Nógrád, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

Szlovákok között Vanyarcon

„Csendes,

de teljes életet élünk"

hogy felnőttként is itt találkozzunkV'

Drámáról, játékról, önismeretről

A kör némán gyűrűzi körül a behunyt szemmel koncentráló fiút. Alig néhány perc telt el az instrukció óta: „Érezd meg a hideg tekintetek között a meleget, s ott próbálj kilépni!”

Ami a játékot megelőzi

Rés nyílik, a gyakorlat elkerült. Űjabb és újabb emberkék állnak középre, az arcokon feszültség, majd a rátaláló« szétterülő mosolya. Érzelmeink szavak nélküli köz. lése,' a metakommunikációs kapcsolatteremtés, a kis csapaton belül kiválóan működik.

A jelenet kísértetiesen hasonlít azoknak az önismereti foglalkozásoknak a hangulatára, amelyek, ha nem is gombamód, de szaporodnak konfliktusokkal, személyiségzavarokkal küszködő életvi. telünkben, A párhuzam ebben az esetben csak véletlenszerű, hiszen ezen a szerda délutánon a salgótarjáni József Attila Művelődési Központban a drámajátszó kör tartja soros összejövetelét. A cím. ről ítélve, holmi amatőr színjátszókra számít a laikus, némi színháztörténeti csemegével kiegészítve. Hogy menynyire nem erről van szó, azt a kör vezetője, Nagyné Hajdú Györgyi adja tudtunkra.

— Hazai szakmai berkekben még eléggé újszerűén hangzik, de az eddigi kezdeményezések bizonyítják jogosultságát. Arról van szó, hogy a színjátszás eredményesen alkalmazható a pedagógiában a gyermekek személyiségfejlesztésére. A Nép. művelési Intézet által szervezett dráma játék-vezetői kurzuson összetett Ismeretanyagot kaptunk arról, miként lehet a különböző beleérzőkészséggel és szerep játszó tehetséggel bíró, kezdetben elütő csoportosulásból, egymásra odafigyelő, kellő önismeretre és kapcsolatalakításra alkalmas közösséget kovácsolni.

— A színház, bár csapatmunka, mégis önálló feladatteljesítés. A közösség megteremtésétől a színpadi megjelenésig hosszú út vezet, s úgy tetszik, önök nagyon az elején járnak. Mikor lesz ebből dramatizált játék?

— A tematikánk rendkívül összetett; a szórakoztató játékoktól kezdve, a nyelvművelésen át vezet a mozgást, az arcjátékot is igénylő helyzetekig. Most még a közösség fejlesztése zajlik; szimpátia, vagy véletlen alkalmak ala. kítják ki a párokat, majd fokozatosan az egyének felé mutatnak, az egvedek kidomborítását, fellépését célozzák a rögtönzések. Így készülünk a nagy csodára, a színpadi játékra. A fejlődésnek erre a

szakára nyár körül érünk el; ekkor már meséket, rövidebb jeleneteket elemzünk, felkutatjuk a hozzá illő díszletet, kelléket, jelmezt.

Talán tizenöten, ha lehetnek, ám mint utóbb közölték, a létszám a jelenlegi duplája. Ülnek, állnak, térdelnek, ha kell hason és hanyatt fekszenek, attól fügően, milyen gyakorlat következik. Felszabadultak, őszinték, s meglepően racionálisak. Hogyne, hiszen ez utóbbiba kényszerű ti őket az Iskola, az otthon, még a baráti társaság is. Gondolkodásuk horizontján az elromlott magnó, az AIDS, a tanulás, a saját szoba berendezése, a korábbról megőrzött játékszenvedély, a kamaszkori álmok váltakoznak. Képléke. nyék, az újszerűt örömmel be. fogadók. S, ami ebben a körben velük és általuk történik, az számukra a legmeglepőbb.

— Az iskolarádióból hallottam, hogy lehet jelentkezni — kezdi meg a foglalkozás élményétől eltelve a hatodik osztályos Balogh Orsolya. — Más itt, mint a tanórán. Mitől Is? — néz körbe, segítséget várva a többiektől.

