Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

Tájak, korok, múzeumok

Lear, az építésvezető

Színház a Szovjetunióban

A közművelődés hétköznapjairól szólva, nem feledkezhetünk meg arról az immár jó ideje kibontako* zott mozgalomról, amely játékos formákat is bátran alkalmazva valóságos tömegeket mozgatott és mozgat napjainkban is hazánkban.

Ez a Tájak, korok, múzeumok néven ismert népszerű országos mozgalom, aminek Nógrádban is vannak állandó résztvevői, és még többre becsülhető azoknak a száma. akik évente csak pár alkalommal keres'k fel hazánk — és megyénk — múzeumait, műemlékeit, tájvédelmi körzeteit, természeti értéket hordozó vidékeit. Ez a TKM-tábor ma már szervezetten is tartalmas programokat bonyolít. Megtartotta azonban azt a spontaneitást, ami egyik legfőbb vonzereje.

A materiális értékeket meglehetősen nagy előnyben részesítő korunkban hovatovább úgyszólván csoda, hogy még mindig szép számmal akadnak emberek, akik szabad idejük egy részét nem pénzszerzésre fordítják, hanem ehelyett a szűkebb vagy a tágabb haza kulturális kincseit, természeti értékeit, hagyományait kívánják mind behatóbban megismerni.

Nyilvánvalóan azok közé tartoznak, akik nemcsak hangoztatják, hogy a műveltség emberi mivoltunk mércéje, a művelődés soha le nem záruló folyamat, hanem ennek megfelelően élnek is.

örvendetes, hogy múzeumaink a mozgalom kezdeteitől fogva kiemelkedően fontos láncszemei e közművelődési folyamatnak. Közben — s ez egyáltalán nem mellékes — a Tájak, korok, múzeumok kezdeményezéssel újabb tömegeket nyertek meg múzeumaink a

a honismeret ügyének. Mind többen vannak ugyanis azok az emberek, akik a TKM- mozgalom lehetőségeit mész* szemenően kihasználva egy- egy szűkebb szakterületnek szinte tudósaivá lettek.

Rendkívül figyelmet érdemlő a mozgalom szervesen összefüggő kiadói tevékenysége, a különböző tájé.* koztató jegyzékek, térképek kiadása, de főként a Tájak, korok, múzeumok, kiskönyvtára címet viselő füzetsorozat folyamatos megjelentetése. A TKM-kiskönyvtár köteteinek száma lassan a háromszáz körül jár, össz- példányszámuk több millióra rúg.

Bár ezek ára is folyama- matosan emelkedik (füzetenként nyolc forinttal indult, most 14 forintnál tart), még mindig keresettek, mert szakszerű és tömör összefoglaló tanulmányt közölnek az adott témakörből, múzeumról, múzeumi gyűjteményről, műtárgycsoportról, műemlékről vagy műemléki együttesről, tájvédelmi körzetről, és így tovább. Gazdag illusztrációs anyag is tartozik a kötetekhez, továbbá a legfontosabb irodalom jegyzéke, s egyéb hasznos gyakorlati tudnivaló.

Külön örülhetnek az érdeklődők annak, hogy több Nógrád megyéről szóló TKM- kiskönyvtárkötet is napvilágot látott, a többi között Csesztvéről, Horpácsról, a Nógrádi-partizáncsoport- emlékmúzeumról, a hollókői tájvédelmi körzetről, Szé- csényről, Ipolytarnócról, a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumról stb. Ezeket a múzeumokban, emlékhelyeken vásárolhatják rreg az érdeklődők.

A Tájak, korok, múzeumok múlt év őszén szervezeti formában is megújult, egyesületté alakult. Lényege nem változott, az értékek megismerése és védése, az ismeretek gyarapítása játékos, szórakoztató formában, de komoly eredménnyel.

T. E.

A nevezetes Arbat egyik mellékutcájában, egy szabályos bérház hátsó udvarán, este 10 óra körül az alagsorban férfiak és nők gyülekeztek. De nem valamiféle illegális összejövetelre érkeztek, hanem — egy stúdió- színházba. Az előadások azért kezdődnek ilyen későn, mert a színészek egy része játszik valamelyik „normális’- moszkvai színházban, más részük azonban az ország legkülönbözőbb városaiból jött ide néhány hétre, mert ennek a stúdiónak az a specialitása, hogy évenként két produkciót hoz létre, válogatott színészcsapattal.

