Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
1987. augusztus 29., SZOMBAT NOGRAD i m 5 Beszéljük meg Önállóság, nyitottság, demokrácia Ment-e az oktatási törvénytől előbbre az iskola ? Alig hihető, hogy ezen dolgozat alakíthatná a Bé- res-cseppek sorsát. Ügy látszik vannak (sokszor fontos) dolgok, melyekről kevesen, s a kulisszák mögött döntenek, s írhat, mondhat bárki bármit, mutathat a tapasztalat akármit, akik kezében valakinek, vagy valaminek a sorsa van, oly nyugalommal ülnek székükben — ők tudják miért? — mintha egy új ba- juszpödrőről volna sző csupán. Holott korunk népbetegségének, a ráknak megfékezése a tét. Ezért dolgoznak ezren és ezren, szerte a világban. Közülük egy Kisvárdán, tehát Magyarországon él. Nem tudom, ki állja a felelősséget bármilyen" késedelemért, ami egy esetleg hasznos, rák elleni fegyver bevetését késlelteti. A Bé- res-cseppek klinikai kivizsgálásának ügye idestova, két évtizede húzódik, s félő, hogy további évek telnek el, míg kiderülhet dr. Béres József kutatóbiológus találmánya mit is ér. Ha a próbát nem állja ki, lesznek, akik derűsen dőlhetnek hátra karosszékükben. De ha kiállja, alhatnak-e majd jó lelkiismerettel a döntésre hivatottak, különösen akkor, ha valamely statisztika kimutatja: hányán haltak meg a késedelem miatt olyanok, akik — ha pár évre csupán, de — túlélők lehettek volna. e Ezen cikk csupán meditáció, s nem kiállás a szer mellett, aminek hasznosságát eldönteni a szakemberek dolga. Ám el kell mondanom, hogy hosszú évekig Szabolcsban élve, a szer sorsát figyelve — noha akkoriban, a hetvenes évek végén már tiltott dolog volt a sajtóban foglalkozni Béressel —, találkoztam olyanokkal (néhányat Ratkó József, a költő mutatott be), akikről az orvosok igazolhatóan lemondtak, s a cseppek szedésének — vagy a csodánák? — köszönhetően, a kórházból való távozás után évekkel is éltek még, holott diagnózisuk alapján már rég a föld alatt lett volna a helyük. Mindez persze még nem elégséges bizonyíték, de kiegészítve Kása Ferenc, Béres Józsefet bemutató, „Az utolsó szó jogán” című port- xéfilmjének anyagával (az alkotás 10 évig várt dobozba zárva sorsára), legalább is fel kell, hogy merüljön a kérdés: valóban a semmiről van csak szó? Tényleg igaz, hogy egy hóbortos szobatudós ágál csupán? Nem tudom. De az igaz, hogy egy olyan szer járja keresztútját, amit azért, is ki kellene próbálni klinikai körülmények között, hogy bizton lehessen eldönteni: gyógyszer-e? Hiszen ezek a cseppek, szemben a rák gyógyítására használt mindennemű eszközzel, mellékhatás nélküliek. Ez bizonyított tény. Ezért csak nyerni lehetne az ügyön. Mondom, a szakemberek majd döntenek. A hosszan húzódó ügy azonban számos olyan kérdést is megfogalmaztat, olyan jelenségek sokaságára is fényt vet, melyek túlnőnek a cseppek (és dr. Béres) sorsán. Mert azon is gondolkodni kell, amit egy szabolcsi paraszt- ember fogalmazott meg a filmben: vannak erők, vannak emberek, melyek, akik, ha egy marok aranyat raknak eléjük, úgy vélik, jogosultak állítani, hogy az nem arany, sár csupán. S mondhatják következmények nélkül, ők azok, akik megkérdőjelezhetik Béres József hitvallását: a gondolkodás ott kezdődik, amikor mást is merünk, tudunk gondolni. Ugyanarról ugyanazt mondani sehová sem visz, hiszen a világ minden változása akkor kezdődött, amikor valakik mást is gondoltak. @ A film — Béres József históriája — dokumentuma előítéleteink szövevényes rendszerének, annak, amit a megszólaltatott főorvosnő, (az intézmény vezetője és párttitkára) is kristálytisz-. tán megjelenít, ilyesmit mondván: „Nem ismerem azt az embert. Nem tudom, kicsoda Béres József. Fogalmam sincs róla, mi az a szer, de biztos vagyak benne: nem