— Közietek elmondok olyan személyes dolgokat Is, ami miatt az osztályban talán kinevetnének —' csatlakozik a beszélgetéshez Gecse Mariann nyolcadikos, a Gagarin Iskolából.

— Jól érzem magam. A napi programok, szakkör, zeneóra, nyelvlecke — kinek, mi

— után lazíthatunk, de közben tanulunk is. Játékosan, észrevétlenül, élvezettel. — A közbeszóló a hetedikes Szűcs Attila volt.

— Ismeritek a Tavaszkö. szántót Weöres Sándortól?

A memoritertől a három kívánságig

A buzgó helyeslést a ritmu- sos, hanglejtésre, szünetre, hangerőre figyelmeztető gyakorlat követi. Nem elég a fejből idézés, a memoriter mellett a hangszín, a halkuló, majd erősödő versmondás az újabb akadály, amelyet végül simán vesz a társulat, A gyerekek — tudtukon kívül

— a nyelvi kifejezés, a tiszta ejtés, a szöveg- és versmondás mikéntjét gyakorolják.

— Hirtelen itt terem a jóságos tündér — pillant végig az elcsendesülő, törökülésben hallgató gyermekeken Nagyné —, s teljesíti három kívánságotokat. Mi légyen az?

— Egészség, gazdagság, világbéke, szeretet, gyógyuljon meg a nagyi, legyen ötösöm a lottón, ha már felnőttek leszünk, akkor is itt találkozzunk, valakinek én legyek a

legfontosabb... — töprengenek, mérlegelnek, nyilatkoznak.

— Most olyat mondjatok, amit ki nem állhatták! — jön az újabb felszólítás.

— Fontoskodás, közömbösség, a nővérem macskája, a családban kevés idő jut egymásra. .. — vallanak a nebulók.

— Tehetünk ellene valamit? — kérdi a csoportvezető.

— Kellene — bizonytalan- kodnak —, de nem mindig sikerül.

Követésre méltó példa

— Mást vártam, de a csalódás kellemes — suttogja a foglalkozást velem együtt vendégként végignéző népművelő, Ozsvát Tamás, a Bányász Művelődési Házból. — Idősebbekre számítottam, de a menetét látva, úgy tűnik, náluk, az általános iskolásoknál érdemes kezdeni az alapozást, önmaguk és egymás ismeretében könnyebb lesz a játék, a színházi világ.

■«— Nam kapott kedvet egy csoportra? — kérdem félig tréfásan, s meglepődöm magam 1« az Igenlő válaszon. — De ki vezesse? Van-e szakavatott? — fordulunk Nagy- né Hajdú Györgyihez.

— Országosan is ritkaságszámba megy még. Én a jászberényi tanítóképző főiskolán szereztem drámajátékvezetői oklevelet. — Ha csak annyit érünk el, hogy a drámai élményt befogadó, azt elemezni tudó gyerekek kerülnek ki innét, már az is fél siker.

Sok ilyen és hasonló fórumra, összetartozó kisközösségre lenne szükség. Olyanokra, amelyek közel hoznák a tengernyi tudásanyagtól elfáradó gyermekeinkhez az érzelmeket, a szépséget és érzékenységet ringató művészeteket. S, ami a legfontosabb: megtanítanának gátlás nélkül, felszabadultan élni, és érezni.

Vaszari Erika

A télflzés, a tavasz várás ünnepe a kiszejárás — ezúttal színpadon.

cokban bizonyítják ragaszkodásukat nemzetiségi voltukhoz. Megtartják a régi szokásokat, miközben őrzik a szlovák nyelvi emlékeket álzetiségi tudat szoros össze* függésben áll a nyelv ápolásával.

A helybeli hagyományőrzők élő, eleven kapcsolatot tartaFelöltözve várta a bábu virágvasárnap hajnalát. Akkorra már csak a koszorú hiány, zott róla. Az a fiatalasszony adta rá a maga menyasszonyi ékét, aki abban az évben addig utolsóként ment férjhez a faluban. Az otromba bábu fejét, ahogy a keló nap sugarai rá-rákacsintottak, ezüstös glóriaként ragyogták körül a koszorú fémszálai. Vidám énekszóval kezdetét vette a télűzés, a tavaszvárás ünnepe, a kiszejárás...