Alig nagyobb a színházterem, mint két szoba, s mindössze néhány szék, egy asztal, egy oszlop, meg egy festett kulissza szolgált díszletül, amikor Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjának részleteit láthattam ott. A színészek utcai ruhában jár- tak-keltek, beszélgettek, néha a nézők közé ültek, s ez persze nemcsak a darab dramaturgiájának felelt meg, hanem ahhoz is hozzásegítette a nézőket, hogy az olasz drámaíró kicsit kortalan kérdéseit jobban közelítsék a mai valósághoz.

Tbilisziben a Rusztaveli Színházban egy hagyományosnak nevezhető Lear király előadásának felét láttam. (A másik fele el sem készült még akkor, a külföldi vendégeknek azonban eljátszották az első részt.) Hagyományosnak azért nevezhető, mert a mi operaházunkra emlékeztető színházteremben és színpadon mintegy folytatódott a nézőtér erkélyeivel, karzataival, legfeljebb állványok jelezték, hogy ott most éppen „átépít- tés" (peresztrojka) folyik. Lear mint király — egy kicsit szenilis, egy kicsit gonosz — nagyhatalmú építés- vezető, most készül átadni a hatalmat, de csak utóbb veszi észre, hogy ez milyen következményekkel jár. (A Rusztaveli Színház világsikert aratott III. Richárd-produkciójával Magyarországon is vendégszerepeit már.)

Ha a stúdió és a kitűnő tbiliszi együttes szemszögéből nézzük a szovjet színházi életet, akkor minden lelkesítőnek tűnik, hiszen láthatóan itt is „folyik az átépítés-’. S a példák sorát valószínűleg szaporítani lehetne, különösen olyan darabokkal, amelyek közvetlenül már tematikájukkal is új hangon szólalnak meg, új információkat közölnek (például Satrov Lenin-drámája).

A Szovjetunió színházi élete azonban — különösen egy külföldi számára — alig áttekinthető, hiszen együttesek százairól van szó, előadások ezreiről, s ha hinni lehet azoknak a kollégáknak, akikkel Tbilisziben egy nemzetközi tanácskozáson éppen a színházkritika kérdéseiről vitatkoztunk, nem mindenütt ilyen sokat ígérő, távlatokkal bíztató a helyzet. Változatlanul sok a hagyományos stílusú, konzervatív előadás, amelynek nem az a baja, hogy sem’mi újdonság ,nem látható a színpadon, semmi „trükk-- nincs a rendezésben, hanem az, hogy atmoszférájukban, hangulatukban konzervatívok. Megelégszenek az együttesek azzal, hogy ezt vagy azt a klaszikus vagy mai szerzőt eljátsszák, hiszen a jegyigény mindenütt óriási, a Szovjetunióban valószínűleg még így is sokkal kevesebb színház működik, mint ahány potenciális néző van.

Magam is láttam ilyen hagyományosan ósdi előadásokat. De láthattunk már éppen Budapesten vendégségben olyan együtteseket is, amelyek külsőségeikben, színpadi eszközeikben mindenféle újdonsággal, hogy ne mondjam: nézősokkolásokkal voltak gazdagok; ettől azonban még nem feltétlenül vált gondolataiban, üzeneteiben maivá az előadás.

Meggyőződésem, hogy a színházi élet sokkal szorosabb összefüggésben van az adott ország pillanatnyi helyzetével, gazdasági,

társadalmi, politikai aktualitásaival, s persze sajátos nemzeti tradícióival, mint más művészeti ágak. Ami számunkra esteleg konzervatívnak hat, az a saját közegében sok újdonsággal szolgálhat. Amire nem rezonálunk, mert más forrásokból, más hangütésben találkoztunk már ilyen vagy olyan, színpadon megszólaló gondolatokkal, arra egy más ország közönsége nagyon élénken reagálhat.