lehet jó.” S kérdéseket vet fel a filmben látott-hallott sebész főorvos — a főorvosnő beosztottja — magatartása. Ő. ahelyett, hogy a kérdésre válaszolva a szerről beszélne, azt fejtegeti, mik is a feltételei annak, hogy valamit gyógyszerként törzskönyvezzenek. Amit mond, igáz. Csak éppen nem erről kellett volna beszélnie. A sebészt hallgatva feleletre vár: netán a félelem készteti az egyenes válasz megkerülésére? Nem azért beszélt másról, mert nem mert véleményt nyilvánítani ?. S ha így van, akkor ez csak az ő hibája? Lehet, hogy ő is a skizofrénia azon jeleit viseli, mint az az orvosprofesszor, aki nemhivatalosan elismeri a szert, szedi maga és környezete is, de kamera elé nem áll, tapasztalatait csak magánlevélben írja meg Béres Józsefnek. Mintha magánemberként, magánlevélben tudná csak, hogy a Föld gömbölyű. S a tudathasadás jeleként értékelhető csupán az is, hogy egyik nagy lapunk főszerkesztője, aki maga sem közölhetett lapjában semmit Béres Józsefről, pozícióját, kötelmeit félretéve, Kisvárdára utazott cseppeket szerezni. A történet igaz: Nyíregyházáig egy kupéban utaztunk. S milyen durva játéka a sorsnak, hogy az a tüdőgyógyász osztályvezető főorvos (ő is beosztottja a főorvosnőnek), aki foglalkozni mert a szerrel, előbb osztályát, majd kórházi állását veszítette el, s ma körzeti orvos az isten háta megett; az imént idézett főorvosnő viszont azóta már Ausztráliában él. Talán azt is megérjük, hogy onnét majd mást is mond, mint innét. De mondjon bármit, aki az országban maradt körzeti orvosnak, s itt gyógyít tudásához mérten, hivatalból megbélyegzett ember lett. Igaz, ő nem érzi magát lecsúszottnak. o A hosszú történet stációin meg-megállva, az eseményeken tűnődve, néha úgy látszik: a Béres-cseppek ügye valamiként átkerült a politika szférájába, s ez akadályozza (akadályozta) az alapos kivizsgálást. Hogyan értendő ez? Ügy, hogy valamely vezető —, nem feltétlenül a legmagasabb szférákban —, feltehetően félreínformálva a gán- csoskodóktól, annyit mondott valahol, hogy ez a szer komolytalan dolog. S lássuk be, nálunk sokszor ennyi is elég. Talán egy példával közelebb hozható ez. A megyében, ahol Béres József él, működött egy jóhírű mazso- rett csoport. Az együttes egy fővárosi eseményen szerepelt, s ott ideológiai életünk felelős személyisége olyasmit mondott, hogy a menetelő lányok láttán, amerikai elnökválasztáson érzi magát. A megjegyzést, a megye egyik vezetőjének fülehallatára tette, s ez volt az a pillanat, amikor a szimpla művészeti ügy átterelődött a politika területére, hiszen aki véleményt nyilvánított — talán nem is elítélően — magas tisztséget töltött be. Vagyis: politikai (ideológiai) töltetet kapott egy esetleges magánvélemény. S a hierarchia szigorú rendjét ismerve, egyértelmű volt a következmény: a helyi vezető, a fővárosból visszatérvén, azonnal gondoskodott a csoport föloszlatásáról. (Pár esztendő < múltán, ugyanez a vezető segítette elő az együttes újraélesztését.) Visszatérve a cseppekre: ezekről az akkori megyei főorvos referált az egészségügy felsőbb irányítóinak, de nem orvósi, hanem hivatal, noki mivoltából közvetítette azon véleményeket, melyek alapján Béres Józsefnél korábban házkutatásra került sor, s amik egy tudományos kérdést rendőri üggyé tettek. © Nem tudni, valójában milyen erők dolgoznak egy olyan ember ellen, akit — s ez sajnálatosan gyakori és sajnálatosan hazai kórtünet —, a világ számos pontján, az NSZK-tól Japánig komolyan vesznek, akinek találmányát ott behatóan tanulmányozzák, feltehetően azért, mert nem csak a rák gyógyításának kisszázaléknyi esélyét, de az üzletet is látják benne. Milyen erők azok, melyek midőn egy külföldi konferencián szakemberek a kipróbálás