„Nasi start este pametájú, ze vrokoch... Az. idősebbek még emlékeznek arra, hogy a két világháború között élő hagyomány volt a kiszejárás.” Ezekkel a szlovák és magyar szavakkal ajánlja az érdeklődők figyelmébe Hugyecz And- rásné, a vanyarci nemzetiségi hagyományőrző együttes vezetője műsorukat, a helybéli jelesebb napokon, a szlovákiai Gyetván, a folklórfesztiválon, netán a budapesti Petőfi-csarnok pódiumán, vagy a banki nemzetiségi találkozón, amikor a színpadra lépnek. De nemcsak a kisze- járást örökítették ót a mának, hanem felelevenítik repertoárjukban a hajdani vanyarci lakodalmas és a fonóházbeli szokásokat is.

Szlovákok, magyarok együtt élnek Vanyarcon. Az ezerhét- száz lakosú község határában, s az intézmények homlokzatán — Nógrád megye huszonnégy településéhez hasonlóan — kétnyelvű felirat hirdeti a látogatónak a nemzetiségi lét tudatos vállalását.

— Csendesen élünk mi itt a felszabadulás óta, kiélezett helyzetek nincsenek semmilyen téren — summázza Hugyecz Andrásné, aki a falunak is vezetője; tanácselnök.

Menekítik anyáik, nagyapáik örökét, azt, amit Manga János féltett a jövőtől, a hagyományokat.

— ö eszmél tetett bennünket,

Nélküle talán már a múlt homályába vesztek volna értékeink — emlékezik hálóval a néprajzkutatóra Hugyeczné. — Általa még idejében összegyűjtöttük dalainkat, táncainkat és a tárgyi kultúra emlékeit, öregjeink hajdan volt szokásait, amiket nemcsak átörökíteni akarunk a holnapnak. Ügy véljük, talán a mát is gazdagíthatjuk velük.

Általános és középiskolás diákok — mint például Fehér Szilárd és Varga Zsuzsanna, Ponyikai Róbert és Hipszkl Judit —, termelőszövetkezeti dolgozók, gyári munkások és háziasszonyok; fiatalok és idősebbek, házaspárok — mint Kondelláék — és mások öltik magukra a vanyarci szlovákok szép viseletét, s dalokban, tánIlyen volt a menyasszonyi koszorú

(NÖGRÁD archív fotó — Bábel L. felvétele)

nyarciak ismerik azt a nyelvet, amit az ősök hoztak magukkal két évszázadnál régeb* ben, amikor idetelepültek. Óvodában, iskolában Ismerkedhetnek a fiatalok az irodalmi szlovák nyelvvel. Ez nagyon jelentős, mivel a nemkok Demokratikus Szövetségével. Választmányának az elnök asszony is tagja.

— Kapcsolatunk van nemcsak a megyei és a megyehatáron túli szlovák nemzetisé* gi településekkel, mint ör- mónykúttal, hanem az ország-« határt átlépve is ismerősökre, barátokra lelünk több helyütt! Gyetván, Hrusovban. Tudunk egymás életéről, sorsáról; a közös nyelv és a folklór kapocs közöttünk.

Ha nemzetiségekről esik szó, jobbára csak színes, gazdag hagyományaik jutnak eszünkbe, holott tudjak, es csak egy fontos tényező * többi mellett, amelyek a gazdasággal, a településfejlesztéssel, az életkörülmények alakulásával függ össze. Azokhos az értékteremtő munkákhoa kapcsolódnak, amelyek hozi zájárulnak a közös haza anyagi és szellemi gyarapodásához.

— Nem csupán egymás mellett élnek a vanyarciak, hanem együtt... Eszerint kell alakítani mindennapjainkat, hiszen mindannyiunk érdeke ugyanaz.

Javítani kell a közellátást. Űj iskola kell a dűledező, régi helyett, vonzó otthon a könyvkultúrának és a művelődésnek. Magyarnak, szlováknak egyaránt jogos igénye, összefogás,' összetartás jellem, zi a maiak törekvését; aa együvé tartozás érzése.

