Nógrád, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
Az udvar békés csendjében karcolja rézlemezét Caroline Koenders, aki Hollandiából érkezett. Vizsgázik a technika a holland Wim Zurné kezei alatt. A nap sugaraiban fürdő Mátraalmás igazi alkotókedvvel ihlette meg a Csohány Kálmán nemzetközi művésztelep résztvevőit. A Hollandiából, Finnországból, Bulgáriából, Csehszlovákiából és hazánkból érkező művészek vázlatfüzetben. rézlemezen örökítették meg első benyomásaikat, illetve próbálták ki az alkotóház nyújtotta lehetőségeket. Bencze Péter képri- , portja Az első vázlat — alkotója a bolgár Vladimir Chukich. Családsegítés és kutatómunka Finanszírozza: a Soros Alapítvány Diszkréciót és szakszerű tanácsadást ígér a napilapokban, reklámújságban rendszeresen felbukkanó szöveg. Legyenek valakinek házassági, gyermeknevelési, párválasztási, életvezetési, vagy akár munkahelyi gondjai — fordulhat bizalommal a Tolarencia Családvédelmi Szolgálat munkatársaihoz. Az, hogy most mi is kiírtuk a szolgáltatás teljes nevét, példátlan, ugyanis ingyenes. Az ok: a szolgálat gazdája a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt kutatások segítésére létrehozott Soros Alapítvány. Megvalósítói: az alapítvány hét ösztöndíjasa. Van közöttük jogász, pszichológus, szociológus és alkoho- lógus, de szinte valameny- nyien pedagógusnak is vallják magukat. — A hozzánk segítségért fordulókat mi sohasem „kioktatjuk’'. Egyenrangú, baráti kapcsolatra törekszünk az ügyféllel, egyfajta partneri viszonyt próbálunk kialakítani — bizonygatja Szép Zsuzsa szociológus. — Először is legfontosabb azt kideríteni, valójában mi hozta az illetőt hozzánk, mi a valódi problémája. Mert amit elmondanak: azt többnyire csak ők érzik problémának. Csak példaként említem, hogy akad, aki rossz családi életére panaszkodik, és a beszélgetésből napnál világosabban kiderül, hogy konfliktusainak alapvető oka munkahelyi eredetű. — Olykor bizony elkerülhetetlen a konfliktusok vállalása, a nehézségekkel való szembenézés — veszi át a szót Czikora Györgyi könyvtáros-népművelő. — Sokszor ideig óráig tolerálni kell a rossz családi vagy munkahelyi környezetet. Semmiféle problémára nem megoldás a világtól való menekülés, a gyógyszer, az alkohol, vagy különféle egyéb pótcselekvés. Sok fejlett országban már régóta igazolta a tömeges igény a családvédő tanácsadó szolgáltatások létjogosultságát. Azt, hogy az emberek csak ritkán ismerik fel -valódi problémáikat: amit észrevesznek az már tünet, következmény, vagy járulékos gond. Álproblémákat pedig csak áleszközökkel lehet megoldani, így a helyzet csöppet sem javul. A válások, az öngyilkosságok, az alkoholisták számának alakulásáról szóló statisztikai adatok szerint volna nálunk is min javítani. Akárcsak azzal, hogy jobban odafigyelünk a magánkezdeményezések alapján csírázó humán szolgáltatásokra. A Soros Alapítvány csak meghatározott ideig támogatja az egyelőre kísérletként működő szolgáltatást. Utána a családvédők vagy önfenntartóvá válnak, vagy megszűnnek, esetleg valamilyen hivatal részeivé válnak, beolvadnak. Az ösztöndíjas kutatók bíznak munkájuk fontosságában és remélik, hogy példájuk nyomán — mint Európában oly sok országban — elterjed az emberekkel való foglalkozás új formája. És tudják azt is, hogy az ő bizakodásuk nem elegendő.. . V. Gy. Iskolagalériák Nógrádban A nógrádi iskolagalériák működési tapasztalatairól, a nevelőhatásuk fejlesztését célzó javaslatokról esett szó a tanév vége felé a megyei művészeti tanács legutóbbi ülésén Salgótarjánban. