szörnyet novemberben a dél-koreai légitársaság utas-- szállítójának pusztulásakor. A hivatalos Washington, Tokió és Szöul Phenjant vádolja. Az USA és Japán szankciókat léptetett életbe, Dél-Korea pedig többé nem hajlandó tárgyalni a KNDK- val az olimpiai rendezés megosztásáról. Tettesek nevei forognak a világsajtóban, akik a szöulj verzió szerint Észak-Korea ügynökei, s a félszigeten újra harcra készek a szemben álló felek csapatai. Am a fokozódó feszültségek közepette napról napra olyan részletek látnak napvilágot, amelyek egymás után teszik kétségessé a Dél-Korea által felsorakoztatott , „bizonyítékokat”. Ez idáig sem a vádak, sem az ellenérvek nem tudtak senkire megfel- lebezhetetienül rábizonyítani a bűnösséget, ezért felmerül a kérdés: kinek állt érdekében az incidens? Phenjan érdekeit és eddigi irányvonalát elemezve a gép felrobbantásához szolgáló ésszerű indokot nemigen találhatunk. A két Korea közeledésében éppen a KNDK volt a kezdeményező. 1984-ben, szakítva a több évtizedes kölcsönös elutasítás hagyományaival, Észak segítséget nyújtott az árvíz sújtotta Délnek. A jóindulatú gesztus nyomán, ha nem is a Phenjan által remélt lendülettel, de tárgyalások indultak a felek között. Ezek 1986-ban — az éves nagyszabású amerikai—délkoreai hadgyakorlat miatt — megszakadtak ugyan, ám a KNDK azóta is folyamatosan tett javaslatokat a félsziget atommentesítésére, a katonai és politikai feszültség enyhítésére, és a kettéosztott Korea békés, demokratikus föderatív újraegyesítésére. Tavaly nyáron minden eddiginél nagyobb horderejű indítványt terjesztett elő: a két Korea 1988—91. között csökkentse százezer főre a hadseregét. Ezzel egyidőben szakaszosan távozniuk kellene a Dél- Koreában állomásozó, nukleáris fegyverekkel is rendelkező amerikai csapatoknak. Hogy kezdeményezését tettel is alátámassza, a KNDK még a múlt évben hozzákezdett százezer katonája leszereléséhez. Nem vitatható, hogy Szöulnak is voltak javaslatai. Ezek azonban az észak-koreaiaknál mindig alacsonyabb képviseleti szintet és szűkebb témakört kívántak a tárgyalások számára, s mindvégig visszautasították a logikus kérést, hogy a félsziget stratégiai viszonyaiban meghatározó Egyesült Államok is a tárgyaló- asztalhoz üljön. Nem tagadható az sem, hogy Szöul, Phenjan kérésére, kötélnek állt: tárgyaljanak az olimpia megosztott rendezéséről. Ám a legelső lépés, amit Dél-Korea a repülőgép-incidens után tett, a további tárgyalások lemondása, a KNDK részvételének letiltása volt. Soha sem volt kétséges, hogy a mostani olimpiának nemcsak sport, hanem politikai jelentősége is lesz: a rendező ország óriási propagandalehetőséget kap, amelyen keresztül megpróbálja majd elfogadtatni a külvilággal társadalmi és politikai berendezkedését. (Igaz, a rendezés jogát Szöul város s nem Dél-Korea kapta, de hát ez sokat nem változtat a lényegen.) A repülőkatasztrófa is most egyoldalú előnyök kicsikarására, a Koreai-félszigeten folytatott politikájának igazolására ad lehetőséget a polgári átalakulást hirdető Délnek, a terroristáknak vádolt Északkal szemben. Az incidens ugyanakkor fontos hivatkozási alappá vált a radikális délkoreai ellenzékkel szembeni fellépéshez is. Érdemes felidézni, hogy a katasztrófa körüli spekulációkat a szöuli kormányzat már a decemberi elnökválasztás idején is felhasználta belpolitikai célokra. Szöul törekvése, hogy nemzetközi tekintélyét a KNDK-val szemben megerősítse, összhangban van, mind az Egyesült Államok elképzeléseivel, amelynek a kontinentális Ázsiában már csak itt vannak támaszpontjai, mind Japánéval, amely óriási összegeket fektetett be a dél-koreai gazdaságba. A tettesek személye te^hát vitatható, s — a fekete doboz hiányában — még az sem bizonyított, hogy az utasszállítót egyáltalán felrobbantották. Figyelembe véve azonban a konfliktus következményeit, az érintett országok eddigi politikáját, s azt, hogy már nem először tűnik el dél-koreai gép gyanús körülmények között, nehezen hihető, hogy az incidens éppen a KNDK-nak áll érdekében. Pogár Demeter Vranitzky kancellár a Waldheim-ügyről Howe moszkvai látogatása Az állítólagos merénylőnö Szöulban Vranitzky osztrák kancellár csak akkor kíván