Nógrád, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
4 NÖGRÄD 1987. május 16., SZOMBAT Változott a beíratá&ok rendje A szülők többsége megértette Az új oktatási törvény módosította az általános iskolai elsősök beiskolázását. Lehetőség van arra, hogy a „nyári gyerekek" —, akik • az új rendelkezések szerint nem tankötelesek — egy év halaSztással kezdjenek. A nevelési tanácsadó szakemberei döntenek a differenciált beiskolázásról a problémás esetekben. Salgótarján városban pontosan száz gyermek vizsgálatát végezték el az elmúlt hetekben. Közülük 25 mehet az általános iskola első osztályába. Kis létszámú, felzárkóztató osztályba 39 nagycsoportos óvodást javasoltak. Egyesztendei felmentést 21 kisgyermek kapott, nem tanköteles 11 fő. Áthelyezőbizottság elé egy leendő iskolást rendeltek, hárman nem jelentek meg a tanácsadóban. Balassagyarmaton és körzetéből összesen 85 hat év körülit hívtak be tanácsadásra, kettő nem jelent meg. Közöttük 16-án iskola- érettek, 38-an óvodában maradnak még egy esztendeig, 17 fő kis létszámú osztályban kezdi tanulmányait. Pásztón és körzetében 79 gyermek iskolakezdését döntötték el a nevelési tanácsadó szakemberei. Első osztályba kilenc kisgyermek mehet ősztől, 27-en (Kállón és a pásztói Dózsa György Általános Iskolában) kis létszámú első osztály tagjai lesznek. Tíz gyermek nem tanköteles, huszonnyolcán egyévi felmentést kaptak, ők óvodába járnak még egy esztendeig. Áthelyezési bizottság elé három gyereket utaltak, ketten nem jelentek meg. Ami jellemző a pásztói körzetben: mindenütt kevés az elsős, ösz- szesen körülbelül 400 gyerek kezdi az iskolát. így nem lesz túl népes tanuló- csoport szinte sehol. Amit néhány nappal a beiratkozás után el tudtak mondani: a szülők többsége megértette, az új törvény szerint nem tanköteles gyerekek beiskolázását nem érdemes erőltetni, jobb nekik érettebben, egy év múlva kezdeni. Felszólítót — a beiratkozás „elfelejtése” miatt — csak néhány esetben kellett a tanácsoknak kiküldeni. Sajnos, épp azoknak, akik hátrányos helyzetűek. . Fiúk a buszon Figyeltem az arcokat, amikor az utasok a fiúkat hallgatták a buszon. A fiúk már a közelgő nyárra készültek, s a tavalyi vakációt elevenítették fel. Az építőtáborról folyt a szó. Hangosak voltak a diákok, feszültségtől duzzadtak, mint a nyeretlen csikók; vidáman mesélték, mi is történt esztendeje, abban a bizonyos építőtáborban. Jópofa történetek keringtek a buszon, hiszen tavaly is megesett minden azon az építkezésen, ami a munkán kívül, nyáron, if jakkal megeshet. Egyvalami azonban különös hangsúlyt kapott, s ez érzelmeket csalt az utasok ábrázatára. Volt aki cinkosan kacsintott, volt aki rosszallóan csóválta fejét. Arról volt ugyanis szó, hogy milyen jókat ittak ők esténként, s milyen mulatságos volt, bele kellett szakadni, amikor a kis G., egy szál alsóneműben randalírozott a táborban. Hiába no, a „kis hülye”, nem bírja még az italt. Mondom rosszallást és cinkosságot láttam a felnőttarcokon. ám töprengést alig. Pedig volna gondolkodnivaló a hallottakon, annál inkább is, hiszen az elbeszélésekből kiderült, megesett ilyen skandalum másokkal is, ráadásul többeknél korántsem csak egy nyári emlék az alkohol. Szóval, a töprengést hiányoltam, mert egyértelműen kiderült, nem egyszeri, nem elszigetelt jelenségről van szó, hanem arról hogy növekszik az az újabb korosztály, amelyből