Nógrád, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
Földi Péter hlunkacsy-dijas Elszántság az Földi Péter festőművész égő színekben pompázó madarai, erdei, mezei állatai, különös emberei hovatovább másfél évtizede nyugtalanítják a lét «laphelyzetei iránt érzékeny érdeklődőket. Komolyságra Hitének, a boldogság vágyát sugallják a létezés törékeny voltára figyelmeztetnek, az élet méltósága megőrzésének jegyében. Művei jelképeket hordoznak, megfogalmazásuk sajátosan egyéni, színviláguk megkapó. Akár ragyogó mesevilágot is láthatnánk a Képeken, ha nem fordulna ez a világ ugyanakkor hirtelen nagyon is komolyra, ha —, amint azt több képen látni — nem lenne ott a madár, a tojás mellett a kígyó, ha a nyár villogó sárga fényében az élet őrömét hordozó kék tollú szárnyas ugyanakkor nem em_ lékeztetne a múlandóság sejtelmének szomorúságára is. Nem csoda, hogy ez a mesebeli világ egyszersmind csú- pa látvány és csupa elszántság. Elszántság az életre. Földi Péter 1949-ben született Somoskőújfalun, 1973-ban végzett az egri tanárképző főiskola matematika—rajz szakán, azóta is szülőfalujában él és tanít. Kiállításokon Bzintén ez idő óta szerepelnek művei. Egyéni tárlata volt a többi között Budapesten. Salgótarjánban, Debrecenben, Vácott, külföldön Moszkvában, (ott volt a felszabadulás. 40. évfordulója alkalmából rendezett reprezentatív kiállításon is), Szófiában, Hamburgban. Több képpel szerepel Budapesten a Műcsarnokban a tavaszi fesztivál alkalmából március 18-tól április 12- ig nyitva tartó, a kortárs magyar képzőművészetet bemutató kiállításon (Karám, Fé- szekhagyók, Kertészetben), amelyet ezután Münchenben nyitnak meg. Jelen van az idei salgótarjáni tavaszi tárlaton, önálló kiállítást rendez még az idén Dortmund- ban. Tagja a művészeti alapnak és a szövetségnek. S, idén Földi Péter festőművész, a Somoskőújfalui általános iskola tanára megkapta a Munká_ csy Mihály-díjat, egyéni hangú festészetéért, amelyben az ember és a természet szerves kapcsolatát fejezi ki. Különösen örült szülőfaluja említésének a Pesti Vigadóban rendezett ünnepségen. Földi Péter madarai itt röpködnek körülöttünk. Hangoztassuk; „történetei” egyetemes emberi problémák megfogalmazásai, a művészt az emberiség sorskérdései foglalkoztatják. Világa, miként erre is utaltunk már, a látszat ellenére drámai, jóllehet úgyszólván minden képén jelen van az elbűvölő szépség, az értelmes emberi életre való törekvés, az ehhez szükséges hit. Hogyan kerül ide Somoskőújfalu? — A tanulmányaim utáni végleges hazatalálás tett festővé — mondja. — Festői programomat a falum adta, életre nem a nagy látószögeivel, hanem a szerves élet apró mozzanataival, amit ha kinagyítok, határtalané tágulhat a világ. Ez a falusi életforma irányított a népművészet felé, annak dekoratív jelrendszere távolról átszivárog mindabba, amit csinálok. Formaképzésben pedig a gyerekrajzok hatottak rám. A formálás dixektségének érzelmileg hitelesnek, személyesnek kell lennie. Ezt a gyerekrajzokkal való napi személyes együttlét inspirálja. A gyermekek őszinték. Ebben is mércét jelentenek, és ez magas mérce. A népművészet pedig jelrendszerekben fogalmaz, s ezek együttese képes a teljességet érzékeltetni. A formai szervezéshez ezt a felfogást — és nem a motívumokat — veszem alapul. Létezik egy huszadik század végi Magyarország, egyik falujában otthon van egy festőművész. aki Európáról és a világról gondolkodik. Sokszor megkérdezték már tőle; nem bújsz ki te a világból az. zal, hogy falun élsz? Nem a huszadik