Nógrád, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
Hem a szemmel van baj Kiből lesz a szakmunkás? „Ipari tanuló” volt a címe Brenner György kitűnő kari. katúrájának a Magyar Nemzetben. A rajzon szemészorvos mutogatja pálcával a betűket egy fiúnak, aki így szól: „Hát jó, beismerem, nem a szememmel van bajom, hanem a betűkkel”. A karikatúra —, hisz ez a természete —, túloz. De, hogy kevésbé rugaszkodik el a valóságtól, mint gondolnánk, s remélnénk, az élet bizonyítja. Anno, 1916. Noha. tapasztalataimat Salgótarjánban, a 211. Számú Szakmunkásképző és Szakközépiskolában szereztem, korántsem csak erről az intézményről írok. Engedtessék meg a hivatkozás korábbi munkahelyemre, a Köznevelés szerkesztőségére, ahol a lap feladatából eredően, országos képet is kialakíthattam magamnak. Ennek birtokában pedig elhiszem: ez az iskola, mint egyik vezetője mondta, a hazai szakmunkásképzők több&zázas mezőnyében, az első harmadban foglal helyet. Ennek ismeretében legfeljebb egy megelőlegezett kérdés álljon itt: Vajh, milyen gondjai lehetnek az utolsó harmadban tanyázóknák? Gyimesi Tibor szakmai igazgatóhelyettes elmondta: a tarjáni iparosképzés és az iskola, az előd „rimamurányi” tanonciskolája történetét is Idekapcsolva 1988-ban ünnepelheti majd centenáriumát. Az évfordulóra össze- gvűjtött dokumentumok körül az igazgatóhelyettes megmutatott egyet: Lizsnyánszicy Antal műszaki rajzát, 1916 decemberéből. Magyarázatot Is fűzött a precíz munkához: — Lizsnyánszky Antal itt volt tanonc. Később, hosszúhosszú ideig, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek főmérnökeként dolgozott. Nem állítom; ilyen ma már nincs. Magam is találkoztam jó néhány szakmunkásból lett mérnökkel. Tudom: ma is kikerülnek olyanok a szakmunkásképzők padjaiból, akik továbbtanulván, a műszakiak felső rétegébe tornázzák magukat. De, lassacskán alighanem annak is örülnünk kell, ha némileg művelt, szakmájukat elfogadhatóan ismerő fiatalemberek lépnek elő az iskolákból. S, ezzel nem emeljük magasra a mércét; mert ha távolabbra tekintünk, kétségeink támadhatnak az ország majdani jobb sorsát illetően, melyhez, tudvalevőleg. nem csak új technika és technológia, (s szorgalom) kelletik, de ember mindenek- felett, aki képes lesz ezeket működtetni, aki szükség esetén váltani tud néhány heti tanulás után, mert a fejlődés, a gazdaság ezt kívánja. Ehhez a küszöb az alapszakma mély ismerete, s a tanulás képessége volna. Csakhogy, ez az a pont, ahol a jövőn gondolkodván, elborul homlokunk. mondott a tantermektől és szertáraktól a tanműhelyig terjedő séta során, hogy a felszereltség alapvetően jó, a hazai általános technika, ipari szintnek megfelel, (habár ezzel sokat még nem mondtunk) a megye legnagyobb oktatási intézményében, ahol 1350 diák ismerkedik harmincnégy szakma rejtelmeivel. Az is a színvonalat mutatja, hogy a szakmai versenyeken, tavaly, két országos első, és szintúgy két második helyezést szereztek az iskola tanulói. Míg az iskolában barangoltunk, az igazgatóhelyettes kifejtette: szerinte a gondok három eredőre vezethetők vissza. . — A gyerekek egy csoportjának, mintegy harmadának, a képességeivel van baj. A legfőbb ok azonban a motiválatlanság, mert a gyerek nem tudja, mit és miért akar, ráadásul tanulni amúgy sem szeret. Végül, az általános iskola sem alapoz kellően. Nem a labdát akarom visszadobni — mondta —, de ha a nyolcadikból kikerülő nem tud összeadni, jogos a kérdés: miként lett nyolcadikos? (Ami a motiválatlanságot illeti, arról nemrég a Népszavában olvashattunk egy interjúban „ ... 