többek újfent statisztikai adattá lehetnek, azok szamát gyarapíthatják majd akiket legyűrt az alkohol. Természetesen tudnunk kell. csupán mintát követnek ok; teszik, amit a felnőtt-társadalomban látnak, ahol sikk, sok szór majdnem kötelesség az ivás, ahol, akik akarják, ellenére minden korlátozó intézkedésnek, ma is hozzájutnak a napi alkoholszükséglethez. Így persze már érthető a cinkosság is, érthető a vállveregetö mosoly; „Jól van gyerekek, így lesztek felnőttek”. De, hozzá kell tenni: nem csak mintát követnek, mert ismerek szakmunkástanulókat, akik arról mesélnek, miként invitálják őket munka után, néha közben is mestereik — esetenként erőszakosan — valamely italmérésbe. S ellentmondani, végső soron kiszolgáltatott helyzetben, melyik jövendő esztergályos, kőműves vagy szobafestő mer? Nem mondok újat: közös a felelősség ebben. Felelős a már okosan gondolkodni tudó fiatal, de még inkább azok vagyunk mi, felnőttek. Felelős a fiatal, mert a felnőttség látszatát kergeti ezen a módon. Az idősebbek hadát pedig még nagyobb felelősség terheli hiszen helytelen irányba terelgeti a következő korosztályt. Hogy mit jelent az alkohol a társadalomnak, aligha kell taglalni. Tudjuk azt is, hogy van egy idősebb és népes generáció amelyik történelmi okok, rossz beidegződések ' továbbélése miatt, létező és vélt feszültségek okán, beleesett az alkohol csapdájába. Ne nyíljon meg ez a verem a jövendő nemzedékek előtt is. Annál inkább sem, mert feszültségeink vannak, s előreláthatóan lesznek is. Minek a bajokat még tetézni? s. z. A diósjenői tó partján. — bp — Ifjú olvasó az endrefalvai könyvtárban, ahol a mintegy kétszázhatvan könyvtári tagból másfélszáz a diák- kj — Mit érdekelnek a törvények! Az önérzetes férfi becsületét mindenekfölé helyezi és, ha nem vagy.gyáva féreg, mint, ahogy ‘gondolom. . . — Segítség, meg akarnak ölni! — ordította León. oio, és kiszabadítván magát Álvaro kezeiből, az ajtó felé rohant. — Gyalázatos — zúgta Álvaro, keresztbe fonva karjait és fogát csikorgatva. Arcára pedig harag és megvetés ült ki. Ebben a pillanatban, a zaj hallatára, egyik oldalról Isaura és Miguel, a má- sikról_ a törvényszolga és a rendőrök rontottak be a szobába. Isaura eddig feszülten figyelt; így a másik szobából mindent hallott és mindent megértett. Látta, minden el van veszve, és, hogy Álvaro iránta érzett szerelme ne torkolljon értelmetlen cselekedetbe, hirtelen ott termett : — Itt vagyok uram. Csak ennyit mondott és összekulcsolt kézzel megállt gazdája előtt. — Itt vannak, ők azok! — kiáltott fel Leóncio és a rendőrök előtt Isa urára és Mdguelre mutatott. — Fogják él őket. ##• csak játssz még!” SZMT-díjas a Petőfi színjátszó csoport Száz esztendő hosszú idő, különösen egy amatőr művészeti együttes létében. Hát még, ha figyelembe vesszük azt, hogy az országos statisztikák, évek óta az amatőr művészeti mozgalom hanyatlásáról szólnak. Mi hát a titka a salgótarjáni Kohász Művelődési Központ Petőfi színjátszó szakosztályának, amely az idén ünnepli százéves jubileumát? A recept egyszerű: rátermett vezető kell a csoport élére, kellemes otthon, a munkát segítő mecénás, na és szereplési, fellépési lehetőségek. Persze ennek ellenére, közel sem felhőtlen a színjátszók boldogsága, boldogulása ... Mosolygó hajcsár Próbára gyülekeznek a csoport tagjai; az ajkai vasas színjátszók fesztiváljára