Tuza Katalin

Az áprilisi emlékeztető

A

z ünnep mindig emlékeztető. A vallási, nemzeti, mozgalmi emléknapok, amelyeket a naptárak piros betűkkel jeleznek, mindig egy-egy megtörtént, vágy köztudat szerint megtörténtnek vélt eseményre hívják fel nyomatékkai — évről évre visszatérően — annak a közösségnek a figyelmét, amely okkal-joggal léte számára fontosnak tudja azt a múltbeli mozzanatot. Ezért az ünnepeknek erkölcsi jelentőségük van: olyan tudattartalmakat őriznek, amelyek állásfoglalásra, magatartásra ösztönöznek. Még akkor is, ha az ünnepi emlékezés tárgya egy hitbéli, vagy politikai személy (a Megváltó, az Államalapító stb.) — akkor is egyszeri egyéniségükön túl mindaz az eszme, cselekedet, s az ezekből következő eseménysor készteti hitvallásra az emlékező utókort.

Minálunk — a magyar köztudatban — a nemzeti szabadság újkori fordulópontjainak emléknapjai (március 15., március 21. és április 4.) naptárilag oly közel esnek egymás, hoz, hogy már a hvatalos intézkedések előtt maguk kapcsolódtak össze tavaszi ünnepsorozattá. Az igazán véletlen, de az ünnepi szertartásrend számára szerencsés véletlen, hogy naptári sorrendben egymás után következik az, ami a történelmi valóságban is egymás után volt: a három szabadság- emlékeztető 1848-at, 1919-et és 1945-öt idézi. És a tavaszi idény is szerencsésen kapcsolódik a legősibb ünnepi szertartásokhoz: hajdani sok istent imádó pogá- nyok és utánuk az egyistenhit vallásai egyaránt a tavaszi hetekben ülték a feltámadás ünnepnapjait. Már Jézus húsvéti feltámadása előtt évezredekkel a sumér Dumuzi, a sémita Tammuz, a görög Adonisz ezekben a napokban támadt fel. Ezek is felszabadulásünnepek voltak; kezdetben csak a természet feltámadása volt a téli halál bilincseiből,

de az evangéliumi feltámadás már politikai »«irtaimat kapott: a lélek szabadságának, a szegényeket megillető meny- nyek országának reményét. És, ha véletlen is, mégis meg- ragadóan jelképes, hogy a mi nemzeti „Nagyhetünk”, a március—április ünnepsorozat úgyszintén ezekre a feltámadó snapokra esik.

Az áprilisi emlékeztető a mi mostani életünk és életformánk kezdetének jelképes dátuma, mintegy befejezése, ki- teljesülése mindannak a nemzeti törekvésnek, amely 1848- ban kezdődött (ennek jelképe március 15.) és 1919-ben polij tikai cél volt (aminek jelképe március 21.) —, ezek vérbe fulladtak. 1945-ben alakult úgy a világtörténelem, hogy nemzeti történetünkben immár szakadatlan folyamatként induljon el az a fejlődés, amely megvalósíthatja 1848. sza- badségeszményét és 1919. gyakorlati-politikai célkitűzését. És a fasizmus korszakának pokolbéli esztendei után, a nagy világküzdelem után az emlékezetes április 4-én kényszerült nyugat felé kihátrálni a végső német-náci és magyar-nyilas csizma a magyar határvonalon.

Persze, hogy jelképes dátum ez: a fasizmus már előbb összeomlott, a háború még eltartott néhány hétig, mégis: Magyarország földje ekkor lett megint magyar ország Ennek emlékezetével zárult a nemzeti szabadság misztériumjátéka. Ezt a misztériumot éljük át közös ünnepsorozatként évről évre a tavaszi szabadságünnepeken, ennek zárófelvonása az áprilisi emlékeztető.

A

mit élünk, ami azóta folyton változva mégis ugyanaz — akkor kezdődött el. Ilyenkor kell magunkban is újra meg újra számot vetni a magunk számára és számot adni a nagyvilág felé, hogy milyen úton is járunk, és hol tartunk a hagy úton, mert csak így láthatjuk, merre is megyünk.

h. a