Nógrád, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
1987. október 10., SZOMBAT NOGRAD 5 Kettős kötésben A rétsági nemzetiségi elméleti tanácskozások 1984 óta szerveződnek a jelenkori gazdag tartalommal és átgondolt, tudatos koncepcióval. A magyarországi nemzetiségi kutatások témaköréből adnak válogatást, mindezt hellyel-közzel kiegészítve — ne feledjük, a. nemzet minden harmadik tagja a határainkon kívül él, zöme eredeti helyén maradva — a más országokban folyó vizsgálódások tapasztalataival. A megszorítást — hellyel-közzel — az indokolja, hogy elsősorban magunkra figyelünk, saját múltunkra, tetteinkre, illetve feltétlen és halaszthatatlan teendőinkre koncentrálunk. A lét vállalása Az idei, pár hete lezajlott elméleti tanácskozás joggal állíthatjuk, a nemzetiségi témakör legizgalmasabb kérdéseit taglalta A nemzetiségi lét vállalása és a társadalmi beilleszkedés címmel. Téma ez szerte a világon, égtájakra, földrészekre, gazdasági, társadalmi fejlettségre való tekintet nélkül. Gondoljunk az észak-írországi, a baszkföldi, az eritreai nyugtalanságra, szeparatista mozgalmakra, vagy a kevésbé szélsőséges formákra, például a krími tatárok moszkvai tüntetésére, a skótok, a walesiek nemzeti öntudatának erősödésére. Ma a világon az emberek kilenctizedé nemzetiségként él, természetesen történelmileg olykor hasonló, sokszor eltérő okok miatt. S mindenütt az a jellemző, hogy a nemzetiségek meg akarják őrizni identitásukat, s ezzel a nemzeti azonosság- tudattal kívánnak élni a másik nemzetben. S ebben az őrzésben kiemelkedő jelentősége van a nyelv használatának és ápolásának, a kulturális hagyományok és értékek átadásának, mindezek összetartó erejének. Az alábbi történet tizenhét esztendővel ezelőtt esett. A megyei tanács felmérést készített megyénk nemzetiségi településeiről, az ott élő emberek helyzetéről, kapcsolatairól, tudati jellemzőiről. Szendehelyre vitt — többek között — az utam, s hogy ezt most a nyilvánosság előtt elbeszélem, annak oka jemélhetőleg minden olvasóm előtt megvilágosodik majd. A település tanácselnöke sehogyan sem óhajtotta magukat nemzetiségi községként nevez(tet)ni. A múltban annyi minden — köztük sok rossz, igaztalan — történt már e tájon a nemzetiségiként jegyzett emberekkel, hogy jobb azt felejteni. Vendéglátóm, amikor kikísért, bizalmasan félrevont: És mondja, elvtárs, ha elismerjük, hogy nemzetiségiek vagyunk, akkor kapunk vezetékes vizet? — S ahogy tudom. Szendehelyen kétnyelvű feliratok is jelzik a nemzetiségi lét vállalását, azt viszont most hallottam frissiben a tanácskozáson a községi elöljáró szájából, hogy mindmáig megoldatlan a település egészséges ivóvízzel való ellátása. Együtt élni... . . . nem egymás rpellett. A becsületes, tisztességesen gondolkodó emberek vágya, törekvése ez. Akár a többségi. akár a kisebbségi nemzet tagjaként él. Amióta államok, országok szerveződtek, azóta ez utóbbi szempont szerint is lehetett kategorizálni az embereket. S tudjuk, hogy vannak történelmi időszakok, amelyekben — sokféle meghatározhatóság miatt — a többségi nemzet élete sem könnyű, hát akkor a nemzetiségieké. Egy társadalom akkor cselekszik helyesen, ha tagjait nem csak állampolgárokként, hanem nemzetiségiként is tiszteli, s ugyanúgy lehetővé teszi jogaik gyakorlását, mint ahogyan kötelességeik teljesítését• megköveteli. A beolvasztás mindig konfliktusokkal jár; ínég az önkéntes beolvadás is, hiszen el kell az embernek fogadtatnia magát,' meg kell küzdenie előítéletekkel, s egy másik nyelv, Vimásik szokás- rendszer alapján másik emberré kell‘ válnia. Nagyon sok történelmi példát lehetne erre előhozni. De amiként nem természetes — sőt elítélendő, üldözendő — az erőszakos beolvasztás, éppen úgy természetes az önkéntes asszimiláló- dás, amely kétirányú folyamat. Erről is beszélt a Nóg- rád Megyei Levéltár igazgatója az előadásában, miközben hangsúlyozta, hogy akkor lesz teljes képünk a megyénkben élt és élő nemzetiségi lakosságról, há vala- mennvi itteni életét, helyzetét, fejlődését megvizsgáljuk. Ami a legelfogadhatóbb A nemzetiségi létezés realitás, sőt szükségesség. Az ember személyes joga és törekvése nemzetiségi létének vállalása, az adott társadalomba való harmonikus beilleszkedése. Éppen ezért a legelfogadhatóbb magatartási forma a kettős identitás, a kettős kötődés, a kettős lojalitás. Vagyis a nemzetiségi egyszerre szolgálja hazáját és nemzetiségét; ahogyan hisz- szük és valljuk: összekötő kapocs, híd a különböző nemzetek, országok között. Sulyok László Reflektorfényben a műemlékvédelem A megyei műemléki hónapot — az Építőipari Tudományos Egyesület, a Nóg- rád megyei műemlékvédelmi albizottság és a megyei tanács ' építési é.s vízügyi osztálya közös szervezésében — Havas Ferenc, a Nógrád Megyei Tanács általános elnökhelyettese nyitotta meg pénteken Salgótarjánban. Megyénk területén 350 azoknak az objektumoknak a száma, amelyek szerepelnek a műemlékjegyzékben. Ez a mennyiség területünkhöz képest nem kevés. Az 1960-as évek óta tartó helyreállítási folyamat során ezek jó részét eredeti állapotukban helyreállították. Nógrád megye sokat tett a műemlékvédelemért; sokat tesz ezután is. A helyi és megyei gazdák törekvése azonos: hasznosítani az építészeti remekeket, olyan gazdát telepíteni mindegyikbe. aki magáénak érzi az épületet, és megfelelően gondoskodik róla. A fenti gondolatok jegyében nyílt meg a megyei műemléki hónap, amely egy időre reflektorfénybe állítja építészeti értékeinket és felhívja a figyelmet tennivalóinkra. Ma a megye műemlékekkel foglalkozó szakemberei Szécsény, Pásztó, Hollókő és Tar védett épületeit keresik fel. A z egy megbízhatatlan " ember — mondta valaki valakiről —, nekem elhihetitek. Ügy ismerem, mint a tenyeremet! A társaságban volt, aki bólintott erre, volt, aki nem.. A „tenyeres“’ még felhozott néhány érvet állítása igazolásául, aztán más téma került napirendre. Nem először hallottam már ezt a 'kifejezést: „úgy ismerem, mint a tenyeremet”. Azt hiszem, zavarba jött volna a tenyerét oly jól ismerő illető, ha hirtelen rákérdezek, hogy beszéljen nekem róla. A bal, vagy jobb tenyérről, tökéletesen mindegy, és próbálja elsorolni a rajta lévő vonalakat. Talán a három fővonalra emlékezne, ahogy én is, de hol vannak akkor még a többiek, melyek mint egy kis térképen fellelhetők. És közülük, melyik erősebb, vagy éppen halványabb rajzolatú, melyik fut egyenesen, görbén, kuszáltan, elágazón? És, ha ilyen bonyolultul kiismerhetetlen egy darabka bőrlelület, mennyivel inkább az egy ember. Lelkének titkos térképéről, ki tudhat igazán olvasni ? Ki igazodhat el biztonságosan ott, mely rejtett a külvilág előtt? Sommásan ítélkezünk sokszor. Csak a felszínből Tóth-Móté Miklós: Hint a tenyeremet... következtetünk a mélyebb rétegekre, csalhatatlannak gondolva magunkat. Ha valaki nem úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk, arra legtöbbször indulatosan reagálunk, nem szűkölködve a pocskondiázó jelzőkkel sem. „Úgy ismerem, mint a tenyeremet!” — mondjuk önhitten, pedig valójában nem ismerjük a tenyerünket, és magunk megismeréséhez is kevés egy élet. Bölcsnek lenni persze külön adottság, és megértőnek lenni sem adatik meg mindenkinek; de ha csak néha sikerül azzá lennünk, már az is eredmény. Magam is sokszor ítéltem már felelőtlenül, csak az ember szembetűnőbb