Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

OLVASÓNAPLÓ Ajándék élet Hányszor jutunk mély­pontra eleiünkben, amikor úgy érezzük, nincs kiút, minden kilátástalan, elfáradt a lelkünk is. s legjobb volna befejezni... Elfogyott a ku­rázsi. nincs erő az újrakez" déshez. Jó, ha ilyenkor meg­szólal az emberben egy józan hang: Nézz a tükörbe! Mit szólnál akkor, ha nyomorék vagy súlyos beteg lennél, ha többé nem láthatnád a kék égboltot, a rügyező fá­kat. ha nem hallanád a ze­nét, ha nem járhatnál az emberek között, csak toló­kocsiban...? Ilyenkor döbbenünk rá, hogy sokan vannak olyanok, akiknek valóban volna okuk az elkeseredésre, s mégis ők azok. akik a ..soha nem szabad feladni" életelvükkel. szívós küzdelemmel, az élni- akarásnak, az élet értékelé­sének olyan példáját mu­latják, amely az egészséges embert ráébreszti, figyel­mezteti arra, hogy mekkora kincs van a birtokában, amelyről eddig tudomást sem vett. vagy természetes­nek tartotta. Egy baleset mindent meg­változtathat, a véletlen, a sors, az élet pillanatok alatt egy más, zárt világba ha­jíthatja az embert, ahonnan — jobb' esetben — nagyon keserves, sokszor évekig tar­tó küzdelem árán van csak visszatérés... Hogy milyen ez a zárt világ? Keveset tudnak róla azok, akik nem élnek ben­ne. Az áldozatok viszont nem szívesen beszélnek. vagy sérülésük folytán nem is képesek beszámolni róla. Aki belelapoz Zemlényi Zoltán most megjelent Hop* párézni! című könyvébe, készüljön fel arra. hogy egy szokatlan világ Járul tel előtte. ZZ-t 1985. már­cius 7-én. Budapesten a Le­nin körút és a November 7. tér kereszteződésében elütötte egy autó, a 15 éves fiú súlyos sérülései ellenére, csodával határos módon életben maradt: bénán és némán. Bár agya is meg­sérült, értelme épen maradt. Naplójában ZZ azt a gigászi küzdelmet írja le, amelyet napról napra vív azért, hogy a baleset előtti ön­magát visszanyerje: a ke­nubajnokot, a dobost, a' gimnáziumi szépségkirályt. Szívbemarkoló ez a nap­ló: az életbenmaradástój el-, telt másfél év bizakodással, rendíthetetlen reménnyel, akarással teli hétköznapja­it ZZ (ő nevezi így magát) szellemes, meghökkentően bölcs kamasziróniával ele­veníti meg. Együtt örülünk vele apró sikereinek, s el­szorul a torkunk a külvi­lág értetlenségét, bántó megnyilvánulását olvasva. Mert az utcán, az idegen környezetben nem tudják, hogy arcának hibás mimi­kája, végtagjainak furcsa mozgása mögött egy rend­kívülien magas fokú értelmi képességű fiú fogja fel a sértő, megalázó, a butaság­ra célzó megjegyzéseket. „Én már csak az AJÁN­DÉK ÉLET-emet élem, ami olyan lesz, mint az igazi, csak az a különbség, hogy itt nem lehet semmiért fel­háborodnom" — írja nap­lójának egyik fejezetében. Ajándék élet. , . mire a könyv végére érünk, úgv érezzük. hogy Zemlényi Zoltán nem hiába kopog­tatta le írógépén ép balke­zével üzenetét: azt, hogy a lehetetlenre is képes az ember, ha megértés és sze­retet veszi körül, azt, hogy értékeljük az életet, mert mindennél többet ér. A könyv nemcsak lebi­lincselő olvasmány, hanem okulásul is szolgál, tanul­hatunk belőle — sorstár­sak és egészségesek egy­aránt. H. A. Deutscher Kalender 1988. Immár hagyomány, hogy a Magyarországi Németek De­mokratikus Szövetsége ka­lendáriumot jelentet meg német nyelven. Külön is említésre méltó, hogy min­denki számára elérhető áron kerül forgalomba. Másik erénye a 15 ezer példány­ban megjelent kiadványnak, hogy szerkesztését