1984-es KSH_ adat szerint — állt a lapban —, az akkor egyetemet, főiskolát végzettek havi átlagkeresete 6700, a befejezett általános iskolával rendelkezőké 5500, a legfeljebb 4 osztályt végzetteké pedig 5100 forint volt. A két véglet közötti differencia 1600 forint, ami nagyon kevés. Ma — a szűkén értelmezett gazdasági racionalitás szempontjából — tehát nem kifizetődő a felsőfokú továbbtanulás”. De, tágítva a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tudományos munkatársának, Horváth D, Tamásnak a mondandóját, s végigtekintve a kereseti adatokon, kiderül: a szakmunkás-bizonyítványért sem érdemes tanulni, hovatovább legjobb lesz a 4. általánosnál megállni. Meglehet: kategorikus, túlsarkított a megfogalmazás; dp, ha a borítékon át nézzük a tanulás becsületét, márpedig sokan ás érthetően teszik ezt, akkor, függetlenül attól, hogy csakis rossznak tarthatjuk a tendenciákat, változás nem várható. Ezt bizonyítja a tény: egyre többen nem fejezik be alapfokú tanulmányaikat, s ugyancsak a Népszavából származik a meg_ állapítás: „ ... az aktiv népesség 47, a fiatalabb korosztályok 32 százalékának iskolázottsága alacsony színvonalon áll. Az állami iparban nincs alapiskolája a fizikai dolgozók 17 százalékának, 37 százalékuk pedig csak általános iskolát végzett.”) A hátsó padban Nem oszt, nem szoroz A matematika—fizika munkaközösség vezetője, Szücsné Zagyi Anna, nem mondott szívderítő dolgokat. Mert nem nevezhető annak, hogy: — Az idekerülök közül alig néhány van tisztában az alapműveletekkel. A tanév elején központilag kidolgozott feladatlapot kellett megolda- niok minden iskolában az új elsősöknek. Nálunk 425 kéz. dő szakmunkástanuló írta meg a dolgozatot, s az ösz- szesen elérhető 15 ezer 725 pontból mindössze 3712 pontnyi tudást mutattak fel, vagyis: teljesítményük még a huszonnégy százalékot sem érte el. A feladatokat az összeállítók az általános iskola 3—4— 5 osztályos tananyagából merítették ... Ha az alapműveleteket tudták volna legalább, már hetven százalék lett volna az eredmény... A fizika ismerete némileg mélyebbnek bizonyult, itt 36,6 százalékot értek el a diákok... Az adatokhoz kommentár aligha kell. Legfeljebb egy, kérdés kívánkozik ide: Mit tesznek majd ezek a gyerekek felnőtt szakmunkásként, egv-egy bonyolultabb feladattal? Csekély vigasz a tanárnő közlése: — Az elsősök közül félév alatt sokan elsajátítják az alapműveleteket. De, gyakorlatilag három éven át felzárkóztatunk. s ehhez jönnek még a pluszismeretek. Az külön elgondolkodtató, a az általános iskolába vezet minket vissza, hogy a szakmunkásképző tan terve eleve azzal számol; a nyolcadik általános elvégzését tanúsító bizonyítvány birtokában legelőbb is az alapokban mutatkozó hiányokat kell pótolni. így aztán, noha a helyzet nem vicces, mégis mosolyt fakaszt, hogy vannak olyan bizottságok, amelyek a szakmunkásvizsgán a zsebszámológépek használatát megengedik, azoknak, akik önmaguk, tól képtelenek osztani, szorozni. Való igaz: elsősorban a szakmát és az ahhoz simuló ismereteket kell tudniuk a jövendő szakmunkásainak, ám mégsem hanyagolható el, amit a humán tantárgyak körében tapasztalhatunk. Az év eleji felmérőkön történelemből, mindössze 4 százalék ért el jó eredményt, 18 százalék bizonyult közepesnek, 43 százalék tudása mondható elégségesnek. míg elégtelent 35 százalékuk kapott. Nem vígságosabb a kép a magyarnál sem, s hogy menynyire nem mellékesek a humán tárgyak, bizonyítja a megállapítás: a beszédkészség, a beszédkultúra hiánya a szakmai tárgyak elsajátításában is gondot okoz. „Szavakat mondanak, nem mondatokat?’ — hallottam a véleményt. „Szinte senki sem tud igét ragozni” — állt egy összegzésben. S, ugyanitt riasztott a megdöbbentő tényközlés: „Egyre többen vannak, akik képtelenek értelmes, egymással összefüggő mondatokat írni”. Az külön tanulmány tárgya lehetne, hogy a viselkedéskultúra hiánya miként függ össze a szűkebben vett kultúra hiányával, a beszéd- készség fogyatékosságaival, s — egyebekkel kiegészítve —, mi módon összegződhet mind. ez a munkakultúra fogalmává. pontosabban:'a munka- kultúra hiányává. Hogy ne csak az árnyoldalakat lássuk, ismerkedjünk meg hárommal azok közül, akik a szabályt erősítő kivételnek mondhatók. Hallgassuk Fiilöp Zsoltot, aki a központifűtés-szerelők között már országos első volt, s újfent készül a nagy vetélkedőre. — Négyesnél mindig johb tanuló voltam. Középiskolába nem akartam jelentkezni. Sokat segítettem apámnak, s mellette szerettem meg a szakmát. Majd, ha itt megszerzem a