és a vásárlás szándékával komolyan foglalkoznak a cseppekkel, táviratot küldetnek az illető ország egészségügyi kormányzatának, kijelentvén: a szer értéktelen. Mindezt állítva úgy, hogy a kivizsgálásról itthon még szó is alig esett. Mennyi megfontolást érdemlő eset kell még ahhoz (a film számosat sorakoztat fel), hogy a hatalom rosszul értelmezett presztízsét védők áthágják öntörvényeik gátjait, s megpróbáljanak végre, másként is gondolkozni, felfogván, hogy életről, halálról lehet szó. Mert előfordulhat, hogy a bicskei körorvosnak van igaza, aki maga is rákos volt, de immáron tíz éve él halálának kikalkulált dátuma után, s aki betegeinek sorsára is alapozva úgy véli: bizonyosságot kell szerezni végre a cseppekről, mert meglehet, hogy legalább a ma alkalmazott terápiák részeként hathatós segítséget nyújthat. S ez sem lenne kevés. © A négy és fél órás film csupán része a teljes, mintegy tizenhat órányi felvételnek. Aki megnézi rájön, felelős alkotás pereg a vásznon mely hitelesíti amiről Kosa Ferenc így ír: „Munkánk során szinte naponta tapasztalhattuk, hogy az igazság kiderítését milyen végzetesen akadályozhatják a különféle előítéletek. Váltottuk és valljuk, hogy a társadalmunkban föltorlódott előítéletek elleni küzdelemben minden gon. dolkodó ember illetékes lehet, s e küzdelem nem csak jogunk, hanem kötelességünk is, mert olyan térségben élünk, ahol az előítéletek örvényeiben milliók vesztették el az életüket.” A film nem foglal állást, — mert nem is foglalhat — a cseppek ügyében. Pusztán arról szólt, hogy az igazságnak (minden igazságnak) ki kell derülnie egyszer, mert a hallgatás, a félrevezetés mindig áldozatokat követel. Tanulságnak ennyi is elég. Speidl Zoltán Ivan Illich szerinti az iskoláztatás nem segíti elő sem a tudást, sem az igazságot. Csak airra való, hogy engedelmes szolgákat neveljen. Uniformizálja az egyéniséget, mert minden fokon előregyártott ismereteket nyújt. Olyan illúziót kelt, hogy a tudás kizárólag tanítás eredménye lehet. Ezáltal beleneveli az emberbe azt az igényt, hogy tanítsák, ugyanakkor kiölik belőle az önálló fejlődés igényét. A polgári társadalom lerombolásához vezető első lépésnek tartja az iskolák felszámolását. Utópisztikus álmodozásaiban, a „falak nélküli iskolákban” mindenki" kedve, egyéni érdeklődése által vezérelve tanulna, az értékelést is az egyénre bízza. A mindennapok gyakorlatában Ez a „faltalan” és parttalan szabadság a ló másik oldala, míg a bürokratikus, vaskos bástyákkal körülvett iskola az innenső oldal. Ennek tarthatatlanságát, mi is felismertük. Az oktatási törvény többek között ezért ad nagyobb önállóságot, választási lehetőséget, azaz szabadságot, ami persze a felelősséget is magában foglalja. Ment-e az új törvénytől előbbre az oktatás ügye? Tapasztalataim alapján, ezt a választ adom: csak kismértékű elmozdulásokkal találkoztam. Mindjárt hozzáteszem : én ezt természetesnek tartom, mert türelmes vagyok, s realista is. A demokráciát, az önkormányzatot nem lehet „bevezetni”, „elrendelni”, a törvény életbelépésével „hatályba helyezni”. Minden törvény tendenciaszerűen érvényesül. A benne megfogalmazott kívánalmaknak, lehetőségeknek fokozatosan lehet megfelelni, méghozzá a mindennapok gyakorlatában. A szakmai önállóság, az önfejlesztő képesség, a nyitottság, a demokrácia alapvetően új viszonyrend- szereket feltételez, ezt tanulni, gyakorolni kell, hogy majdan Olajozottan működjék. A pedagógusok jó része, beleértve vezetőiket is, nem készültek fel eléggé arra, hogy az új kihívásokat bátran értelmezzék, élni tudjanak és merjenek a kínálkozó lehetőségekkel. Meggyőződésem, hogy ez nem elsősorban az oktatók-nevelők mulasztása, hanem az eddigi