Hiszek abban, hogy vannak nemzeti sajátosságai a színháznak. A szovjet színházi életnek például az érzelmek feltétlen dominanciája. Nem arról van szó, hogy az intellektuális színház, a racionalitás nem él meg a szovjet színpadokon, bár jellemző, hogy mondjuk Brecht — ismereteim szerint — sohasem volt igazán siker a Szovjetunióban. Csehov országában ezen talán nincs is mit csodálkozni, hiszen itt a színpadon többnyire a végletes érzelmek élnek — még ha visszafogottan is, mint éppen Cse- hovnál —, s ehhez természetesen alkalmazkodik a színészi játék is.

Dehát ez is csak egy külsődleges megfigyelés, mert például sok tekintetben egészen más a grúz nemzeti színjátszás és színház, mint az orosz, vagy éppen az észt. (Ezekről is meggyőződhettünk Magyarországon, a különböző vendégjátékok alkalmából.)

Annyit lehet hót csak bizonyosan mondani, hogy az a szellemi pezsgés, amely a máj Szovjetunió kulturális életére jellemző, nem hagyta érintetlenül a színházat sem. Űi stúdiók születnek, új drámákat mutatnak be. új eszközöket használnak a színpadon, s bizonyára hamarosan új tehetségeket hoz felszínre ez az. általános mozgás. Reméljük. hogy mint eddig, a továbbiakban is alkalmunk lesz Magyar- országon üdvözölni az új törekvések kiemelkedő képviselőit.

B. L.

Oscar Estruga: Ló

BESZÉLŐ TÁJAK

Loyassír a hegygerincen

Jönnek tovább a levelek, a jelek, a telefonok Ágasvár és Némethi Kálmán ügyében ami egy ponton a múlt század végén összekapcsolódott, de amely később további és sci-fi fordulatokat is vetetett mind a mai na- *pig... A legendák tovább élnek, s bár a tudomány is halad, de mert tökéletes soha nem lesz — marad hely mindenkor a legendáknak is.

Egy telefon arról értesített, hogy egy bizonyos, Gyönygyösön élő kutató szerint a szécsényi születésű, múlt században meglehetős hírre-névre verekedett Némethi Kálmán nem a Csör- gőlvuk-barlangban, hanem a remetebarlangban élt majd egy évig, miután előtte bölcsészdiplomát is szerzett. Később ő volt, aki a magyarok őseredetét kutatta, az ősírással is foglalkozott. Bejárta Európa nagy könyvtárait a hun és a kínai Hiung- nu rokonság igazolásáért stb.

A most újra kiadott Bo- rovszky-téle megyei monográfia azonban a századelőn többet tudhatott a még kor- társ Némethiről, és ő, a íemetemód élő „különcöt" az ágasvári barlangba teszi. Az meg csak egy van a szó szoros értelemben (a remete- és a Vidróczki-barlang arrébb esik!)

Hát, majd lehetne és kellene is folytatni a szécsényi

illetőségű Némethi utáni kutatást, mert való igaz, hogy Nógrád megye egyik legérdekesebb egyénisége, akiről úgyszólván semmit sem tudunk.

Jött aztán egy levél Pász- tóról is, aki írta, Szabó Sándor, szíves szóval invitálta szerkesztőségünket néhány, Ágasvárról felreppentett hír nyomán „csodálkozom, hogy csak most, ennyi idő után lát napvilágot az Ágasvár— Óvár csodálatos rejtélye, holott mi már negyvenhét évvel ezelőtt foglalkoztunk a rejtély feltárásával •.

Hát persze, hogy megy az ember, de sürgetősen, mert bár tudja, hogy legendás tájon él — tudja azt is„ amit a szakemberek másként ítélnek meg: a legenda a maga helyén mindenképpen igaz elejétől végéig... A tájba beivódnak a népi jellemvonások, de ehhez alkalmas táj is kell, ami szinte kínálja magát a méltán gazdag palócvilág mesemondásának könnyű befogadására. Ilyen táj errefelé sok van, közülük mégis a legalkalmasabb, úgy látszik, maga a Mátra.

Gyönyörű-szép új családi ház Pásztón a Homok utca 11. Itt él hétközben családja körében (amúgy meg Keresztesen van kis lakása) Szabó Sándor rokkantnyugdíjas, egy híján hetvenesz- tendős ércbányász, aki dolgozott valamikor a zsilvöl- gyi bányavállalatnál és később, már a mai világban, a gyöngyösoroszi ércbányászoktól ment nyugdíjba.

