Nógrád, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. január 23., SZOMBAT NOGRAD 3 Szanálás után a Ganz-MÁVÁG (2.) ŰJABB 130 Í Iff KEZDETEM Csikó István CNC-művezető és Stoszck László CNC- csoportvezető elégedett a mnnkaellátottsággal. Fotó: Bábéi László A pénzügyi rendezés megoldásáig nem tétlenkedhetnek a Ganz utódvállalatai. Csakis a munka folytonossága teremthet alapokat a veszteség felszámolására, illetve a nyereséges gazdálkodás megteremtésére. Szű- kebb pátriánkat természetesen a Ganz Mozdony- és Vagongyár budapesti és mátraterenyei közös leány- vállalata: a Ganz Acélszerkezeti Vállalat érdekli, ezen belül is a mátranováki kollektíva sorsa. A beszélgetést most is dr. Máté , László igazgató szobájában 7 kezdjük: — Erre az esztendőre biztosított a munka, sőt 1991- ig is van megrendelésünk — mondja. — Egyik legnagyobb feladatunk a dunaki- liti Duna-szakasz elzárásához szükséges 1100 tonna acélszerkezet legyártása. Polgárdon újabb Tisza-híd épül, melyhez ugyancsak 1100 tonna acélelemet szállítunk. A társgyárral közösen ránk vár az M—0-ás autópálya (körgyűrű) északi hídjának építése. A vasúti járműgyártásban 100 forgóváz készül Tunéziába, 108 futómű a MÁV számára, 60 darab mozdonyforgóváz Indiába, s ugyanebből 20 darab Jugoszláviába. Tovább kell folytatnunk a prágai metró bővítéséhez szükséges szerkezetek ösz- szeállítását és szovjet megrendelésre év végén kezdjük el a forgóvázgyártást. Kilátásaink vannak tőkéspartnereink megrendeléseinek bővítésére és szeretnénk elérni, hogy a hazai felhasználók is tőlünk vásároljanak. Ezzel biztosíthatnánk vevőinknek a referenciát. Az átszervezés, illetve szanálás okozta bizonytalanságok azonban még élnek a dolgozókban, pedig az említett feladatokat csakis velük, valamenyiük megnyerésével hajthatja végre a vállalat. Nem véletlenül kérdeztük hát a véleményüket arról, elegendőnek tartották-e a szanálással kapcsolatos információt? — Ügy nyúltunk a kérdéshez, mintha tabu lett volna — szakítja meg munkáját Stoszek László, CNC- csoportvezető. Sokat sem akartunk mondani, de a dolgozókat sem akartuk kétkedések között hagyni. Amilyen felemás volt a helyzet, olyan volt a tájékoztatás is. De azt hiszem, nem ezen van a hangsúly: nem láttuk a jövőt és tetézte bajainkat, hogy ebben az időszakban kellett megbarátkoznunk az esetleges létszám- leépítés gondolatával is. A kettőt egyszerre nehéz volt megemészteni... — Párttagyűlésen is szóba került a dolog — veszi át a szót Csikó István CNC-művezető —, s úgy éreztük, hogy nekünk kellene leginkább ismerni a pillanatnyi helyzetet, hiszen mi vagyunk közvetlen kapcsolatban a dolgozókkal. Vezetőink, közül sokan járnak hozzánk és akkoriban el is mondták, hogy mire számítsunk. Keveset tudtunk viszont a budapestiekről, pedig itt mindenki úgy véli, hogy onnan indult ki a baj. Munkatársaim azt mondogatták: nekik jutott a pénzes munka, nekünk meg a sok. Ezért aztán a teljes szakadást patronálták. Két tűz közé kerültem, mert beosztottaim a pénzt, főnökeim meg a munkát kérték számon... — Ha tudjuk miért, milyen érdekeltség1 mellett dolgozunk, nincs baj — folytatja a csoportvezető. — Tisztában vagyunk vele, mekkora kiesést jelent egy- egy CNC-megmunkáló központ kiesése, ezért olykor szombaton és vasárnap is vállaltunk 3 műszakot. — Vannak persze közönyösek is, akik úgy gondolják, hogy véleményük se nem oszt, se nem szoroz. Pedig némi következtetéssel könnyen belátható, hogy annál jelentkezik a veszteség (elsősorban), aki a készárut kibocsátja. Ez pedig sok esetben elpalástolta a társgyárak hibáit. Kapcsolatuk nem volt költség- érzékeny — ahogy mondani szoktuk .— és a normaóra-szemlélet lefedte a tényleges költségeket. Január elsejétől mindez megváltozik. — Én speciális helyzetből láttam és látom a dolgokat — magyarázna Nótás Péter vállalati tanácstag. — Folyamatosan értesültem a legfrissebb helyzetről és igyekeztem beosztottaim körében továbbadni, illetve megmagyarázni a történéseket. Az igazsághoz tartozik, hogy az emberek egy része kevésbé érti a népgazdaság problémáit, s azt kérdezik: mit javít az ő helyzetükön a szanálás? Erre nem egyszerű választ adni. Csakis a folyamatos, a jó munka döntheti el... , A szervezeti változás egyik leglényegesebb eleme a műszaki osztály önállósága, illetve feladatainak