gyakorlaté, amely adminisztratív béklyókkal bénította az iskolákat, aprólékos gyámkodásokkal szerelte le a cselekvő kedvet, az önálló gondolkodást. A segítés nem korlátozás! Az egyik tanács művelődési osztályon hosszú ideig csak halkan merték kimondani, hogy ajánlást készítettek a szervezeti-működési szabályzatok elkészítéséhez. Eluralkodott ugyanis az az -alaptalan optimizmus, miszerint a jogászi és köz- gazdászi erényeket is kívánó feladatot segítség nélkül meg tudják oldani az iskolák. Voltak, akik ezzel érveltek; nem kellenek a minták, a mankók, mert azok sértik az önállóságot. Az országos tapasztalatok végül azt igazolták: igenis szükség van útmutatókra, kalauzokra, hiszen alapvetően új feladat a helyi „alkotmány”, a saját „kódex” megszerkesztése. Mert ezt olymódon kell megalkotni, hogy a cselekvő kedvet ne korlátozza, ne fékezze, hanem minél tágabb mozgásteret teremtsen. Ezt az igényt felismerve, a Művelődési Minisztérium útjára indította a továbbképzési füzeteket. Ez a segítő, előkészítő magatartása végül országos jó példa lett. Nagy gondot fordítottak a jogszabályi előírások egységes értelmezésére, s ezt írásos orientáló anyagok is szolgálták. Nemcsak a működési .szabályzatra készítettek ajánlást, a pályázatok lebonyolítására is. Ezekben a segédanyagokban értelmezték a jogszabály egy-egy előírását, javaslatot tettek a pályázati kiírást megelőző és követő teendők körültekintő ellátásának módjára, felhívták a figyelmet a pályázók kellő informálásának fontosságára, a különböző teendők helyi sajátosságoknak legjobban megfelelő ütemezésére. „Forgatókönyvük” mindenütt jótékonynak bizonyult, hiszen bonyolult lépések sorában zajlott és fo- ■lyik a vezetők véleményezése, megbízása, kinevezése. A tapasztalat országszerte ez: a pályázatokra vállalkozók száma kevesebb, mint remélték. Az állások többségére egy pályázó jelentkezett, főleg a jelenlegi igazgató. Téved, aki azt hiszi: népszerű, vonzó feladat ma vezetőnek lenni. Különösen oktatási intézményekben nem az, ahol rengeteg az új feladat, viszont a személyi és tárgyi feltételek még sok helyen rosz- szak. Ezek mellett a múlt jóidéig még eltakaríthatatlan maradványai is hatnak, fékeznek. A késlekedés veszéllyel jár Arra a jövő idejű kérdésre: megy-e az új törvény által előbbre az iskola, egyértelműen igent mondok. De csakis fokozatos előrehaladásra számítsunk, s ne rohamos fejlődésre. Lassítja az iskolák innovációját az iskoláskorú népesség nagy tömege, és a minőségi követelmények feszültségei, az oktatásra fordítható anyagiak és az új igények közötti ellentmondás, s nem utolsósorban az iskolák öröklött, csak- fokozatosan felszámolható nehézkessége, lassú alkalmazkodása. A változás azonban elodázhatatlan. Meggyőződésem, hogy a kényelmességnek nem lesz élettere, mert ma mindenütt igaz, de az oktatásban különösen, hogy a késlekedés veszéllyel jár. Talán nem túlzók, ha azt mondom: eddig a gazdaság fejlődésétől függött a képzés fejlesztése, mostantól viszont a képzés minősége határozza meg gazdaságunk, társadalmunk fejlődését. Szeretném hinni, hogy T. Géza tanárnak nem lesz igaza, aki így fogalmazott: „Nálunk az új pedagógusgenerációk nem az újítás lázában égnek, hanem elkeseredett és reménytelen harcot folytatnak foszló önbecsülésük maradékaiért... Csak akkor remélhetnek sikert, ha elvakultak és Ie- gyűrhetetlenek”. Az elvakultságra - már nincs szükség, de a legyűr- hetetlenség a jövőben is fontos erény. És nemcsak ezen a pályán! Z. E. Fotós pillanatok Homoga József, Salgótarjánban a József Attila Megyei-Városi Művelődési Központban működő fotóklub vezetője. Képeit számos kiállításon láthatták a fotográfia kedvelői.' Játék I. Játék II. (Béres-) cseppekben a tenger