századi kihívások elől menekülsz? Mindig azt válaszolja: nem lehet elbújni, és nem is akarok menekülni a problémák elől. Ebben a faluban ugyanúgy lemérhető a húszadik század, mint bárhol másutt a világon. Nincs idilli faluképem, mert nincs idilli falu. De —, miként Tamási Áron mondta —, azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. Nekem Somoskőújfalu ad otthont. egyfajta biztonságot. E nélkül nemigen lehet élni a világban. Ami mögöttem áll, a család, a gyerekek, a falu- közösség. Ez nem i:s annyira a festő, hanem a Földi Jani fia mellett áll. Talán ez a legtöbb. Tóth Elemér Kastélyból kórház Felújították Dobán az egykori Endrődi-„kiskastélyt”. A klasszicista jellegű épület a későbbiekben 100 ágyas al- kohológiai osztály lesz. A Veszprém megyei kastélyfel- újítási program keretében, erre az átalakításra 79 millió forintot költöttek. Deszkahíd az udvarra Ismerősöm kedvtelve emlegetett mondása jár az eszemben. Eszerint két dolog dönti el az ember sorsát: egy az, hogy hová születik (amibe, ugye, nem sok beleszólása van), a másik, hogy kivel köti össze szekere rúdját, azaz, kit vesz el. Mint minden közhelyszerű bölcsességben, mákszemnyd igazság ebben is van. Lesze- nyiczki Pál aligha tiltakozhatna ez ellen, ha csak úgy nem, hogy esetében a hová születés ténye nem a családi környezetet, hanem a szomszédságot illetően jelölte ki útját. A balassagyarmati Mikszáth utcában ugyanis, ahol az Ipoly Bútorgyár asztalosa meglátta a napvilágot, egy'ol. dalról asztalos-, más oldalról bognármester képezte a Le- szenyicz,ki-ház szomszédságát. Nem mondom, Králik János bognársága is vonzotta a fiút, hanem az Antctlik-féle asztalosműhely varázsosságával mégsem vehette fel a versenyt. Béla bácsi műhelyének forgácsillatú melegében a Leszenyiczki-szülők is szívesen sütkéreztek, Pál fiúk viszont csaknem mindennapos vendég volt benne. Ha meg aztán a jó nevű mester hosszú szál deszkát gyalult, annak a vége a műhely „vakablakán” átnyúlva Paliék udvara felett LibikÓkázott. Mintha csak híd lett volna, átal- menni csalogató. Mintha bizony kellett volna akkor már a fiút csalogatni...! (— Ott kezdtem hát „inas- kodni” a szomszédban, s ez nem lehetett másként — végzi be a gyermekkor jószagú .emlékeit a maholnap negyvenesztendős férfi. — Mondhatom, jobb helyet keresve se lelhettem volna az idős mester műhelyénél. Hogy ott micsoda hálószobabútorok készültek! Látnia kellett volna... Hagyományos módon persze, pácolással, politúrozással, akkortájt minden valamirevaló bútornak ragyognia keL lett.) Tanult, s pénzéből telhetőén apró befektetésekkel is a mesterségre készült. Első fizetéséből gyalut vásárolt. Ami ugyan nem nagy dolog, ahhoz mégis elég, hogy a türelmetlen inas elereszthesse fantáziáját. Előbb egy kissám- li, aztán egy hokedli, majd lakályos ház a galamboknak az udvarra... Nem jó idők jártak az iparos emberre, meg a hajlott kor is nyomta már a mestert —, hát beadta az ipart. A második tanulóévet a bútorgyárban folytatta Leszenyicz- ki Pál. Idevezetett az \ útja az öreg asztalos fiának is, máig öcsi bácsiként emlegetik. S ugyan hol máshol lehetne az unoka is, mint itt?! Gyártmányfejlesztő, nem is akármilyen. Csudálatos műhely lehetett az a hajdani!... Mindennek most éppen negyedszázada. A másodéves tanuló más miliőbe, másféle kötöttségek közé került, hiszen gyári munkás immár. Miután azonban a kötelesség tiszteletére nevelték apró gyermekkorától fogva, a közösségi munka fundamentumául szolgáló pontosságot, rendet, fegyelmet sohasem érezte kínos