Nógrád, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-18 / 92. szám

Együtt aprók és

aprókák

Törekvések a felsőpetényi nevelőotthonban

Rácz Johanna és a Szabó testvérpár az olvasást gyako- r0|ia (Bábel felv.)

Régi kastély, százados fáik a falu széli domboldalon. A községhez tartozik, meg nem is. A falusiak kicsit különállóként emlegetik, habár régen megszokták már a létezését. A kastélybeliek viszonyulása ugyanúgy kétértelmű: tudják — és tesznek is érte .—•_ hogy a faluhoz tartoznak, mégis gyakran érzik úgy, mintha különvilág lenne az övék.

A felsőpetényi kastélyban nevelőotthon működik. Az állami gondozott gyerekek két és fél, három éves koruktól kerülnek ide. Gyönyörű, minden szükségessel ellátott a környezet, áldozatkészek és igyekvőek a nevelők. Egyetlen gondolatuk, céljuk: minél jobban megfelelni feladatuknak. Mert, ha nem így volna, mi másért igyekeztek volna újítani, egy olyan nevelési, együttélési formát kitalálni, ami itt nem volt korábban.

— A kezdeményezésünk nyilván megelőzi a megvalósítást — mondja Biró Ottóné igazgató, aki hamarosan másfél évtizede dolgozik már e falak között. -— Szerencsére elképzeléseink találkoztak az Országos Pedagógiai Intézetével. Aztán a megyei tanács művelődési osztálya is a legmesszebbmenőkig támogatta. S. az egésznek a kiindulása egy, a Köznevelésben megjelent cikk volt..

Az író azt feszegette, hogy hasznos lenne, ha az állami gondozott gyerekek a hatodik életévüket betöltve nem változtatnának helyet, nem szakadnának el testvéreiktől, hanem továbbra is együtt maradva tanulnának, készülnének nz életre.

Az elhatározást tett követte. A felsőpetényi nevelők felkeresték az illetékes felsőbb hatóságok képviselőit, és vállalták az újat; 1984 szeptemberétől már nem csak óvodás korú gyermekek laknak a fel- sopetényi nevelőotthonban, hanem idősebbek is. Igaz, még mindennek az elején járnak. Á hetvenöt gyerek közül mindössze tíz iskolás, a többi „hagyományos” lakó. Ennek ellenére már vannak általánosítható tapasztalatok.

— Amire gondoltunk, az következett be — fogalmazza meg véleményét az otthon igazgatója. — A gyerekek együtt sokkal jobban, biztosabban érzik magukat, jobban hatnak egymásra, legyein szó magatartásról, tanulásról. S, nem okozott gondot a faluba való beilleszkedésük sem.

Abba az általános iskolába járnak, amelyikbe bármelyik más helybeli gyerek, és hamarosan kölcsönösen megszokták, elfogadták egymást. Természetesen nem súrlódás- mentes együttélésre kell gondolni; nézeteltérések, viták adódnak, de ez sohasem abból fakad, ki, hol lakik, honnan jött.

Maglódi Csaba egy kicsit

megkésett az érkezéssel, és aZ ebédjét az előtérben megterített asztal mellett költötte el. Ötödikes, ő már Nőtincsre jár iskolába. (Az alsósok a helyi iskolában tanulnak.) Csaba félévkor 2,8 tizedes tanulmányi átlagot ért el, de azóta javított. Barátokra is lelt. S, amikor a neveikről kérdezem, szinte az egész osztályt felsorolja. Eszes srác, csakhát a körülmények... Két öccse és egy húga él. Neki másfél éve kanyarodott Felsőpeténybe az útja.

Nyolcvannégy óta a kicsik a nagyokkal élnek. Kölcsönösen jó a hatás. Játszanak, segítenek egymásnak, tanulásban, bármiben.

Rácz Johanna, égő, fekete szemű kislány. Egyedül tartózkodik szobájában az íróasztal mellett. Elsős, és mesét olvas: A ponty és a pinty. Megkérjük: olvasson nekünk. A feladat nem könnyű; szemét, agyát erőlteti, talán túl közel is hajol a papírhoz, ám a végeredmény biztató. Két testvér, Szabó Adrienn és Anita táblából a kislány körül. Egyikük az osztálytársa, másikuk már harmadikos. Az egyik óvónő gyermeked, akik rendszeresen bejárnak a többiek közé; barátkoznak, segítenek, rengeteg hasznos élményt hoznak. És meg is hívják az ittenieket, akik szívesen mennek ki alkalmanként barátaikhoz.

— Csodálatos lehetőség rejtezik abban, hogy együtt vannak a legapróbbak a na- gyobbakkal — vélekedik Mocsár;/ Bertalanná gazdasági vezető. Hat éve dolgozom itt, és látom, minden a gyerekekért történik. S átérzem, milyen jólesik, ha egy-kettő, amikor később visszajön, életének örömeiről tájékoztat.