készülnek. Sürget az idő, közel a bemutatkozás ideje. A társalgóban sok rrítndenről szó esik, míg a társakra várakoznak az itt- levők. Ismerős arcokat lát a betérő, bár Dolnegó Pál jó harminc esztendővel idősebb, mint a folyósó falán függő képen, ahol a rabszolgahajcsár jelmezében mosolyog a lencsébe. — Tizenhat éves voltam akkor, Az ember tragédiájában játszottam először, 1946-ban — sóhajt kicsit a tovatűnt ifjúság után is. Fényképek kerülnek elő, rajtuk boldog arcú emberek — s velük a régi emlékek : — Számát sem tudom a fellépéseknek, annyi helyen megfordultunk negyven év alatt. A kézről kézre ado,tt fényképek útját érdekes történetek kísérik; arról, hogy a szentkút; öregek' körbeülték őket, amikor nekik játszottak, és belebelekiabáltak a Móricz megálmodta cselekménybe. — Nincs hálásabb közönség az időseknél. El sem akartak engedni bennünket. Annyira kérték, hogy játsz- szunk még . .. Hát újráztunk nekik. Egymás szavába vágva, mesélnek a hatvanas évek sikereiről, amikor volt olyan nap, hogy a nyitott tetejű teherautó három község ácsolt színpadára száguldott velük. S a Luxemburg grófjának bonviván- szerepét alakító Dolnegó Pál torka, bizony estére jócskán kimerült, a kettős szereposztás ellenére. Múltidézés Csics György is — aki 1953-tól rendezője a színjátszó csoportnak — a régmúlt idők emlékének szenteli az első szavakat: — 1945 decemberében Háy Gyula Isten, császár, paraszt című darabjával ünnepeltük a felszabadulást, a hazatérést, hisz’ bennünket elhurcoltak.. . — Kik voltak akkor a színjátszók? — A gyár telepén élők jöttek közénk, akik éreztek magukban valamit, s akik a kifejezés eszközéül a pódiumot választották. És jöttek sorban a nagy produkciók: klasszikus és mai szerzők drámái, vidám jelenetek vagy sikeres operettek. Számtalan bemutatkozási lehetőség adódott. Hívták őket a város üzemeibe, és felléptek a legapróbb településén is a megyének, de eljutottak a szűkebb pátria határain túlra is. Kell a közönség, hisz’ senki nem elégszik meg. ha csak önmagának játszik. S nem is volt hiány lelkes nézőkben. A hatvanas években főleg — ezt az időszakot a szakmai berkekben hőskornak hívják. — Mostanában is telt ház előtt játszanak? A körben ülők morajából kiderül, hiba van a kréta körül... — Sok minden változott az évek során — mondja a rendező. — Kevesebben vagyunk mi magunk is, no és fordult a közönség igénye is. Háromfelvonásos darabot legutóbb 1973-ban adtunk elő. — Mi tartja együtt mégis a csoportot? — Nem azt akartam mondani, hogy nincs szereplési lehetőségünk; a május például zsúfolt lesz. Fellépünk a Nógrádi Sándor Múzeumban, bemutatót tartunk a gvurtyánosban az építőknek. S nyakunkon az ajkai fesztivál is. Hogy mi fennállásunk titka? Erre tettük fel az ifjúságunkat, s a játszás öröme megmaradt nekünk. S, ha olykor lenézünk a közönség soraira, a figyelő, fénylő tekinteteket látva, érezzük, jól választottunk. Megértő család Hupcsik Gézáné, a csoport egyik legfiatalabb tagja. noha maga is több mint másfél évtizede játszik a Petőfiben: — A színészi hivatás vonzott. Irodalmi színpadi tag voltam, néptánccsoportban töltöttem szabad időmet, itt a Kohászban. Egy próbán láttam a színjátszókat, és náluk ragadtam. A Kohász Művelődési Központ 1947 óta osztja ki a színjátszók legkiválóbbjainak a Munka- és a Petőfi- díjat, azok között, akik a legtöbbet, legszebbet produkálják a