megmaradni a kormány élén, ha a Waldheim-kérdés belátható időn belül megoldódik, s az így ismét teljes erejével a kormányzati tevékenységgel foglalkozhat. A kancellár ezt vasárnap, több mint egyórás televíziós beszélgetésben fejtette ki újságíróknak. A kormányfő rámutatott, hogy a Waldheim-vita rontja Ausztria nemzetközi tekintélyét, sérti az ország érdekeit, s az osztrákoknak egyáltalán nem lehet közömbös, a külföld véleménye. Amennyire üres fecsegés ebben az ügyben „világméretű zsidó összeskü- vésről” beszélni, annyira valótlan Ausztriát valamiféle „náci országnak” tekinteni. A külföld szemében viszont •— mondotta Vranitzky — Kurt Waldheim szavahihetősége csorbát szenvedett. Franz Vranitzky hangoztatta: nem fogja követelni Kurt Waldheim lemondását. Az alkotmány nem is ad módot a kancellárnak az államfő „menesztésére”, a köztársasági elnöknek viszont lehetővé teszi, hogy lemondassa a kancellárt és kormányát. Ez utóbbi esetben azonban új parlamenti .választásokat kellene kiírni, s a mai körülmények között a várhatóan heves választási küzdelem nem válnék az ország javára. A kancellár elmondta, hogy hétfőn ő és Mock alkancellár, a néppárt elnöke megbeszélést tartott Waldheimmel, s az államfő akkor a közötte és kormány közötti bizalmi viszonyra hivatkozva arra próbálta rábírni a kormányt, hogy ne fogadja el a nemzetközi történészbi- zottság Waldheim-jelenté- sét. Vranitzky szavai szerint a megbeszélés nem éppen barátságos légkörben zajlott le. i— Ul (ti k orttmentárunk Kiút a káoszból „Teljes káosz” — felelte Margaret Thatcher brit miniszterelnök, amikor pénteken az újságírók a közös piaci csúcsértekezlet állása félő] érdeklődtek nála. Valóban, egy pillanatra úgy tűnt, csúfos kudarcba fullad a tizenkét nyugat-európai ország legfelsőbb szintű tanácskozása, nem sikerül megállapodni a szervezet jövőjét érintő kérdésekben, s hamarosan fizetésképtelenné válik a Közös Piac. Természetesen, nem véletlenül védték olyan »elkeseredetten, akár a végső sikertelenség kockázatát is vállalva pozícióikat az európai közösség tagállamai. A mostani eredményektől is függ ugyanis, milyen is lesz majd az az „igazi” Közös Piac, amelynek megalakítását 1992- re ígérik, s amely feltételezi az egységes ár- és adórendszereket a „tizenkettek” között. Hosszú távú érdekekről volt tehát szó, olyan döntésekről, amelyek évtizedekre megszabhatják az egyes tagországok lehetőségeit. A megoldásra szombat hajnalig kellett várni. A végsőkig elcsigázott politikusok ekkor tájékoztatták a kialvatlanságtól kivörösödött szemű újságírókat a kompromisszumos határozatról. A vita végül is néhány kulcskérdés körül csúcsosodott ki: a szervezet finanszírozásának mechanizmusa, a mezőgazdasági ártámogatások mértéke és a visszatérítés rendszere. Az EGK elnöki tisztét éppen betöltő NSZK részéről Kohl kancellár személyes presztízskérdést csinált a megállapodás elfogadtatásából, így az utolsó menetben már jórészt ő és Margaret Thatcher brit és Ruud Lubbers holland kormányfő vívott szócsatát. A britek azt kifogásolták, hogy aránytalanul megnőtt a mezőgazdasági termelőknek juttatott ártámogatás, így Nagy-Britannia dotálja a francia, olasz, spanyol és más nemzetiségű gazdákat. Az áthidaló megoldás lényege az, hogy korlátokat szabtak a mezőgazdasági ártámogatás növelésének, érintetlenül hagyták London fő vívmányát, a befizetésből kapott visszatérítést és a nemzeti össztermék 1,2 százalékában állapították meg a tagállamok hozzájárulását a Közös Piac költségvetéséhez. A részletek kidolgozása még hátravan, de az már eldőlt, hogy sikerült újabb lépést tenni a nyugat-európai gazdasági integráció irányába. Az 1992-re tervezett rendszer a nyugat-európai szakértők reményei szerint, növeli majd a Közös Piac termelőinek versenyképességét p világpiacon, ellensúlyozandó az Egyesült Államok, Japán és az újonnan jelentkező vetélytérsak által keltett konkurenciád, s hozzájárul a teljes, tehát a politikai téren is végbemenő közeledéshez. A jó öreg kontinens nyugati részén tehát úgy vélik, hogy nem esélytelenek a világméretű versenyfutásban. Az biztos, hogy a vitákban kialakuló egyetértésre nagy szükségük lesz — már a közeljövőben. (Horváth Gábor)