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi évtizedek egyik figyelmet érdemlő eredménye a vizuális nevelésben az iskolagalériák hálózatának kialakulása. Az általános iskolák és a középfokú intézmények egy része a képző- művészeti s részben más jellegű anyagok bemutatásához méltó körülményeket igyekezett teremteni, több-kevesebb sikerrel. Ugyanakkor az is igaz, hogy bár sikerült e galériáknak bizonyos rangot elérni, folyamatos működtetésük korántsem gond nélkül való. Több helyen már maga a folyamatos működés is nehézségekbe ütközik, elsősorban az anyagi háttér bizonytalansága miatt. De néha az igényes válogatással, a színvonalas kiállítási körülmények megteremtésével, a nagyobb közönség ás időnként a megfelelő propagandával is akad gond. Időszerű tehát, hogy a következő tanévre legalább e gondok egy része enyhüljön, s ehhez körültekintő tervezésre van szükség. Érdemes felhívni a figyelmet arra, miként ezt Lóránt- né Presits Lujza és Pénzes Géza szaktanácsadók is megtették, hogy a rosszul rendezett s méltatlan környezetben nyitott képzőművészeti vagy egyéb tárlat esztétikailag nagyobb kárt okozhat, mint amennyi haszonnal járhat. Ezért az új tanévben is ügyelni kell arra, hogy csak ott alakítsanak ki újabb iskolagalériát, ahol ennek működési háttere, szakmai irányítása adott. A galériahálózat bővítése nem lehet öncél. Mindenütt ügyelni kell arra, hogy például a megfelelő szakmai háttér rendelkezésre álljon. E tekintetben Nógrád megyében készség tapasztalható mind a megyei, a városi művelődési osztályok, mind a más intézmények, például a múzeumok, az állandó galériák, a művelődési házak részéről. Erre szükség is van ahhoz, hogy folyamatos és színvonalas legyen a galériák és hálózatuk működése. Ma Nógrád megyében több mint egy tucat iskolagaléria működik. Az első Czinke Ferenc Munkácsy-díjas érdemes művész kezdeményezésére a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban jött létre 1966-ban. A továbbiakban Salgótarjánban újabb galériák alakultak, így a Pe- tőfalvi Lajos, a Gagarin, a Lovász József, a Szalvai Mihály, a Beszterce-lakótelepi, a Somoskőújfalui általános iskolákban (utóbbi Földi Péter Munkácsy-díjas festőművész vezetésével módszertani galéria), valamint a Stromfeld Aurél Gépipari Szakközépiskolában, a 211. Sz. ipari Szakmunkásképző Intézetben. Ezenkívül a bá- tonyterenyei Váci Mihály, Gimnáziumban, a pásztói Mező Imre téri I. sz. óvodában, a balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Zeneiskolában és a Balassi Bálint Gimnáziumban működik folyamatosan iskolagaléria. A megye nyugati részén még több iskolában rendeznek tárlatokat, de ezek még nem galériakeretben nyílnak, így például Szécsényben, Magyarnándorban, a balassagyarmati II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában és a Szántó Kovács János Gimnáziumban és Szakközépiskolában. Üj galéria létrehozását tervezik a rétsági iskolában is. Tartalmi kérdésekről szólva, érdemes megjegyezni, hogy bár a galériák elsősorban a tanulók esztétikai nevelését szolgálják, hatókörük ennél tágabb. Alkalmasak arra, hogy a szülőkkel, a patronáló üzemekkel, esetleg ja lakókörzettel való kapcsolatot is erősítsék. Ezenkívül több jó példa van arra, hogy a kiállítások megnyitása kapcsán komplex programot szerveznek, irodalom, zene, tánc, művész-közönség találkozó stb. teszi teljesebbé a művészeti élményt. Természetesen, a kiállítási program nemcsak a rajztanár munkáját, hanem a? iskola egész nevelő-oktató tevékenységét is erősítheti, több tantárgy profitálhat belőle, amennyiben koncepciózusán állítják össze s például megjelenik az iskola falai között ipari formatervezést, építészetet bemutató összeállítás vagy a népművészet és fotóművészet, esetleg írói életmű bemutatása. A megyei pedagógiai intézet különböző módszertani kiállítási anyag összeválogatásához nyújthat (nyújt) segítséget, s á koordinálásban is segít. Lehetőség van arra is, hogy e galériák programja, amennyi- .ben megfelelő színvonalú, a megyei képzőművészeti kiállítási program szerves részeként is szerepeljen, ily módon hatókörük tovább szélesedjen. T. E. A múzeumi közművelődésről Több mint tíz éve írunk, olvasunk és beszélünk a múzeumi közművelődésről, mint a széleskörűen értelmezett közművelődés egyik területéről. Kezdeményezések, módszertani útkeresések (tévutak és jó megoldások) értelmezések és magyarázatok sokasága jellemzi. Mi történt a közművelődési törvény megalkotása óta? Nemcsak nálunk, szerte a világon alapvetően megváltozott a közönség és a múzeum viszonya. Ma múzeumlátogatásra más ösztönöz bennünket, mint régen. A múzeumok szentélyjellege megszűnőben van, ma például az emberek