koloncnak. Huszonöt év alatt kétszer érkezett késve a műszakba. Annak is egyszer a kimaradó busz, másszor egy tomboló felhőszakadás volt az oka. (— Gyári pályám kezdetén a kombinált szekrény volt a módi. Tudja, az a lekerekített sarkú, tolóüveges, a konyhakredenc szobai változata. Nem győztük csinálni! Aztán, hogy divatja lefutott, következtek a Nógrád szekrénysorok, újabb típusait máig gyártjuk. Nekem magamnak is az van otthon. Itt vásároltam a hozzávalókat, és saját kezűleg készítettem el.) Hogy néhány esztendő eL teltével a mesterség minden apró fogása már a kisujjában volt, az egészen természetes. Az viszont elsősorban a maga számára lett meglepetés, hogy ezenközben a vezetői készségek közül is mind többet mutatott. Könyvekből sohasem tanulta az Irányítási tudományt, a biflázást egyébként sem neki taláták kj. Természettől fogva azonban minden együtt volt benne, ami a vezetői tekintélyhez, tehetséghez alapvetően szükségeltetik. — (Hol ezt helyettesítette, hol azt, így aztán rajtaragadt a vezetés — magyarázza az előléptetés szükségszülte folyamatát — Olexa Miklós üzemvezető. — Most éppen a művezetőt helyettesíti saját posztja szerint egyébként csoportvezető. Egyre elégedettebbek vagyunk vele. Nyugodt, csendes, megfontolt, az emberek tisztelik. Tudják, hogy, amit Pali ' megkövetel, arra maga is képes. Megbecsültsége erre épül, s ez nem kevés!) A vékony, barna férfi jelenléte alig észrevehető a szerelőüzemben, m'égis mindenen rajta tartja a szemét. Anyagról, szerszámról gondoskodik, átcsoportosítja az embereket. Mindezt a maga csendes módján. Nem túlbeszélve, hanem a lehető legrö_ videbb úton-módon megoldva a soros problémát. Műszak végeztével néhány percet magára szán — minősíti a napját. Értékelése aszerint való, hogy abban a nyolc órában hány százezer forint az elvégzett munka értéke. Az nem számít, hogy neki máj gának mennyi benne a fáradsága. Ki jegyzi azt? Kilúgozott idegei, görcsösre ke„ ményedett izmai jeleznek csak: elég volt a fáradozásból, most már az Ipoly-part következzék! (— Amióta emeletes házban lakunk, újra kiváltottam a horgászengedélyemet. Hobbikertre nem vágyom, de valahová mégis ki kell menni, ha az ember napot akar látni. Erre való a rét. Veszem a botot, meg a két lányt, s, ha a horgászszerencse is velünk tart, még a fazékba is kérül- hét valami estére. Valaha focizni is imádtam. Ma már úgy vagyok, hogy mire vége a műszaknak, és befejeztük azt a kis gmk-zást is, nem kívánom a szaladgálást. Any- nyi maradt ebből, hogy könyvből „focizok”: minden valamirevaló focikönyvet azonnal megyeszek, s bújom, míg a szemem bírja.) Egyik nap is megy haza, alig hogy lekabátol, hosszúkás borítékot pillant meg az asztalon. A címzés a nevére szól. Rossz érzések kerítették hatalmába, a kiegről szokott hasonlót kapni, katonáskodásra invitálót. A sorok olvastán nagyot dobbant a szíve. Kitüntetés átadására szólt a meghívás. „Nem is mondták — vitte gondolata a gyárba. — Hogy tudták így eltitkolni?” (— örült a feleségem is, hogyne! Hanem a lányok, azok valósággal körülrepdestek. úgy lelkendeztek. „Kitüntetést kapsz, apa, ez igaz? Miért adják neked?” No, ez Igazán fogós kérdés volt. Miért is? Tényleg, miért? Hiszen én csak végzem a dolgom, ahogy tudásomtól. erőmtől kitelik. Hát ezért járna olyan érem, amiért egyenesen Tar- jánba kell -bemenni ?) A kérdés megválaszolását félretette azzal, hogy nem igazán az ő dolga ez. Rá az tartozik, hogy ünnep után megköszönje a szerelőüzembelieknek, hogy hozzásegítették. Ugyan, mondhatja azt neki