Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
Meghitt tájak öröme Réti Zoltán akvarelljei Salgótarjánban Réti Zoltán festőművész kiállítása várja az érdeklődőket Salgótarjánban, a Lovász József Általános Iskola galériájában. Ezúttal a Balassagyarmaton élő művész harminc akvarelljét állították ki. Ez az iskolagaléria tizenhetedik fontosabb tárlata. A galéria Varga István művész-tanár vezetésével és szervezésében 1983. december 15-én kezdte meg működését, évi kiállításai szervesen illeszkednek Salgótarján kiállítási programjába, méltán vívták ki nemcsak az iskolai tanulóinak érdeklődését, hanem a nagyközönséget is. A nyitóesemény 1983-ban Czinke Ferenc és dr. Horváth István Megtöretés című kiállításának bemutatása volt. A következő években szerepeltek az iskolagalériában a Nógrád megyében élő képzőművészek, köztük például Iványi Ödön, Somos- kőy Ödön, Farkas András, Földi Péter és mások. Bemutatkoztak itt nógrádi amatőr képzőművészek, több rangos fotókiállítást rendeztek, valamint különböző dokumentációs és reprodukciós tárlatokat, összefüggésben a jeles történelmi évfordulókkal. illetve — nem utolsósorban — az iskolában folyó nevelő-oktató munkával, a művészeti neveléssel. Hogy utóbbiakra is említsünk néhány példát, a diákok megismerkedhettek a népművészet, a népviselet értékeivel, többször megrendezték a nógrádi pedagógusok vizuális alkotóműhelyének kiállításait, Sulitéka címmel az építészet-, a környezet-. a tárgykultúra világát hozták be az iskola falai közé a rendezők, megnyitották a bátonyterenyei Váci Mihály Gimnázium tanulóinak tárlatát, ami által az általános iskolások betekintést nyerhettek a középiskolákban folyó művészeti tevékenységbe. Külön érdemes fölhívni a figyelmet arra a körültekintő szervezésre, amely a kiállítások megnyitóit valódi iskolai ünnepséggé avat" ja mind a kiállító művészek, mind pedig a tanulók, illetve a vendégek számára. Az ünnepségeken rangos szereplési lehetőséget kap az iskola ének- és zenekara, vers- és prózamondó tanulók adnak számot felkészültségükről, így a társművészetek egymás hatását erősítik. Az ünnepi megnyitót közvetíti az iskolarádió. A kiállító művészek az ünnepségen elegáns emléklapot vehetnek át, s megkapják magnókazettán az egész műsort. összevéve tehát rangot jelent szerepelni az iskolagalériában. Az iskolagaléria tizenhetedik kiállításán Réti Zoltán személyében — és művein keresztül — a kortárs magyar akvarellisták egyik jeles képviselőjével ismerkedhetnek meg a tanulók és az érdeklődők. Igaz, az 1923-ban Nagyorosziban született művész távolról sem csupán akva- relleket fest, olajképei, grafikái ugyancsak ismertek és elismertek. Zenei, zene- történeti munkássága, művészeti közéleti tevékenysége szintén nagyra értékelt Balassagyarmat városában, illetve Nógrád megyében. Nem véletlen, hogy idén a Horváth Endre-alapít- ványt Balassagyarmat Város Tanácsa neki ítélte oda. örvendetes, hogy a művész — betegségei ellenére — igen termékeny alkotói periódusát éli. Például ebben az évben fejezte be Madách Imre Mózes című drámájához készített ak- varellsorozatát. A korábbi Madách-centenárium idején jelent meg album formájában Az ember tragédiájához készített hasonló sorozata. De ezen kívül is sokat dolgozik, műtermében gyarapodnak- a festmények és akvarellek. Jelen kiállításon csak ez utóbbiakból állítottak ki egy gondosan válogatott anyagot az utóbbi háromnégy esztendő terméséből, főként tájakat, de vannak portrék és csendéletek is. Először a tájakról. Réti Zoltán szorosan kötődik a szűkebb haza. a Cserhát, a Börzsöny az Ipoly mentének meghitt tájaihoz és az ittélő emberekhez. Ismeri nemcsak a vidék szelíd