elvárják, hogy kételyeikre, gondjaikra a múzeumokban is választ kapjanak. E megváltozott szemléletet legjobban talán egy memorandum fejezi ki, amelyet a holland kormány 1976-ban nyújtott be az országgyűlésnek, s amelyben gondjaikat és új irányelveiket rögzítették. Ebből világosan kitetszik, hogy azi emberek nem kizárólag tanulni szeretnének a múzeumokban, hanem korszerű szórakozóhelyeknek tekintik őket, olyan „gondoskodó” és „informáló” központnak, ahol a hagyományosnak mondható ki- kapcsolódás helyett — egy specifikus múzeum nyújtotta — „lazítás” vár(hat) rájuk. A közönség egyszerre szeretne jól szórakozni, gyönyörködni, és érdekes ismeretekhez jutni. Mindezt valószínűleg régen is szerette volna, csak éppen erről nem kérdezte meg senki. Az áhítatos szemlélődést tehát egy másfajta múzeumi viselkedés váltja föl. Mindenki tapasztalhatja, aki — bármilyen minőségben — rendszeresen találkozik a múzeumokba járókkal. Az elmúlt tíz évben sikerült a magyar múzeumoknak a Hollandiában megfogalmazott, de itthoni vágyakat is kifejező memorandumban leírtak egy részének, s köz- művelődési törvényünknek megfelelni. A múzeumi köz- művelődés ez alatt az idő alatt elérte, hogy korszerűsödött kiállításpolitikája, és érzéknyebb lett a látogatók óhajaira. A történeti múzeumokban rendezett, hosszabb- rövidebb ideig nyitva tartó kiállítások igyekeznek az életmód és arpiak változásai, a társadalmi mozgások, és okai oldaláról megközelíteni és bemutatni az embert, a társadalmi csoportokat vagy osztályokat. Sok a mozgalmas „jelenet” enteriőr, életkép és bő és nívós a fényképanyag. (Egy- egy történeti kiállítás olykor fotókiállításnak is beillene.) Gyakran látjuk, hogy az önmagunkban is sok információt hordozni tudó enteriőröket egymás mellett, ellenpontozva, mutatják be. A kissé nyomasztó tárgyhalmazok helyett (amelyek zárt tárlókban vagy vitrinsorokban zsúfolódtak össze egy-egy kiállításon) tárgyegyütteseket látunk, amelyek dobogókra, falakra, földre helyezve, levegősen elrendezve tájékoztatnak bennünket készítőikről, használóikról és szerepükről. Ezek az érdeklődésünknek, életünk ütemének ily módon jobban megfelelő, be- fogadhatóbb, játékosabb és bensőségesebb életmód-kiállítások technikai szempontból is újszerűek, nemritkán megdöbbentőek. A kiállított anyag „tálalásának” módja gyakran ugyanolyan izgalmas (sőt néha izgalmasabb), mint maga a téma. A tárgyak nyomasztó tömege és „kincs”-jellegének, kidomboíítása helyett módszeres, koncentrált válogatásuknak vagyunk tanúi a történeti múzeumok egyre több kiállításán. Új összefüggéseket láthatunk és tudhatunk meg az újfajta válogatásnak és elrendezésnek köszönhetően. Másfajta kapcsolatba kerülhetünk elődeinkkel és kortársainkkal. Olyan kiállítások -látogatói vagyunk, amelyek meglévő ismereteinket átrendezik, véleményünket megváltoztatják, ítéleteink élét tompítják. Kételkedünk, csodálkozunk, elfogadunk és elutasítunk, így a múzeumból nem a szentélyt elhagyók áhítatával lépünk ki. Az ilyen módon működő múzeumoknak fel kellett készülniük e változás kiváltotta igények, a kiállítások gerjesztette kíváncsiság kielégítésére. Rengeteg rendezvény, iskolai óra, foglalkozássorozat, elődás, szakkör, műhely és egyéb (közművelődési) forma létesült az elmúlt tizenöt évben. Ezeken a múzeumi tárgyakhoz kapcsolódó, és konkrétan egy-egy kiállítás miatt szerveződő művelődési formákon elsősorban gyerekek vesznek szívesen részt. A történeti múzeumokban viszonylag új szakemberekként — ma már múzeumpedagógusok is dolgoznak. Az új, mindennapjainkhoz, tevékenységünkhöz közelebb álló kiállításokban a gyerekek órákon át benne élnek a kiállított anyagban. Megfogják az ismeretlen anyagú, formájú yagy rendeltetésű tárgyakat, hiszen így jobban megismerik és megértik azokat. Felöltöznek régmúlt korok ruháiba, vagy azok mintájára készítenek hasonlót, esetleg annak erősen stilizált, egyszerűsített változatát. Üj közönséget neveltek- nevelnek tehát a múzeumok, épp azért nagyon fontos, hogy később se (hiszen a gyerekek felnőnek!) veszítsék el ezt a közönséget. Csók Márta xfsonap a művészlelepen ■7 . * .