Ágasvár szomszédjával, az Óvárral kezdjük. Ott ásott 1940 pünkösdjének virradójára (tehát éjjel, vagy hogy) társával a bányász! Van ott egy rossz szekérút, mellette mutatott rá egy burjás, bozótos helyre az öreg szénégető Józsi bácsi „itt kell ásni gyerekek, vagy sehol•. Nem nagyon akartak ők ketten szót fogadni az öregnek, hogy egy ilyen alkalmatlan gazban ássanak, de aztán nevetve ráálltak mégis- Majd egy métert haladtak és még nem hitték, amit az öreg „kijósolt” egy villásan szétágazó mogyoróvessző segítségével, amivel a talaj fölött méregetett. Akkor találták meg először a koponyát, vele az egykori sisak maradványát „olyan

ötös drótforma volt,” aztán a többi részt függőlegesen, egészen a nyereg vasrészéig, és lejjebb a ló csontvázával együtt az egész harcost, aki állt a sírjában lovastól...

Na, de jött a hajnal és mind az egészet visszalapátolták, ahogy lehetett, mert erősen kellett tartani az erdei uraság (talán a Hasznosi család oldalági leszármazottjai közül való volt, mert a Hasznosi kihalt egészen) Ötvös nevű vadember intézőjétől, aki a gombászkodókat ott helyben rendre megverte és nem egy keresztesi, pásztói, szuhai stb. embert adott csendőrkézre.

Így esett a lovassírral, amit persze gyorsan továbbadtam egy régész barátnak, de nem sok örömöm volt belőle ... Kiderült, hogy minden fiatal régésznek volt (vagy lesz) életében legalább egy álló lovast lóval együtt rejtő sírja, ez amolyan eins- tandbelépőféle a régészkedés szakmai berkeiben ...

Elkanyarodtunk a lovastól mi is Szabó Sándorral, és inkább vetettünk néhány

pillantást arra a hiányra, amit így foglalhatnánk ösz- sze; járkált már eddig is néhány „tanárforma” ember a keresztesi és környéki világban legendákat, történeteket gyűjtve, de valahogy csak nem jött felszínre az a sok mindenféle, amit az emberek még máig őrizgetnek magukban. A magamfajta krónikázó meg amúgy is alkalmas arra, hogy például komolyan elgondolkodjon Szabó Sándor nagynéniének esestén.

Ö ugyanis találkozott Ferenc Jóska boldogtalan fiával azután, hogy halálhírét költötték, itt, a keresztesi határban- Talán fent élt Rudolf trónörökös maga is a Csörgőlyuk-barlangban, de az már igazán mai fordulat, hogy Rudolf és Vetsera Mária öngyilkosságának, rejtélyének egyik legfőbb állítása Nemere Istvántól (Titkok könyve, 1987) nem más, minthogy legalább öt-hat változatban élhetett tovább az állítólagos öngyilkos boldogtalan Rudolf, miután ő vagy más(ok) megölték Máriát, s ő Törökországig szökött inkognitóban, ott élt sokáig a lengyel menekültekből álló

faluban . .. Polonezköyben Heinrich Albertall névenVolt-e aranytetoválás Rudolf karján? — ezt még ki lehetne talán deríteni- Szabó Sándor nagynénje ugyanis azt látott annak az embernek a karján, aki amúgy szerzetesi csuhát viselt és egy helyen felnyúlt a fára valami gyümölcsért. Tény, hogy Rudolf eltűnése (vagy eltüntetése) apja, a császár elleni szervezkedés és méltatlan nőkapcsolata miatt elsőrendű érdeke lehetett valóban az uralkodói családnak.

Hogy aztán a mi — amúgy meg nagyon is magas körökkel kapcsolatban álló és később például török—magyar szótárt is készítő! — Némethi Kálmánunk éppen azokban az időkben élt az ágasvári barlangban eléggé megmagyarázhatatlan okból nos, ez már a saját fantázia és mindenütt összefüggést kereső szándék „terméke.”

Találtak aztán kutászkod- va később Szabó Sándorék odafent az ágasváron egy háromszög! formájú kutat is, ami talán levezetett a barlangba. Bátony felől nézve pedig kőlépcsők nyomát ismerte egy régi bányász, s van ott a kőzetbe préselőd- ve egy török nyom is . •.

T. Pataki László