Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
IRODALOM — Kénszagot érzek — mondta Szűcs Lajos. ■Ili A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: Hát aztán gépész úr, hiszen a métiel- ben vagyunk. Márpedig^ a méhelben — így nevezték Rácpácegresen a műhelyt — különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsertő vas- csillagocskák is illatoznak, fém, égett pata, füst, rozsda és kénszag lebeg itt mindig. A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban, és hosszú malaclopóban Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött? — ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisina? is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon. — Jó napot, uram — mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos —. észre sem vettük, hogy bejött. Az úrféle köszönés helyett fölröhintett. — Maga az a híres kovács? — kérdezte kényeske- dő, bájgúnár hangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban. — Eddig nem tudtam róla. hogy híres vagyok — mondta, és önérzetesen kihúztr magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt mint a nyílpuska húrja. — Ügy hírlik — mondta az idegen —, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a teremtő. Elhallgatott. Talán kérdésre várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lend- kerékű fúrógép, s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lyukasztók, hidegvágók, kiska- lapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is — mindmind súlyosan hallgatott. így hát kérdés nélkül folytatta az idegen. — Magát vasból kalapálta nem igaz!? A kisinas elképzelte, ahog\ Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. így már érthető, hogy cingár ember létére, hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgv látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán — Na jó — böffent' a bájgúnár —, patkolja meg a lovamat. Szűcs Lajos kitárta a két- szárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek. Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy — Az én lovamnak rendes patkót csináljon! Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas- • szívdobbanását Azért dobbant akkorát á kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg r ló! Hát persze! Még. egyszer odapíllantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj kormos vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündöi'gött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé. — Ne ráncigálj, az apád nemjóját — morrant mérgeLázár Ervin: A kovács' ilyen nagy monstrum? 'Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szemefehér- je? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyí- tásnak’. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak — honnan, honnan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, es összesereglettek, tisztelettudó. nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki a jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót fölizzasztotta — nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sistergett a szél — és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e vagy szűkíteni. — Ezt akarja ráverni? — kérdezte fitymálóan az idegen. — Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkói jam meg?! Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé. * A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása novellakategóriában. sen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe. — Gépész úr — súgta odabent a gyerek — ez az ördög! — Azt hiszed, nekem nincs szemem -r- súgta vissza Szűcs Lajos, és él kiáltotta' magát: — Nyomd azt a fúj - tatót! Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sín vasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit amennyiből. öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta. nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg: egy az izzó vasra, egy csilingelő meg az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rác- , pácegresiek odakint biztosar tudták, mostmár nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta Feszült minden izma, amikoi fölemelte. Odatartotta az ördög elé. — Na, ezt tekergesse össze! Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább. sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott. — Még vasat! — mondta. — Nincs több, mester úr — súgta neki a kisinas. — Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat — rendelkezett Szűcs Lajos. A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágókészletet, a fúrógépet lendkerekestül. De ez sem volt elég. — Még vasat! — kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. — Emberek, vasat! A rácpácegresiek szétszé- ■ iedtek. . de nérh: telt - belé egy ■ perc, .már; jöttek 'is újra, a csíraistállókból vasviU.ákat: marhalancokjLt, a lóistállóból ióvakarökat. zái) la vasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, pa- rázscsíptetőket, 111 néni hozta a híres háromlábú vaslábosát,' a gyerekek a játéka: kát, röpikéket, gurigákat. Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett. — Nnna! — mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd egy csurom víz volt, átizzadt a kisinas inge is. Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkő-, szag vegyült, a mester beverte a patkószögéket, egy kicsit egyengetett még a reszelővei, aztán . fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a főidre! így szólt: dönn. — Na meg van patkóivá a lova — mondta Szűcs Lajos Az ördög, ahelyett, hogy megköszönte volna, artiku- látlan hangon fölvihogott, a lovára pattant, az övéről le- • oldott egy : bői zacskót. s Szűcs Lajos lába elé dobta Nagyon csörgött benne valami. — Itt a fizetség — mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte meglepetésében majdnem térdre esett. — Gyia! — üvöltötte az ördög. • Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagjnehezen elemelte a földről, de vissza is zu- hantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesetten üvöltözött, de* mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld. s mielőtt ösz- szezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította. Aznap nagy bált rendeltek Rácpácegresen. s bár zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska cite- rahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegres- re tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig is küszködik a sálán Szűcs Lajos patkóival SZELES JÓZSEF: SZABADGYAKORLAT SZABÓ LÖFUMC: ÍJÉVI KATICA rövid ujjú ingben sétáló szavak közé elvegyülve hinni kell még a reményben kávéházi asztalon versek vágtatnak szabadon asszonyra várva ki hivatalból siet este a házinénivel ünnepeljük a karácsonyi ünnepeket két albérlet között mint kötéltáncosok mosolyogva ijesszük tudomásul: nincsen nem is lesz kötelünk megviselt a rúd kisebb lett át kell jutni mégis az érthetetlen költők versei érthetőek lesznek bátorság-ingben alkohol-ösvényt elhagyva a kétségbeesés hetedik emeletéről alászállva szögesdrót-szavak kerítéseit kikerülve hinni kell az ősz hajú csendes szavú reményben Hegyi házamból, vérpiros, kis remény, tavasz s nyár bogara, fedeles szárnyad emelintve vágyad már ki. szabadba vinne, réglátott katica. Vadkan csörtet a havas erdőn, s varjaival károg a tél. Bent víz vár, méz, lekvár-ajándék: hétszer hét nap kell, vagy talán még több is. hogy kint megélj! Túlkorai fény csalt elő: / ha még ablakomban maradsz. Az új évnek vagy hírhozója, mint a kéményseprő, a gomba s a szerencsemalac — ne menj hát halni, pici Hétpötty! Volna csak itt, példádon át szemeimmel hátra s előre, a hét pecséttel zárt jövőbe látna ma a világ! ■ Kisplasztikák Tavakul: Szövőnő iurij Grisko: Szorogiu festőművész Berczeller Rudolf: Drapériások felvonulása — Rigó Tibor felvételei «• S/nezsaaa Szmeonola: Alvók