vonalait látva, és amikor sikerült a rejtettebb redőket is észreven- nem, röstellkedtem magam előtt a hamari véleményért. De persze sohasem annyira, hogy máskor ne essek ugyanebbe a hibába. Nézem a tenyeremet. Mennyi ismeretlen rovátka, jel, mint egy megfejtésre váró titkosírásban! Bizony már ötven esztendő vonalai ráncosítják, karcolják, és egyre rejtélyesebb előttem is. Pedig a testem része, hozzám tartozik. És mégis... ott az a vonal mélyebbre vésve, akár egy megkezdett kis árok. Ott volt már tavaly is? Nem tudom... nem emlékszem. „Ügy ismerem, mint a tenyeremet. . .” Nem, én ezt senkire se merném mondani, mert hazugságban maradnék. Cifra idők nyomában r*a> ti i ■ fölkerülni esz iparod ötven évvel ezelőtt írta Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. Milyen iparról lehetett volna szó Salgótarjánban, ha nincs a szén? Milyenné vált volna az ipar, ha nincs az erőket éppen a szénen-vasércen alapuló összpontosítás? Ha nincs a „Rima”, ami tőkeerővel összefoghatta egy időben a Rima völgyéhez közeli vasércet, a tarjáni, ózdi kohókkal, hengerdékkel, gépsorokkal? S, ha nincs a vasút a fővárostól erre felfelé; fel egészen az 1 északi végekig. Ezért érzem álkérdésnek utólag is, hogy akkor „miért nem iparosodott” jobban (?) abban a rációra sokat adó korban Balassagyarmat ? Szabó Zoltán megható képet festett ugyanakkor egy korabeli (1937) aljegyzőről, vagy kiről, aki a megyeháza boltíves kapujában más palóc parasztokkal együtt (hajdúk is lettek volna) egy szétszedett szövőszéket vizs- gálgatott. Húsz-egynéhány szövőszéket helyezett ki a környező falvakba az illető hivatalnok, hogy a népi iparművészet alapjait megvesse, hogy munkát adjon a vidéken élőknek stb. Itt lett volna az alkalom, hogy szembenézzen a szerző az igazi lehetetlenséggel; Gyarmaton nem volt mire ipart létrehozni nagyon sokáig, a legutóbbi évtizedekig. De volt kisipar, volt tanonciskola 1880! óta. Főbb adatait érdemes lett volna már ötven évvel ezelőtt szemrevételezni. Amúgy is ellentmondásos a Szabó Zoltán-i kép, hiszen a mintegy harmincszázalékos (azt megközelítő) ipari-kisipari munkásréteg egy „hivatalnok”- , városban feltűnő arány lehetett. Azt a régvolt tanonciskolát a mai szakmunkás- képző egyik nyugdíjas (ma is óraadó) tanára dr. Ethei Lajos vizsgálta-kutatta eddig a legteljesebben. Rajta kívül többek is rendelkeznek á- doktori címmel a mai képző tanárai közül; dr.Ja- nák Gyula, általános igazgatóhelyettes, dr. Majoros Ferenc szaktanár, mezőgazdasági gépészmérnök. Volt aztán a régi időkben itt más kezdeményezés is; létesült itt éppen ebben a korban, ötven éve körülbelül, olyan gazda- iskolaféle, amelyben oktattak hasznos ismereteket, de a mai gyarmati szakmunkásképzés igazi őséről, a gyarmati tanonciskoláról kár volt mindenkor megfeledkezni. Tomesko Nándor volt egy személyben a gyarmati polgári és a tanonciskola igazgatója, s ez máris mutathat valamit, amin haladva, máig, holnapig eljuthat akárki, aki valóban érdeklődik a város dolgai iránt. Az igényesség a nevelés, a nem „csak” szakmai oktatás, hanem az emberré válást segítő felelősség kockakövein járva. Arató Jánossal, a gyarmati képző igazgatójával többször találkozva (igaz, közben évek is eltelnek) többször beszélgetve, és az intézet eredméA Balassagyarmati Fémipari Vállalat tanműhelyében esz- tergályozást sajátítanak el a diákok nyeit is látva, éppen ez a mély tudatosság, majd’ azt mondtam, szenvedély az, ami leginkább emlékezetes. De alighanem így érzett volna ötven éve Szabó Zoltán is, amikor elkerülte az akkori tanonciskolát igazgatóstól, tanoncostól; adatoktól éa mindentől függetlenül. Az évek során, a kezdeteket követően