bővülése lesz. Hogy miért nem az már ma is, annak okairól faggattuk Répás János műszaki osztályvezetőt: — Amíg a pénzügyek el nem rendeződnek, nem tudom, mennyi bérből gaz- dálkodhatom. így a személyi állomány bővítése is csak később kerülhet napirendre. Erre természetesen a megnövekedett feladatok — azaz most még csak hatáskör — miatt van szükség. A tizenöt fős „mag” jó alapokat jelent a fejlesztéshez, (Vége) T. Németh László Csökkent az energiafelhasználás a tűzhelygyárban Nem fogyasztunk több energiát, mint tavaly — ezt határozták el 1987-ben a Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyárban. Mára biztos, hogy nemcsak a szándékból lett valóság, hanem a számítottnál is jobban takarékoskodtak a kilowattokkal a vállalatnál. Esztendő végére a tűzhelygyári energiafelhasználás kettő és negyed százalékkal étt kevesebb a megelőző ;vihez képest, s 5,6 száza- ékkal maradt alatta az Ipa- 'i Minisztérium által enge- lélyezett szintnek. A termelés ezen közben viszont bő áz százalékkal gyarapodott. A gyárban egyébként évente 80 millió forintba kerül íz energia, tehát korántsem neilékes, hogyan gazdálkodik vele, hiszen a spórolás jelentős summákat hoz a tözös kasszába. Az elmúlt évi sikert természetesen nem a véletlenek szerencsés összejátszása hozta. Az eredmény a tudatos energiagazdálkodás, a hatásos műszaki intézkedések következménye. A horgany-1 zott hátlap bevezetése, a kályhaköpenyek festésének megoldása, a jobb zomán- cozói munkaszervezés nyomán az egyik zománcégető kemencét több mint fél esztendőre kiiktathatták a napi munkából. Ésszerűsítő intézkedés volt a hét végi energiaszolgáltatás megszüntetése, illetve a gmk-munkák korlátozása, a helyi levegőszolgáltatás megoldása is. A Hóval hulladékégető berendezés által termelt meleg vízzel a kulcsöntödei fürdőt látják el, ami megint csak tiszta haszon. Pontos fejezet a vállalat energiafogyasztásának kurtításában a teljes levegőrendszer felújítása, s a kon- denzvíz-visszavezetés befejezése. Hozzájárult az eredményekhez az energiafelelősök munkájának javulása is. Az elmúlt esztendő végére magasra szökött felvásárlási láz a tűzhelygyár! termékek keresettségét is fokozta. Ezért a vállalat úgy döntött, hogy a kereskedelmi igények kielégítése végett a két ünnep közötti műszakokat már előzőleg ledolgozza, ezzel is több terméket juttatva az üzletekbe. Az intézkedés nemcsak a vásárlók javát szolgálta, hanem újólag lendített a vállalat energiagazdálkodásán is: a karácsony és szilveszter közötti termelési leállás abszolút energiatakarékos volt. S tegyük hozzá, mindehhez igen jó szövetségesnek bizonyult az enyhe tél is. Az energiával való takarékos bánásmód azonban nem fejeződött be az esztendő fordultával. A gyáriak úgy látják, még mindig akadnak csatarendbe állítható tartalékok! A kilábalás és az ipar a közvélemény-kuitatók korábban rendre azt jelezték, hogy a lakosság nagy többsége valójában nincs tisztában az ország gazdasági gondjainak, bajainak súlyosságával. Politikusaink pedig azt hangsúlyozták, hogy nem is csoda: az állam —, s jelesül a költségvetés — sokáig, megengedhetetlenül hosszú ideig a lehetőség szerint átvállalta, de legalábbis enyhítette e gazdasági gondokból adódó lakossági terheket. Napjainkra fordult a helyzet: a mégoly apolítikus gondolkodású, a gazdasági élet eseményeiben tökéletesen járatlan laikus is tudja, mert egyre inkább érzi, hogy gazdaságilag enyhén szólva nem is vagyunk felfelé ívelő szakaszban. S mert ez ma már mindenki számára nyilvánvaló, sokasodnak a laikusok által is megfogalmazott — ám laikusnak korántsem minősíthető — kérdések: hogyan és miért jutattunk ide? A kérdésre adott obligát válasz sokáig -úgy hangzott,.hogy azért, jnert jó ideig jobban éltünk, mint ahogyan élhettünk volna; mert sokáig többét fogyasztottunk, mint amennyit fogyaszthattunk volna; s mert sokáig sokkal többet osztattunk el, mint amennyit eloszthattunk volna. S a túlfogyasztást, a túlelosztást, a túlköltekezést jórészt külföldi hitelekkel finanszíroztuk. Ez így igaz, azzal a nem lényegtelen pontosítással — s ezzel kapcsolatban csak az utóbbi hónapokban hallani meglehetősen szűkszavú és kellőképpen óvatosan fogalmazott célzásokat —, hogy a sokat emlegetett túlfogyasztás serri' feltétlenül azonosítandó a hedonista jellegű