bárki, hogy „magadnak köszönheted ezt, Palikám!”, másként véli ő, s ettől nem is hagyja eltántorítani magát. (— Mivé lettem volna az itteni, nagyszerű kollektíva nélkül? Tán ezért nem jár köszönet?) A család, az — más. Az otthoni ünnep megrendezése már Leszenyiczkiné feladata, s ebben őt nem is kell senkinek eligazítani. Ennyi év után, ki tudhatná jobban, hogy az urának akkor ünnep igazán az ünnep, ha húsleves gőzölög és rántott hús illatozik az asztalon? Szendi Márta Büdöskútpusztáról az akadémiára * zerűvé, folyamatossá te* yük a pártéletet a kisközsé- sekben. Nehéz ezt megfogni, le úgy érzem, a kapcsolatok, ä légkör, jó irányban változott az alatt az öt év alatt, amíg ott dolgoztam. Nyolcvanötben aztán innen nentem nyugdíjba. Még ab- )an az évben, novemberben, nint a Karancskeszi Közsé. *i Tanács társadalmi elnökhelyettesét felkértek, hogy [ássam el egy ideig a tanács- elnöki teendőket is. Vállal* ;am. öt hónapig tanácselnök toltam. Nem volt ez sokmin- lenre elég. Csak annyira, hogy megszervezzük Marako- iipusztán a víztársulatot, ami évek óta vajúdó probléma volt,, és megoldódott az idősek étkeztetése itt is... V annak ma is közéleti megbízatásaim. Ta. nácstag és vb-tag vagyok itthon, Karancskeszi- ben, tagja vagyok a megyei tanácsnak, s ugyanitt az ügyrendi bizottság elnöke is. Dolgozom a salgótarjáni városi pártbizottság pártépítési munkabizottságában és a párt megyei fegyelmi bizottsága mellett működő aktívahálózat tagja vagyok. Két-három rendezvény, összejövetel most is jut minden hónapra. Elmondta: Ellenbach Istvánná Lejegyezte: Zsély András legnehezebb időszakát eltem itt át. A termelőszövetkezetek egyesülését készítettük elő, a keszi tées;zben a csontzsírkí- Sérlet kapcsán visszaélésekre is fény derült. Az egyesülés kérdésében nem volt egység a csúcsvezetőségben sem, megoszlott a téesztagság. Emlékszem, még az egyesülés ügyében döntő közgyűlés előtti nap estéjén is jártuk a falut, agitáltuk az embereket. Kimondta a közgyűlés az egyesülést, Karancslapuj- tő lett a termelőszövetkezet központja. Néhányan még ma is szememre vetik, hogy én adtam el a falut, mármint Karancskeszit, mert azt mondják, az a község virágzik, ahol a téeszközpont van. öt évig voltam párttitkár a lapujtői szövetkezetben. Jól tudtam én, hogy a párttitkár a szorosan vett szakmai dolgokba ne szóljon bele, próbáltam is magamat ehhez tartani de... 1980-ban kerültem a karancslapujtői községi pártbizottság élére. Eléggé elhanyagolt terület volt ez ICarancslapujtő, Karancs- berény, Karancsalja, a téesz és az iskola pártszervezete tartozott ide, a legfontosabb feladat az volt, hogy tervDozsa Termelőszövetkezethez kerültem agronómusnak. Előtte már megyei tanácstaggá is választottak, és úgy odacsöppentem, hogy jövőre lesz harminc éve annak, hogy részt veszek a testület munkájában. Nem sokáig tartott az ag- ronómuskodás. 1962 őszén a Hazafias Népfront megyei bizottságához kerültem. De nem szakadtam el a mezőgazdaságtól, hiszen ez volt az én életelemem, mezőgazdasági felelősként dolgoztain a népfrontnál. Sok szakmai feladatot is kezdeményezett még akkoriban a népfront a termelőszövetkezeteknél. Az altalaj javítására, a zöldségtermesztés növelésére ösztönzött, foglalkoztunk a mező- gazdasági pályára irányítással, a felnőttszakmunkásképzéssel. A kertbarátkörök létrehozása is népfrontos gondolat volt, és a kertészeti technikumok egy kihelyezett tagozatát is beindítottuk Salgótarjánban. És mint jó propagandista beiratkoztam ide. Itt szereztem meg az érettségit is. Harminchat éves voltam akkor. Több mint tíz évig voltam népfrontos Hetvenháromban a Karancskeszi pártszervezetben csúcsvezetőségi titkárnak választottak. Életen tét megszokni. Kértem, dolgozhassak itthon. Áthelyeztek a megyei DISZ-bizottságba, beosztásom, munkám ugyanaz volt. Aztán egy év DISZ- főiskola következett Pesten. 