bizonyítványt* leérettségizem. Csemer Mihály és Beád Péter, akik szintén a szakmai versengésre gyakorolnak, szakközépiskolába készülnek. De, ha azon morfondírozunk, miért vannak ök — többed- magukkal is —, oly kevesen —, ugyancsak a „labda visz- szadobása” nélkül, de az általános iskolára is utalnunk kell. Mert az intézet oktatóinak egyike mesélt a kitűnő képességű asztalostanulóról, aki, míg lei nem derült, hogy nem gimnáziumban akar továbbtanulni, a második pad- ban ült az általánosban, de amint kitudódott, hogy „csak” szakmunkásnak készül, hátraültették. S, a történettel cseng egybe amit Csemer Mihály és Bedő Péter össze- hangzóan állítottak: — Ereztük, hogy másként bánnak velünk, szakmunkásjelöltekkel. — Csemer Mihály még megtoldotta: — A mi iskolánkban is különültettek minket néhány órán. Feltehetőleg, nem ez a jellemző. De, minden bizonnyal ilyen is van. Nem lenne jó, ha ezek után az általános iskolai tanártársadalom egy emberként kérné ki magának a mondottakat. Hiszen, tudottak az általános iskola nyűgei, megoldatlan problémái. S, egyet kell érteni Hankiss Elemérrel, aki így fogalmazott: „Az általános iskolák rendszerének kiépülésével, a negyvenes évek végén, nagyot lépett előre a magyar közoktatás. De, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, az infrastrukturális, s ezen belül a közoktatási beruházások elhanyagolásának következtében, relatíve egyre inkább elmaradtunk az európai élmezőnytől, de még a középmezőnytől is. Közoktatási rendszerünk relatív elavulása a közeljövőben már komoly kerékkötője lehet a társadalmi innovációnak”. A szerző hét éve vetette papírra megállapítását. A helyzet jobb azóta sem lett. v Még negyven év Miként lett nyolcadikos? Nem vagyok szakember, ne- napjaink színvonalát az itt héz megítélnem: mennyire használatos eszközök, de bíz- korszerű, amit itt tanulnak a vast elfogadható amit az igazgyerekek, mennyire tükrözik gatóhelyettes, Gyimesi Tibor £4ÓGRÁD ~ 1987. április 4., szombat Ami fentebb olvasható, vázlat csupán. Hiszen szó sem esett a kérdéskör sok ágabo- gáról, a családról, a társadalomról, ami körülveszi ezeket a gyerekeket, nem beszéltünk a felnőttvilág gyakorta mun. kaerkölesöt tapodó viselkedéséről, (amiről számos történetet meséltek a diákok), s meg sem említtetett, hogy a jövendő szakmunkásokat képzők mindenben megfelelnek-e a követelményeknek? Miért kell firtatni, hogy kiből — és miképp — lesz a szakmunkás? Mert valóban, a jövőnk, ha nem éppen a létünk a tét. Mert hiába érkezünk esetleg oda, hogy lesz elég pénzünk korszerű technikára és technológiára, ha nem lesznek elegen, akik ma. gac hozzáértéssel használják azokat. Mert. akikről most esett szó, még több mint negyven esztendőt állnak a gépek mellett. Ahhoz azon. ban, hogy haszonnal álljanak ott, szilárd ismeretek, sokrétű „motiváltság” szükségeltetik. Speidl Zoltán Belépés csők kamerával! Mit rejtenek a trezorok? Ennyire óvjuk a pénzünket. Bencze Péter Lyukasztással érvénytelenítik Nagy koncertráltságot Igényel a pénzkötegeket. a rendszerezés. Varázsuktól megfosztva, néma csendbe burkolózva hevernek a bankjegyek az asztalokon. Várják a sorsukat. Mint megszeppent gyermekek találgatják, fürkészik a jövőt. Szemük előtt lebeg a trezorok biztonságot nyújtó, katonás fegyelmet követelő világa és a véget jelentő zúzógépek monoton morajlása. Könyörögnének, ha' tudnának, de itt a Magyar Nemzeti Bank Nógrád Megyei Igazgatóságának emissziós csoportja az úr. S ők könyörtelenek. A selejtes pénzeket kivonják a forgalomból. Naponta több tízmillió forint fordul meg náluk. Ide áramlanak be a kereskedelmi szervek pénzei és innét történnek a gazdálkodó egységek kifizetései. Zizzenő hangok hallatszanak mindenfelől, pergő ujjak számolják, rendszerezik a pénzkötegeket. A selejteseket érvénytelenítik, s akadnak (főleg a nyugati valuták közül) amik vizsgálatra szorulnak. Majd kattannak a zárak, s a trezorok éberen őrködnek a föníciaiak életünket hol megkönnyítő, hol megnehezítő találmányán. Ga kattannak a zárak. Katonás fegyelem a belsejében. trezor