június végén fejezték be, így való­ban időszerű, friss írások­kal, képekkel színesíthet­ték. Az 1988. évi Német Ka­lendárium jól ötvözi mind­azt, amit régi és új felfogás szerint tartalmaznia kell egy-egy jól sikerült naptár­nak. Emellett szerepel ben­ne a rádió és televízió né­met nyelvű adásainak ideje, bemutatkoznak lapjain né­met anyanyelvű költők, írók. Külön is szót kell ejteni ar­ról, hogy ebben a naptár­ban szótár is van. Bármeny­nyire is furcsa, gyakorta előfordul a német nemzeti­ségűek körében, hogy nem ismerik egv-egv magvar szó német megfelelőjét. Ezért aztán meglehetősen keverék beszédet hallhat az, aki né­met anyanyelvűek társasá­gába kerül. A szerkesztőket dicséri, hogy e szótárral se­gítik az anvanyelv ápolá­sát is. A Német Kalendárium kö­zéppontjában azonban a munka áll. És ez érthető is. hiszen köztudomású a né­met nemzetiségű ember munkaszeretete, munkabírá­sa, amellyel e hazát gazda­gítja. gvarapítja. Hatvanöt éves az operettszínház Az operett 1860-ban je­lent meg Magyarországon. A Nemzeti Színházban no­vember 21-én mutatták be Offenbach Eljegyzés lám­pafénynél című operettjét Szigligeti Ede, a jeles drá­maíró rendezésében. A mű­faj egycsapásra csatát nyert, meghódította a közönséget, s egyre népszerűbbé vált. 1903-ban megnyílt a Ki­rály Színház, melyet kizá­rólag operettek előadására építettek, s 1929-ben a Bla- ha Lujza Színház is e mű­fajnak adott othont. A két színház operettve­télkedéséhez hamarosan csatlakozott egv harmadik: 1922 karácsonyán nyitotta meg kapuit a Fellner és Hellmer cég által tervezett Fővárosi Színház. (A neves osztrák építészek tervezték a Népszínház, a Vígszín­ház és a kecskeméti szín­ház épületeit is.) A Nagymező utcai szín­ház 1894-ben épült, erede­tileg orfeum céljaira, míg­nem 1922-ben egy ameri­kai vállalkozó, Ben Blu­menthal — a Vígszínház akkori tulajdonosa — meg­vette. Az asztalokat kido­bálták a nézőtérről, helyük­re széksorok kerültek, majd az átalakítás után, 1922. de­cember 23-án felment a füg­göny, s megnyithatta kapu­it a Fővárosi Színház, amely csak három hónappal ké­sőbb vette fel a Fővárosi Operett Színház nevet. Az ünnepi est prológus­sal kezdődött. Gombaszögi Frida állt a közönség elé. „Sötét idők gyászával bús szívedben, Ünnepre gyűlsz ma ár­va Budapest, All az új színház, már függönye lebben, Legyen valóban ünnep ez az est-’ — kezdte a pro- lógot. Ezt követően került szín­re az Olivia hercegnő, Butt- kay Ákos, Földes Imre és Bródy Miksa operettje. A szereposztás sokat ígérő volt: Kosáry Emmi, — aki a Csárdáskirálynő pesti pre­mierjén a primadonna sze­repét játszotta — Király Ernő és Halmay Tibor ne­ve szerepelt elől a plaká­ton. Halmay személyében az előadás új tánckomikust avatott. Bemutatkozása si­keres volt. ám ugyanakkor balszerencsés is, mert az el­ső felvonás fináléjában ki­ficamította a bokáját. Nagy fájdalmai ellenére a dara­bot hősiesen végigjátszotta, s a közönség semmit sem vett észre a balesetből. 