1956 júliusában végeztünk. Előző év novemberében volt az esküvőnk, erre kaptam egy hét szabadságot, aztán mentem vissza tanulni, férjem pedig itthon maradt, dolgozott tovább a rétsági járási DISZ-ben. ötvenhat októberében racionalizáltak, nem kellettek a DISZ-be a parasztkáderek így kerültem el onnan. Még abban a hónapban született az első gyerekem, aki háromhetes korában meghalt. Januárban vállaltam megint munkát, Kesziben, Jenő-ak- nán laktunk akkor a férjemmel. Volt egy téesz a Szénégetőben, tizennégy család gazdálkodott nyolcvan holdon, odamentem könyvelőnek. De ez akkoriban azt jelentette, hogy a halaszthatatlan adminisztratív munka elvégzése után az elnök is, a könyvelő is ment kapálni, aratni. Novemberben született a második gyerekünk, előtte már tagja lettem, megalakulása után, a megyei KlSZ-bi- zottságnak. Három évig dolgoztam még a kis téeszcso- portban, után a Marakodj tam. Kétszázan utaztunk kü- lönvonattal hat hétre. A rosetovi körzet kolhozaival ismerkedtünk. Ott láttam először kombájnt, fel is ké- redzkedtem rá. Akkoriban itthon még a kévekötő gépről is csak elméletben tanultunk. Sok kolhozt megnéztünk, barátsági gyűléseken voltunk. A hazatérés külön ünnepély volt. Kesziben a cukrászdánál díszkapu állt, rajta felirat: Üdvözöljük a parasztküldöttség tagját. A kultúrotthon megtelt emberekkel, ahol élménybeszámolót kellett tartani a szovjet látogatásról. A parasztküldöttség feladata az volt, a barátság ápolásán túl, hogy a magyar termelő- szövetkezetek megszervezéséhez tapasztalatokat szerezzen. Traktorosként dolgoztam tovább, de a következő év októberében már a gödöllői mezőgazdasági akadémiára küldtek tanulni. Több mint egy- évig tartott a képzés, és ez az iskola a nem egészen hat osztállyal, nagyon nehéz volt. Innen nem hazajöttem, Pestre a DISZ központjába kerültem, parasztifjúsági felelős lettem. Húszéves voltam akkor. Szinte állandóan a vidéket jártuk. Közben öt hónapos DISZ-iskolán is voltam, Mégis, nem tudtam én PeSE tesen, Szánospusztán születtem ezerkiienc- százharminckettőben. Szüleim gazdasági cselédek voltak,' nyolc gyermekük született, én voltam a legkisebb. Később Karancskeszibe költöztünk, itt jártam iskolába. Tizenhárom éves voltam, amikor 1945-ben a földosztáskor családunk kapott tizenöt hold Eöldet, és lakást Kesziben, Büdöskútpusztán. Sajnos, én a hat osztályt sem fejeztem be, mint a legfiatalabb gyerek, otthon dolgoztam, szántottunk-vetet- tünk és volt már egy pár lovunk. Negyvennyolcban aztán, amikor Kesziben megalakult a gépállomás, honnan, honnan nem, jött a gondolat. „Elmegyek traktorosnak”. Tarjánba mentem dolgozni, a vadaskerti állami gazdasághoz. Beosztottak sók munkára, vagonkirakáshoz, magtárba. De én traktoros akartam lenni. El is küldtek Szécsény- be két hónapos traktorvezetői- tanfolyamra, és amikor visz- szajöttem, segédvezető lehettem egy Hoffer kormos traktoron. 1950 nyarán, aratás előtt az állami gazdaságok megyei központjában termelési értekezlet volt, vezetők és dolgozók tanácskoztak, és én is felszólaltam. Nem emlékszem már, hogy mit mondtam, de még abban az évben a Szovjetunióba utazó parasztküldöttség tagjai között volNÓGRÁD — 1987. április 4., szombat