lakossági fogyasztással. Magyarán és egyszerűen: nem — és elsősorban nem — mi éltük fel családi körben azt a pénzt, amit bizony a gazdaság régóta esedékes megújítására kellett volna felhasználni. Akkor hát mi történt? A tudományos igényű elemzésekből leszűrhető megbízható magyarázatok még váratnak magukra — ezt is hallani újabban és egyre gyakrabban —, de azért bizonyos, s eredményeit tekintve, nem túl szerencsés kimenetelű, ám annál több pénzt felemésztő gazdálkodási melléfogásokról máris tudhatunk, mert különösebb tudományos elemzés nélkül is nyilvánvalóak. Például a beruházáspoliitikánk és még inkább a beruházási gyakorlatunk. Talán még emlékezetes: a hetvenes és a nyolcvanas évtized fordulójától kezdve, s lényegében mind a mai napig a megfontoltabb, a gazdaságosabb, s persze, a kevesebb beruházás az egyik fő követelmény. A beruházások mennyiségi csökkentését illetően, nem is volt eredménytelen ez a gazdaságpolitikai törekvés. Annak veszélyével együtt, hogy ily módon óhatatlanul is összezsugorodik a technikailag, műszakilag egyre inkább „lepusztult” gazdaság mozgástere. De vajon emlékezetes-e még, hogy e kényszerű beruházásvisszafogás milyen időszak után következett be? Hogy az 1973-as — és minden, energiában és nyersanyagban szegény országot kritikus helyzet elé állító — világpiaci árrobbanás nálunk olyan központi döntéshez vezetett, hogy a lehetőség szerint megpróbáljuk magunkat függetleníteni a külső energiapiacoktól. Vagyis pénzünk többségét energetikai és alapanyag-ipari beruházásokra költöttük, s a második — a hetvenes évek utolsó harmadában bekövetkező — világpiaci árrobbanás után is tovább erőltettük e folyamatot, s a beruházási pénzek nagyobbik felét az energetikai iparág fejlesztésére koncentráltuk. A feldolgozóipar fejlesztése főleg ebben aiz időszakban maradt el. S vajon, emlékezetes-e, hogy az országos energiatakarékossági programról a hetvenes évek első felében gyakorlatilag szó sem volt. Sőt; inkább csak kaján hangvételű tudósításokat láthattunk, hallhattunk és olvashattunk a nyugati világ legfejlettebb országainak drasztikus takarékossági intézkedéseiről, a kiürült autópályákról, a közlekedési korlátozásokról, az energiaigényes iparágak visszaszorításáról. Aztán, persze —- jócskán megkésve — takarékosságügyben ébredtünk mi is, s első lépésként megjelentek — emlékeznék még — a „tojásplakátok”, a „Forgó-Morgó” filmek, s egyéb, főleg a lakossági megtakarításokra figyelmeztető — esetenként szakmailag is dilettáns, ám érdemleges eredményre aligha vezető — tanácsok. És az eredmény? A rendkívül nagy összegű energetikai és alapanyag-ipari fejlesztések ellenére, saját gondjainkon aligha segíthettünk, az energetikai világpiactól semeny- nyire sem függetleníthettük magunkat, ám az exportra inkább képes feldolgozóipart elhanyagoltuk. Következésképpen: a már hetvenes évtized közepén- is avult exportszerkezet konzerválódott; a feldolgozóipar munkáját és termékeit a világpiac könyörtelenül leértékelte, s hogy ez a feldolgozóipar valamennyire is életképes legyen, az egyre gyakoribb és egyre nagyobb dózisú költségvetési injekciókat követelt. Gyakorta csak azért, hogy a lényegében piacképtelen iparágakban dolgozó százezreknek ne kelljen állás nélkül, megélhetési lehetőség nélkül maradva utcára kerülniük. S persze, azért is, mert az időközben sorozatban felvett — és nem mondhatni, hogy racionálisan elköltött — külföldi hitelek törlesztési kötelezettsége miatt a végletekig elhanyagolt feldolgozóiparra egyre nyomasztóbb exportterhek hárultak. H át így és ezért is jutottunk oda, ahol most vagyunk, s e kényelmetlen helyzetből való kilábaláshoz nemcsak az elhatározás, de legfőképpen a pénzzel finanszírozott ipari szerkezetátalakítás, mindenekelőtt pedig a feldolgozóipar fejlesztése szükségeltetik. Hogy mikor, hogyan és milyen körülmények között kerülhetett erre sor, azt a most formálódó iparpolitikai koncepció hivatott eldönteni. V. Cs. Antennák Szécsényből A BRG szécsényi gyárában készülnek a yagi-, körsugárzó- és Kolli-antennák. A megközelítőleg 50-féle alkatrészt és számos kötőelemet tartalmazó antennák alkatrészeit is helyben állítják elő. Az idei tervük 15 ezer darab és várhatóan februártól egy új típussal, a mozdonyantennával bővül választékuk. Bencze Péter képriportja