varázsát. hanem a történelem változásaiban élő ember hétköznapjait és ünnepeit is. A Bokrok — kiöntés. Az Ipolyon túl. a Szelíd domboldal, a Kétbodonvi öreg házak stb.. című mun- vekben arról vall, miként látja a világot, milyen harmóniát fedez föl a tájban, mi az. aminek örül és mi az, amit félt. Táji kompozíciói. amelyek a rá jellemző hullámvonalra épülnek és ragyogó színvilág hordozói a világ bensőséges összefüggését fedik föl a néző előtt. Az erőteljes líraisággal megfestett részletek bonyolult és finom lelki élmények visszaadására alkalmasak. Ez jellemzi nemcsak szeretett nógrádi tájait, hanem a Balaton. Gyenesdiás, vagy éppen a Fekete-tenger ihletésében fogant akvarelleket is. Virágcsendéleteiben, portréiban szintén érzelemmel közelít tárgyához. A csendéleteken nyugodt rendezettség uralkodik. A tárgyak intim teret nyernek ezeken a képeken. A virágok szín és formai jellemzői és az általuk kiváltott festői élmény sajátos kölcsönhatásban jelentkezik az akva- relleken. A portrék pedig a harmóniára törekvő ember újabb és újabb vallomásai, az élet tiszteletéről, a másik ember iránt megnyilvánuló bensőséges figyelemről. A kiállítás jövő év január végéig látható, T. E. Műteremlátogatás Szederkényi Attila szobrászművésznél Beíicze Péter képriportja assass a Beszélő tájak FÁKAT ÜLTETVE... . . Megérinteni a lelkeket, finomítani, igazítani rajtuk. Megérinteni úgy, hogy az elhalt-fásult részekbe visz- szatérjen az érzés. Fotókon, grafikákon, panorámás, színpompázó diákon átnyúlva érinteni mindazt, ami még feltámadhat az emberben, nevelni anélkül, hogy a tanítás hangja fülhasogató erővel szólna, hívni másokat is azokon az ösvényeken, amelyeket egy köztünk élő csendes asszony nagy tudatossággal és — igen! — szerelemmel jár fényképezőgéppel a kezében. S ha mindez létrejön. Az maga a- csoda. ' ‘ Fancsikné Csaba Mária, salgótarjáni pedagógus fotói, grafikái adják a tarjá- ni fotóklub 164. kiállításának anyagát a megyei művelődési központban. Ez a kiállítóhelyiség tulajdonképpen nem is létezik, folyosó a művelődés házában; falára függesztett alkotások között zajlik (vagy andalog, a mindenkori helyzethez mérten) a ház élete. A minap, amikor F. Csaba Mária fotó- és grafikai tárlatának megnyitóját tartotta Czinke Ferenc, Mun- fkácsy-díjas grafikusművész, Csaba Mária egykori mestere, tanára — zsúfolásig megtelt a hosszú folyosó. Talán nem volt „magas protokoll", nem tudom, nem volt időm vizsgálódni, lekötött a tömeg látványa, Czinke Ferenc tartalmas mondanivalója, lekötöttek a képek, mögöttem, előttem a Karancs hegy és a Medves, a Mátra tájai pompáztak, körülöttem emberek szorongtak, és valahogy már ott érezhető volt, hogy itt most „valami más" történik majd, mint amit minden időben megszoktunk. Hogy ugyanis a városi fotóklub egyik tagja kiállítja újabb műveit, vagy távoli tájakról meghívott fotós tárlata nyílik — majdnem mindig szinte észrevétlen csendben. Egyszercsak ott vannak a képek. Mások, mint amelyek eddig ott voltak; sok-sok igazi érték került fel így már erre a folyosói falra, mert mint kiderült, ez ma már a 164. tárlata volt a fotóklubnak. A fotósok amúgy is csendes emberek. Nem nagyon lehetne az élethez-termé- szethez-emberhez közel kerülni handabandázva, türelmetlenül, izgágán ugrándozva. A fotós — ameny- nyiben akar valamit a világgal maga körül kezdeni és nem csak megélhetést hajszolgat benne — szinte észrevétlenül jár-kel appa- rátjával. Lesben áll (vagy ül), olyan is kissé így, mint a vadász, aki nesztelen léptekkel cserkészi be a vadat, s lő a megfelelő pillanatban. De, amikor így ösz" szegez — talán mégis nagyobb „előzetest” érdemelne, éppen minden