1942-től 44-ig á kiváló zeneszerző, Fényes Szabolcs volt a direktor, s a felsza­badulás után ismét ő ve­zette a Fővárosi Operett Színházat. Az első bemutató — mi is lehetett volna más? —a Csárdáskirálynő volt, mely­nek színrevitelét Zamercev vezérőrnagy. Budapest ka­tonai városparancsnoka „rendelte meg", mivel Kál­mán Imre egyike volt a legnépszerűbb zeneszerzők­nek a Szovjetunióban. Fényes Szabolcsot Gás­pár Margit követte, aki­nek igazgatása alatt tekin­télyes művészi rangot ví­vott ki a színház. Űj ze­neszerzők és új szöveg­írók kaptak bemutatkozási lehetőséget, Hámos György, Barabás Tibor. Gádor Béla és mások írtak operett­librettókat, s Gáspár Mar­git hívására megjelentek a régi mesterek: Békeífy Ist­ván, Ketlér Dezső, s a töb­biek is. Amikor fennállásuk 65. évfordulóját ünnepelik, ép­pen egy új mű magyarorszá­gi bemutatóján ment fel a függöny. A Mennyből a te­lefon Trovajoli—Fiastri—Ga- rieni és Giovannini olasz szerzők musicaljét tűzték műsorra, s a pénztár fölött, mint évtizedek óta mindig, most is kint a tábLa: Minden jegy elkelt! K. G. BESZÉLŐ TÁJAK „Hozzon az év...” Két levelezőlap találkozó' a at mondom el. Mindkettő az ilyentájt milliószám ki­rajzó karácsonyi—újévi jókí­vánságok hordozója. Az egyik, a látszólag szerényebb, majd azt írtam „szegénye­sebb". a szívközeli Kolozs­várból érkezett, a másik az általam sosem látott messzi Stuttgartból. Mindkettőt ma­gyar ember írta, s itt a vég­célnál egymás mellé kerültek. Balogh Edgárdot idézve, az ő szóleleményét kölcsönözve — a két lap így találkozott „az én tintás esztergapadom­nál" (íróasztalomnál), s akar­va! nem akarva tájakat, kor­szakokat, embereket köt össze... Nézzük elsőbb a stuttgar­tit. mit mond el magáról, mit mondhatok el én írójáról, arról az. igazán dekoratív, középkorba hajló, mit hajló, büszkén lépő! hölgyről, aki­vel a nyáron ismerkedtem meg, s nemcsak én, jó néhá­nyon mások is Nógrád me­gyében. írom a becenevén, ahogy ő maga mondta: Csángó Mari — palóc nép­művészeti értékeket gyűjtött az idén Nógrádban. meséket, táncleírásokat, képeket a ré­gi palóc életről s minden mást is, ami hasznos lehet a húsvétra tervezett Rajna menti palóctáborhoz (magyar származású tizenéveseknek, akik minden évben más-más magyar táj népművészetével ismerkednek). Nos, ezen az NSZK-ból érkezett lapon a következő­ket látom; a kép, vágyis- hát a színes fotó, babapárt ábrázol csikszentdomonko- si népviseletben s történe­tesen tudom, hogy nem csak a babákat-ruhákat, a fotót is az erdélyi születésű Má­ria és erdélyi szász szárma­zású orvos férje készítette. Készítettek más erdélyi vi­seletű babákról is fotókat — azokból rendelték meg a színes lapokat. A találkozá­sok sokszoros áttétellel ér­vényesülnek éppen az ő esetében. Jó tizenöt éve annak, hogy férjével hivatalosan áttelepültek a Német Szö­vetségi Köztársaságba; fi­uk már ott született, lányuk még Marosvásárhelyen, ahol Marika édesanyja ma is él, édesapja azonban régen kü­lönvált á családtól. Vissza­telepedett Magyarországra, itt él valahol Vác környé­kén. hegyek között kanyar­gó vasúti sín mentén szol­gálatot teljesítve egy még meglévő őrbódébamház- ban... ö a háború alatt ke­rült ki Erdélybe, ott ismer­te meg Marika édesanyját, de hogy kerek legyen a világ és mi nógrádiak se maradjunk ki a történetből: eredetileg rimóci születésű, palóc ember az új család­dal közelünkben élő vas­utas. Megfordítva a lapot a bal felső sarokban négy (köz­tük magyarul) nyelven ol­vasható Csikszentdomon- kos neve. Mellette egy al­kalmi bélyegzés négyszö­gében olvasom a jó hírt jó előre „CMT 88 Internationa­le Ausstellung für Caravan, Motor, Touristik — Messe Stuttgart 23. 1. — 31. 1. 