még vagy harmincán tanítottak a gyarmati tanonciskolában, amelynek első évében, 1880-ban 121 diákja volt. Négy év elteltével éppen a kétszeresére ugrott fel a létszám. És aztán meg is maradt sokáig 250 körül. A vonzáskörzetbe tartozott az első .világháború előtt több mint negyven! község, település, közöttük még Budafokot is megtalálhatjuk. Szabó idejében a különféle szakmák mestereinél dolgozó és itt tanuló fiatalok többsége (85 százaléka) volt 12—17 életév között. Ma pontosan 1010 a tanulók létszáma. Egy tizennyolcezres mai város' több mint ezer szakmunkástanulót képez meglehetősen szigorú körülmények között. Nem tudhatom egészen pontosan — erről nem szólnak a statisztikák —, hogy a régi intézetnek voltak-e tanműhelyei, de, ha nem voltak; a hagyományt ebben is sikerült megőriznie Gyarmatnak, mert most sincsenek. Tanműhelyek a vállalatoknál találhatók, szám szerint 22 helyen. A képző jelenleg mintegy hetven! munkáltató vállalattal tart kapcsolatot. Miből tanult a régi „na- si” (inas), és hogyan tanul ma? Előbb az utóbbiról valamit! A régi épületben 14 zsúfolt tanterem van, az újban ugyancsak tizennégy, ha jól jegyeztem meg ezeket ^ számokat, de, ami ebből igazán szót érdemel, az az, hogy az újban sem sikerült a régi álmot megérni; a tanműhelynek szánt termek a szellemi oktatásra kellenek és változtatásra aligha lesz lehetőség. Rövidesen átvehetik a mai helyén a Szántó Kovács János iskola épületét és akkor a szakközép jellegű oktatás bevezetésére is lehetőségük nyílik (csakúgy, mint a tarjáni képzőben történik). Azok a régi tanoncok a gyakorlati fogások elsajátítása mellett földrajzot, történelmet, egészségtant, természettant, vegytant, technikai ismereteket, üzleti fogalmazást, ipari számvetést, könyvvitelt, rajzot és hittant (három vallás) tanultak, és ötféle tankönyvük volt. Városi ipari képnek is teljes körű leírását adhatná a gyakorlati oktatásban részt vevő mesterek névjegyzéke. Itt legyen elég ennyi: húsz szakmában tanulhattak a régiek. A legtöbb mester a cipész- és a csizmadiamesterségből került ki, őket talán a szabók követték számban, de csak pékmester öt volt Gyarmaton. A mai megváltozott helyzet minden tekintetben mást mutat, a városba települt ipar olyan korszerű képviselői, mint a kábelgyár, vagy a rohamléptekkel fejlődő fémipari vállalat, a megújulást örökké napirenden tartó bútorgyáriak és mind a többiek, igénylik a jó szakmunkást. Az iskola megtartóereje több ágon táplálkozik és valóban meggyőzően létezik — elenyészően kevés a kimaradó, de, ha mégis találunk egyet-egyet, róluk is kiderül, hogy visszajöttek, folytatják, mert úgy érzik, hogy „itt voltak sínen”. A mai sínek, persze, éppúgy meghatározóak, ha nincs sok váltó rajtuk, mint a régiek. Lehet intézet máshol, más városban, ahol nagyobb a lemorzsolódás aránya, de ott feltehetően nagyobbak a választási lehetőségek is. Az esélyek egyenlőségéről ma jórészt csak beszélni tudunk — változtatni kell, és lehet is rajta —, de itt az esélyek egyenlőségéért külön erőfeszítéseket tesz a felelősséget érző, egységre törekvő tantestület. A teljes körű nevelésben ilyen tényeket találok; harminc színházi előadás! egy szezonban, amire „felmentek”, a városi könyvtárban rendhagyó irodalomórák, az olvasók között sok a szakmunkástanuló, új iskolai hagyományok és a régiek állandó pártolása a közösséghez, a munkásokhoz tartozás gyarmati szellemében. T. P. L. Kulcsár József képei A kábelgyár tanműhelyében a lakatosszakmát Náton Zoltán oktató irányítása mellett gyakorolják A Budapesti Finomkötöttárugyár Ipoly-parti üzemében korszerű körülmények között készítik fel a fiatalokat nőiru- hakészító szakmájukra.