korábbi észrevétlen munkássága miatt. .. Czinke Ferenc valameny- nyiükröl szólt Fancsikné Csaba Mária képei előtt, amikor felmutatta a párhuzamot a képzőművészet és a fotóművészet között. Vagy, amikor arról beszélt, hogy nem a diploma teszi a művészt (az a legkevésbé amúgy),'de már aztán mindannyiunkhoz, amikor az útról, az emberjárta életutak- ról szólott. A döntő mégis az tehát, amit sokan sejtettünk-sej- tünk; mit hagyunk az úton járva, előre és a végefelé haladva magunk mögött?! Ültetünk-e fákat (képletesen persze), amire vissza' nézhetünk, ami mellett majd mások haladnak, az utánunk jövők? Emlékezhetnek-e ránk csupán zöldellő, hitelesen élő, virágzó fáink (tetteink) láttán. .. Vagy sivatag, ami marad az ember mögött. Talán nem privatizálás- személyeskedés, vagy pláne nem intimpistáskodás, ha leírom itt is, ezúttal is, hogy Csaba Mária dr. Fancsik Jánossal, a Karancs egyik legjobb ismerőjével, a palóc jelkép jó szellemét őrizgető természetimádó, természet- járó társával együtt került évtizedek alatt egyre közelebb a mi tájunkhoz. Éppen ő, dr. Fancsik János írta könyvének (Vallomások a Karancs—Medves vidékéről) ajánlásában a bevezető elé „Ütitársam- nak, Feleségemnek ajánlom”. Lehetnek profi- vagy hivatalnoki gőgtől vezérelt elmék, akik-amik már ezt sem nagyon értik. De a képek szerencsére önmagukért szólnak amúgy is. Ajánlás nem is kell hozzájuk, de toll, ami ékesen fogna — jó lenne leírásukhoz! Betódültunk aztán az úgynevezett belső klubba, ahol telt házat alkotva rezzenéstelenül, ünnepélyes csendben néztünk végig vagy száz diaképet Csaba Mária alkotásai közül. Jelenségek ezt a címet . adta a fotóművész a dia-összeállításnak. Mert röviden és szerényen szól önmagáról az ugyancsak szerény meghívóban — érdemes idézni belőle. „Képekben gondolkodom, képekben látom a világ jelenségeit, néha meg nem valósult képekről álmodom. A képekre nem csak ráeső' dálkozni szeretek, de mindig élt bennem a vágy, hogy titkaikat megfejtsem, módszereiket megtanuljam, másoknak tovább adjam. . Megragadó gondolat. A képek titkait megfejteni. Módszereiket megtanulni. Egy élet programja lehet. Kattogott közben a diavetítő, váltották egymást a képek, a leírhatatlanok, a megíejthetetlenek, amelyeknek valóban lehetnek, sajátos módszereik éppen abban, ahogy a természetben előttünk állnak, de mi ez a módszer? Hányán keresték már hiába! Kutatni, törekedni akkor is kell. Ezer és ezer kockát kell rálőni a tájra, pazarló kéz* zel-géppel, önmagunkat is kereső indulattal, örök kíváncsisággal, nem szűnő szenvedéllyel, hogy megértsük a valót. Azt, amit látunk (ha ugyan látjuk), bízva mindig a csodában. Hogy egyszer, egyik képünkön, egyik letisztázott pillanatunkban, egyik rohanásunk szünetében, két ideg- rángásos óránk között, egy hajnalon, vagy egy téli dél- előttön, vagy.- egy tavaszi nap fényében valahol.. . valamikor. ... felvillan egy kegyes pillanatban és átöröklődik a filmszalagra a MÓDSZER! Szavak nincsenek ezekre a diákra. Leírhatom itt sorr ra, hogy mit láttunk, mi valamennyien, a klubban ülve azon az estén. De az nem jelent majd semmit. Ki tudja leírni a Karancs fenségét? Jellegzetes púpjait, teljes, és semmi más hegyhez nem hasonlítható, kontúrját-körvonalát? Hogy lehetne leírni a mátrai tájban kígyózó jeges utat, amely körül minden vízben áll, mert íme, itt a tavasz! Milyen szavak kellenek egyetlen, Medves fennsíkbeli délután téli liláinak megközelítéséhez, vagy a tavaszi barázdák hegy felé futásának megragadásához, a Nagykercseg megfogalmazásához, az elefánthátú „szent hegy”, a Karancs ködben úszásához? Marad az erős érzés. Sze- relmetesen szép vagy Nógrád ! T. Pataki László