1988”. Másszóval (magyarul) Stutt­gartban január 23—31. kö­zött nemzetközi kiállítást rendeznek a túrizmus jegyé­ben, ami önmagában is re­ményteljes dolog. Aztán jön a hetven (né­met) filléres bélyeg, szép- világoskék, egy hajó kar­csúnak látszó tatja látható rajta és persze a bélyegzés, meg a felirat „Deutsche Bundespost”, alatta a cím­zés. A lendületes írás (Ma­rika stuttgarti énektanár­nő egy középiskolában, amúgy meg állandó szerep­lője a mindenkori pódiu­moknak), talán nem is más, mint egy erdélyi „csujoga- tós”, így szól hozzánk... „Hozzon az év minden jót, vigye el mind a nem jót. Amit várunk, legyen még, mitől félünk mentsen meg, az új esztendőben!” Az a palóctábor majd a tavasszal a Rajna egyik szép kanyarulatában az úgynevezett Loreley (132 méter magas) sziklánál fek­vő kisvárosban Sankt Go- arshausen-ben „ver sátrat”, természetesen képletesen szólva. A német Rhein név­változata a Rajna, egyes ál­lítások szerint már a XVII. században ismert volt a magyarban. Mindenesetre Európa harmadik legna­gyobb folyója mentén „pa­lócul” tanul majd sok száz magyar származású német gyerek, ott, ahol a magas palaszikla, a híres Loreley kiemelkedik a lapos tájból. Ez a Loreley is alkalmas a találkoztatásra: „olyan szik­la, ahonnan jó kilátás nyí­lik”.... De van más is. A nagymarosi Dunaparton egy­kor létrehozott mestersé­ges sziklahalmot a jégtor­lódások ellen, a Duna és Rajna e két szakaszának nagyfokú hasonlósága mi­att ugyancsak Loreley- nak nevezték el. BUÉK! a Rajnán, a Du­nán, a stuttgarti nemzetközi kiállításon, a Loreley-szik­láknál, Rimócon és Maros- vásárhelyen. Jó kilátást mindenféle sziklákról, leshe­lyekről, őrdombokról, és minden emberien szép, tar­talmas pontról a mi kis világunkban. De nézzük akkor ezt a kolozsvári lapot, amiről szerénységet (majd­hogynem szegényes külsőt) sejthet az ember a mai igényes világban, a szuper­filmek és fotóapparátok ka- valkádjában. Aki küldte, népfőiskolát végzett festő­művész, könnyű kezű, biz­tos akvarellista. Nyugdíjas ugyan, de nem igen látszik rajta. Örökké tevékeny, örökké kiegyensú­lyozottságra törekvő fajta, amúgy meg erdei utakat építő mérnök, Orbán Sándor, akit ugyancsak ezen a nyá­ron ejtett rabul (ahogy az „igényesebb" szerzők ezt ki­fejezik) a nógrádi táj; a mátraaimási, a tarjáni vi­dék. Itt vendégeskedett ná­lunk örökké emlékezetes pártolást kapva éppen a tar­jám elektromosok, a mú­zeumiak, az építők és min­denki más részéről, sőt, két kiállítását is megrendezték a tarjáni munkásközössé­gek. Jövőre talán újra itt lehet az almási amatőr alkotótá­borban. Az ő lapja aligha kapható a kolozsvári trafi­kokban (csak mellesleg szól­va, ott még vannak nagy számban valódi trafikok, trafikosnénikkel, macs­kákkal stb.) Sándor, a festő, azt írta a kettéhajtott la" pocska belsejébe a többi kö­zött „. . .és egy nagyon-na- gyon boldog új évet kíváJ nunk...” Erre rímel aztán a stuttgarti „partokról”, de valójában valahonnan az er­délyi „vizekről” érkezett esuj ogatás Csángó Maritól, A kolozsvári lapocska az ősi magyar rovásírás modo­rában készült, metszett (fel­tehetően linóleummetszet lenyomata a lap) betűkkel kíván kellemes ünnepeket. A kép további részét egy ré­gi faház belseje tölti ki, kis keresztablakkal, mel­lette sudár, nem díszített fe­nyő, aztán a betlehemi kép, a három pásztorral, távo­labb székelvtornyú temp­lommal, a fényesedő temp­lomajtó nyílásában karcsú alakkal. Más egyéb nincs rajta. Talán Sándor metszet­te. Nem tudom, melyik a szebb lap. „.. .Vigye el mind a nem jót, amit várunk, legyen még” — szól a mondóka ta­lálkozásainkban. ? T. Pataki László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom