Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

t

EGY ÉLET — HELYTÁLLÁSBAN

Az évfordulók ünnepi fényeiből alighanem kevesebb jut Áprily Lajosnak, ami nem is . csoda, hiszen egész életében csendes, szerény. visszahúzódó ember volt, szívesebben járta és figyelte a természetet, húzódott meg családja körében, mint ott ahol sok ember volt.

Száz esztendeje született Brassóban. Ifjúságát Paraj- don töltötte. Itt. a „titokzatos temetőkert" mellett alakult ki benne a természettel való szoros kapcsolata, s a hétköznapi, egyszerű mesteremberek iránt érzett rokonszenve. Hamar megmutatkozott költői tehetsége: édesanyja gyakian mondott meséket, énekelt népdalokat. s kezébe került egv Petőfi-kötet is. mely életre szóló indítását adta.

A bölcsészkaron idegennek érezte magát, annál szívesebben olvasta a vele rokonlelkű Turgenyevet, és mohón szívta be Reviczky Gyula költési etének ..édes mérgét", az újabbak közül pedig Adyért lelkesedett. Élete úgy alakult, hogy követhette Ady útját: 1909- ben Párizsba ment. de hamarosan rádöbbent, hogy igazán jól csak otthon érzi magát. Erdélyben. A nagy- enyedi kollégium tanári állását pályázta meg. s tizenhét esztendeig „a dúshagyományú... kisváros" volt az otthona, itt nősült, s itt szervezte tanítványaiból azt a kis kört, melynek tagjai a Nyugat és a Huszadik Század modern szellemiségén nevelkedetek.

Az első világháború alapjában dúlta fel életének idilli kereteit, szomorú reménytelenség kerítette hatalmába. úgy érezte, összeomlottak tervei. Ekkor kezdett — előbb Áprily Lajos álnéven: családi neve

ugyanis Jékely volt — verseket írni az Új Erdély című lapban. Késón érő lírikus volt, költészetének kibomlásában része volt az erdélyi magyar irodf lom új szereptudatának is.

Hangjának elmélyültsé- gére, verseinek finom szövésére hamar felfigyeltek, első kötetét lelkesen köszöntötték, s ő is érezte, szükség van lírájára. Részben ezért fogadta el a nagy szervező, Kuncz Aladár meghívását, és a kolozsvári Ellenzék tárcarovatának szerkesztője lett. Nagyenyeden tanított továbbra is. de hetenként egyszer Kolozsvárra utazott szerkesztő' feladatát ellátni.

Rengeteg munkája volt, alig maradt ideje versírásra, „Dalaim zsendülő csíráit — Magamba fojtva hordozom” — írta némi fájdalommal. Tudta azonban, hogy a megújuló erdélyi magyar szellemnek szüksége van ízlésére, tapasztalatára. Amikor 1928-ban megindult az Erdélyi Helikon, elvállalta szerkesztését. Ám alkatához aligha illett az ilyen jellegű munka, menekülni akart, szerényen visszahúzódni.

Ezért 1929-ben elhagyta Erdélyt. 1934-ig Budapesten, a Lónyai utcában tanított, ám 1930-tól már újra szerkesztenie kellett, ezúttal a két v'lágháború közötti korszak tekintélyes, színvonalas folyóiratát, a Protestáns Szemlét.

Az ihlet leginkább a Vi- segrád környéki erdőkben

ÁPRILY LAJOS:

TÚL ÖTVEN ERDŐN

Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre.

Áll mögöttem ötven erdő. ötven évem rengetegje.

Torkomig ver csorba szivem, tűz a talpam, seb a térdem.

Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem.

Seb a szivem, seb az arcom, vadtövistől vér az ingem.

Aki erdő-járni küldött, az ha megismerne engem.

Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam, ami bennem fiatal volt, rohanásban elhullattam.

Szívem szárnya, szemem fénye, kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban fekszem itt a ritkulásban meglazulva, szerteesve, s nincsen, aki megkeresne.

Járna értem, mint a hangya, mint a Lemminkejnen anyja: addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne ■..

Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje.

S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje4 kellemetlen szögben visszaverődő napsugaraktól hunyorogva, szótlanul hasaltak a hegyvidéki község új központjaként emlegetett bányató északi, kirándulóktól viszonylag még kevéssé veszélyeztetett partján.

Elfogadva a természetéből következően legtöbbször eleve rövid lejáratúra szabott „tábori szerelem" jó, rossz oldalát, már első közös vacsorájuk után lefeküdtek egymással.

Kettejük kapcsolatát feltűnőnek, szokatlannak tartották a tábor lakói. Ha kimondatlanul is, sőt, pontosan meg sem fogalmazva, de hiányolták viszonyukból a „lelkizést", irigyelték határozottságukat, helyzetük megvál- toztathatatlanságának ilyen mérvű semmibevevését.

A faházak közötti keskeny, rideggé ápolt sétányokon gyakran önfeledtté váló „száguldozásaik", a délutáni, hallgatólagos szabályozottsággal előírt pihenőidőt akaratlanul is szétromboló röhögésük, a nem reszkető titkolódzással elfogyasztott üveg sörök hamar kivívták a teljhatalmú vezetőség tagjainak rosszallását, melyet táborozásuk negyedik napján követett a csak nevelőkből és kísérőkből álló fegyelmi bizottság azonnali egybehívása.

Sűrű, tömött sorokban feszengett a kivezényelt közönség az eredeti rendeltetésétől arra a délutánra megfosztott ebédlőben, szemben a sebtiben összetákolt emelvényen helyet foglaló bírókkal. Az

ítélkezők piros terítővei leplezett asztalsorok ablakközeli végéhez rendelték a lányt, a távolabbihoz a fiút.

Kemény, célratörő, megválaszolni nem hagyott kérdések záporoztak a magatartásuk következményeit „kellő komolysággal" mérlegelni nem képes vádlottakra.

Talán húsz percet, ha tartott az „előadás".

A közösséget bomlasztónak! kikiáltottak ügyében hozott döntés — ha- zaküldik őket — formás, pecsétes, sokak által aláírt határozat alakjában látott napvilágot.

Többen érthetetlenül súlyosnak találták a büntetést, ám szólni senki nem mert, hiszen mindenki közpénzen — ezt jól a fejükbe verték —, az „Év" jóvoltából van itt, nem nagyon ugrálhattak.

Legkevésbé az „elítélteket" zavarta a dolog. Az „utolsó nap" reggelén jó

Matúz Gábor:

NYOMORÉKLÁZADÁS

korán, már a közös étkezés előtt kint voltak a strandon. Mialatt úsztak egyet, megérkezett a maszek kenyeres, aki tejet is árul. Bevásároltak nála, megreggeliztek, átúsztak ide, a csendesebb, zavartalanabb részre, és azóta, kisebb pancsolásoktól eltekintve, napoznak.

— Nézd! — mutatott a lány a túlsó oldalra, ahol néhány tucat ember indokolatlannak tetsző ide-oda rohangálása törte meg a nyaralók nagy tömegének lusta hömpöl.vgését.

— Mi lehet az? — kérdezte a fiú, bár látszot rajta, nem különösebben érdekli a dolog.

— Átmegyünk? — fordult feléje a lány.

— Hm... — vonta meg a vállát a fiú, majd felfigyelve a lány mind nagyobb kíváncsiságot tükröző tekintetére, lassan belecsúszott a vízbe.

Valahol a tó közepe táján, szinte egyszerre bukva a víz alá, mind a ketten lefelé kezdtek úszni. Csupán egyik kezükkel tempóztak, a másikkal fürdőruhájuktól igyekeztek megszabadulni, és a puha, finoman süppedő homokban már meztelenül landoltak.

A tiszta, alig szennyezett vízben kíváncsian, örülve meztelenségüknek, nézegették egymás testét, arcát, furcsán lebegő hajukat, s kifehéredett, fapados tenyerüket a fejük mellett összeszorítva csókolóztak... Ajkaik hirtelen

köszöntött rá, egyre több idejét töltötte itt, végül telket vásárolt Szentgyörgy- pusztán. és házat építtetett rá, hogy távol a világ zajától végre nyugalomra, harmonikus, az alkotást elősegítő körülményekre leljen. 1942-ben visszaláto* gatott Erdélybe, majd ha- zatárle után nem volt hajlandó a tanügyi hatóságok megkülönböztető mtékedé* seit végrehajtani, inkább megvált igazgatói állásától. Most egyetlen vigasza maradt:

Jön új világ, hatalmasabb a

kornál,

mely börtönében elvéreztetett, Rengéssel és viharral újraformál patakot, kertet, rétet, völgyeket.