színpadon, s akik a legtöbbet vállalják a közösségi munkában. Hupcsikné kétszeres munkadíjas, és idén megkapta a művészetének adózó Petőfi- díjat is. — A család mit szól, hogy a feleség, az anya színpadra lép, cseppet sem keveset áldozva a szabad időből? Szeme örömtől fénylik, amint a hozzátartozókról beszél: — Két gyerekem van. Míg kicsik voltak, édesanyám. anyósom segített, hogy játszhassam. Később eljöttek velem a ' próbákra; sokszor előbb tudták a szerepeket, mint én. Férjem és ők, ha tehetik minden fellépésemre elkísérnek, tudják, mennyi mindent jelent nekem a színjátszás. Az igényesség jutalma Moliere, Capek és Madách, Móricz, Tabi László, Maugham. Csak ízelítő a szerzők névsorából, a felsorolásból nyilván kiderül, hogy a darabválasztás magasabb célokat is szolgál, mintsem a közösség csalogatását. Mert a színházcsinálás pedagógiai tevékenység is, amely felelősséggel jár. Akik rendezésre vállalkoznak, akik színpadra lépnek, azok azt is ' vállalják, hogy * eijibereket nevelnek. Mint a Petőfi színjátszók, akik a munka ünnepe alkalmából elnyerték az újonnan alapított SZMT-díjat. Tuza Katalin BERNARDO GUIMARAES 3-uiuia, (L — Menj, Isaura, menj! — suttogta reszkető és elhaló hangon Álvaro a lányhoz lépve. — Ne csüggedj, én nem hagylak el. Bízzál istenben és a szerelmemben. Egy óra múltán Álvaro Martinho látogatását fogadta. Martinho nagyon magabiztosan. szemtelenül és mohón érkezett, hogy számot adjon arról, mit is végzett és, hogy a kialkudott összeget zsebre vágja. — Tízezer milreis! Ez igen! — gondolta közben. — Valóságos vagyoni Most már függetlenül élhetek. Agyő, mocskos iskolapadok, agyő, ti annyi időn keresztül feleslegesen forgatott zsíros könyvék, kihajítalak titeket az ablakon. Nincs rátok többé szükségem. Kész a jövőm. Rövidesen tőkepénzes, bankár comendador, tabsz.oltjitn.fi (75.) báró, minden leszek. És meglátják, egykettőre. Az uzsora és az üzérkedés megsokszorozható összegeitől vezettetve Martinho képzeletében megszázszo- rozta a várható pénzt. — Kedves Álvaro uram — kezdte minden bevezető nélkül —, mindent elintéztem közös ‘ megegyezésünk szerint. Uraságod nyugodtan élhet a bájos szökevénynyel, akit mától fogva senki nem fog háborgatni. Uraságod eljárása ebben az ügyben nagyon szép volt és dicséretre méltó. Ez jellemzi az olyan nemes szívet, mint, amilyen praságo- dé. Nem is hallottam nagyobb méltánytalanságról! Rabszolgasorban tartani egy ilyen gyengéd és tehetséges lányit. Nos, itt a levél, amit a tompa eszű szultánócskának írtam. Megspékeltem vagy fél tucat hazugsággal, amelyek aztán telje, sen félrevezetik. Beszéd közben Martinho kinyitotta a levelet és már- már olvasni kezdte, amikor Álvaro türelmét vesztve félbeszakította. — Elég, Martinho, — szólt rosszkedvűen —, az üzlet már nem esedékes. Nincs többé szükségem a szolgálataira. — Nem volna esedékes?... Hogyan?! — A rabszolganő már gazdájánál van. — Leónciónál! Ez lehetetlen ! — Ez a tiszta igazság. Ha többet akar tudni menjen a rendőrségre és érdeklődje meg. — Hát az én tízezremmel mi lesz? — Nem, hiszem, hogy még tartoznék önnek. Martinho kétségbeesetten felkiáltott és olyan gyorsan hagyta el Álvaro házát, hogy majd összetörte magát a lépcsőkön lefelé. Hogy leírjam ennek a szegény léleknek nyomorult állapotát, olyan feladat lenne, amilyenre nem vállalkozom. Az olvasók képzeletére bízom. (Folytatjuk)