Ez az új kor azonban nem becsülte meg a költőt: 1948 után hallgatnia kellett, s műfordítóként térhetett csak vissza az irodalomba. 1952-ben megbízták az Anyegin újraindításával. Tolmácsolása igazi ese* mény volt, a magyar műfordítás-történet jelentős állomása; sikerének jóvoltából saját kötetét is összeállít* háttá Ábel füstje címmel. A kötet hetvenedik születésnapjára jelent meg, és kedvező fogadtatásán felbuzdulva újult energiával folytatta irodalmi tevékenységét.

Ekkor születtek remek Turgenyev-fordításai. Ler- montov-tolmácsolása, ekkor adta ki műfordításainak válogatott gyűjteményét Aranyszarvas címmel, s Jelentés a völgyből címmel verseskönyvét. Szívósan őr'zte azokat a hagyományokat, melyeket az erdélyi magyar líra teremtett: erkölcsi igényessége, csendes, szelíd természetszeretete és humánuma melegítette át öregkori költészetét, melynek meghatározó szólama a búcsúzásé.

1967 augusztus 6-án hunyt el. Egész életét az alázat és a szolgálat jellemezte. pédája is, költészete is maradandó.

R. L.

szétnyíltak, hatalmas buborékhadsereg robbant fel szájuk előtt, nevetve elrugaszkodtak a medertől, és fintorgó pislogással, fújtatva bukkantak a felszínre.

Hangos nvögdécselések közepette, erőlködve kúsztak ki a vízből. Mikor sikerült valamelyest „normalizálódni- ok", lelkes segíteniakarással forgatva fejüket kutatni kezdték a még mindig izgatottan rohangáló strandolok nyugtalanságának az okozóját.

— Ott van! — mutatott a fiú váratlanul az elkerített hulladékgyűjtő hely felé, ahol egy kisfiú egy felborult kuka tartalmának közepén guggolva, el- merülten turkált a szemétben.

— Tényleg! Hurrá! — vetette magát hanyatt a lány, tapsolt, majd a hasára hemperedve megemelkedett, felsőtestét ügyesen megtámasztotta jobb kezével, a ballal pedig nagy köröket írva le a levegőben megpróbálta felhívni magukra a tömeg figyelmét. Senki nem ért rá foglalkozni velük.

Aztán halk surranással partra siklott mellettük a mentőcsónak, a benne görnyedő, sötétbarnára égett férfi elégedetten nyugtázta a lány integetését, a nyakában szörcsögő adó-vevőn benyomott egy gombot, várt kis ideig, csak utána szólalt meg.

— Nyugi! Megtalál...ták... Viszem.

Felpattant, a kukához rohant, hóna

alá kapta a rémületében sírva fakadó gyereket, visszaugrott a csónakba, térdei közé állította a kisfiút, a lapáttal ellökte magát a parttól, és evezni kezdett.

— Cuki — mondta a lány vidáman, ujjait végigzongoráztatta a fiú csillogó, forró hátán. — Megyünk? Éhes vagyok.

A fiú elgondolkodva bólintott, szemét félig lehunyva kutatón körülnézett, majd karját előrenyújtva közelebb húzott két, mechanikus meghajtású rokkantkocsit. Könnyedén, a lábaik helyén meredező sápadt, érátütötte vékony bőrű csonkokat nem is használva tornázták fel magukat az ülésbe.

— Irány, a büfé! Verseny! — kiáltotta a lány, és eltorzult arccal, vadul tekerni kezdte a kerekeket.

Műteremlátogatás

„Zene és költészet találkozik Réti Zoltán festőművész kiállításán, az ő népének, szűkebb pátriájának élete, ér- * zelem- és gondolatvilága nyílik meg, tárul föl., ”

(Csohány Kálmán)

Bencze Péter képriportja