A felsőpetényi „kísérlet” sikerekkel kecsegtet. Jelenleg nem felhőtlen ugyan a helyzet, belső átalakítások folynak. Hogy még otthonosabb legyen a szállás, hogy mindenkinek legyein saját kis birodalma egy-egy szegletben.

♦ok)

A tévé ártalmai

Kuvaiti orvosok nyugtalanító jelenségre hívják fel a figyelmet: az ország női lakossága körében olyan sajátos „társadalmi betegség” terjed, mely rombolóan hat a szebbik nem képviselőinek egészségére. Az orvosok „tévé előtti kuporgásnak” neve- eik az új „betegséget”. A

gazdag kuvaitiak feleségei általában nem dolgoznak. A háztartási teendőket a cselédek látják el. A nők egész nap a televízió és a képmagnó előtt ülnek. Naponta nem kevesebb, mint 10 órát, sőt, néha ennél többet is eltöltenek a képernyő előtt.

4 NÓGRÁD - 1987. április 18., szombat

A megszállott adományozó

— Mondja, Sándori úr,

nem mosolyogják meg néha ezért a túlzott nagylelkűségéért? Hiszen sok ezer forintokat küldözget iskoláknak, nevelőotthonoknak, gyermek- városoknak... Aztán napszámost fogad a kertjébe, miközben maga heteken át a honvédtemető gizgazait vagdossa... Vagy gondol egyet, s a tévé felhívására két és félszáz ezer forintnyi cipész- cugehőrt küld az újpesti rokkantaknak, a salgótarjániaknak pedig magnót, rádiót, kazettákat vesz... Máskor szobrok felállításában szorgoskodik, a műemlékek megmentésén dolgozik, a városi piac korszerűsítésére gyűjt. — Szóval, most amikor mindenki a saját kis ügyeivel van elfoglalva, s százszor is meggondolja mire ad ki, maga azért dolgozik, hogy másnak adhasson?

— Pontosan így van: azért dolgozom, hogy az arra rászorultaknak adhassak! Persze, hogy megmosolyognak, sőt biztos akad, aki ki is nevet. De mindennél többet jelent számomra, ha látom, hogy valóban jó dolgot cselekszem...

Jenő bácsit, ezt a hatvanharmadik esztendejét taposó cipész kisiparost mindenki ismeri Balassagyarmaton. Legtöbben előre köszönnek neki, hogyléte felől érdeklődnek; ilyenkor az öreg kedélyesen válaszol valamit, majd huncutkásan megpödri a bajszát, s máris valamilyen újabb társadalmi munkáról beszél. Beszél? Agitál, győzköd, kér, rimánkodik; jő emberek, jöjjenek már fát ültetni, szobortalapzatot ásni, vagy éppenséggel az Óváros teret rendbe tenni. A múlt- korában a régi piac korszerűsítésére gyűjtött 78 ezer forintot . — még olyan maszekoktól Is kapott, akiknek bizony édes mindegy, milyen piac lesz Balassagyarmaton. Addig beszélt nekik, míg meg nem nyílt a pénztárcájuk.

Hol is kezdődött ez a közéi etiség? Talán húsz esztendeje engedik anyagi lehetőségei, hogy ezer-kétezer-ötezer forintokat elküldjön a fóti, a felsőpetényi, a kisterenyei árváknak. Majd rokkant felesége sorstársait segítette különféle adományokkal, a pécsi, a nógrádi, a budapesIsaurát legutóbb Alvaro karján láttuk, amint éppen négyest táncoltak. Közben mi menjünk át a játékterembe, ahol színültig telt sörös- és pezsgősüvegek, különféle likőrök és roskadásig telt büfé vár miniket. A kis helyiség a táncterembe nyílik- Itt néhány tucat fiatalemberrel találkozhatunk — többségük diák —. akik Byront7 különcségeire pályázva, máris megcsö- rriörlöttek a társaságtól, az élet örömeitől, a nőktől. Szokásuk volt mondogatni, hogy egy jó szivart, vagy egy pohár pezsgőt bizony nem cserélnének el a legszebb kisasz- szony legbájosabb mosolyával. Prózában és versben kürtölték világgá, hogy szívük már éltük hajnalán kiégett. Ezek a szenvedélyektől megperzselt, vagy jóllakottságtól eltelt, világfájdalommal teli embergyűlölők azért mégis csak ott vannak minden bálon, vagy bármilyen más estélyen, amint félrevomulásukkal tüntetve vetik meg éppen a társasági örömöket és az élet frivol voltát

Van közöttük azonban valaki, akinek kissé több figyelmet keil szentelnünk, mivel történetünkben némileg tevőleges szerepe lesz. Ö korántsem világfájdalmas áb- rázatú és nem is by róni jen Byront Geroge Gordon Byron híres angol rorhantikus költő (1788—1824), akinek élete nem kevésbé szenvedélyes, és regényes, mint verselnek szereplőié.

ti mozgássérült-egyesületeken keresztül. A helybéli gyerekek részére ezerforintos betétkönyveket vásárolt, egyetlen kikötése az volt; csak a szegénysorsúak kaphassák. Megesett az is, hogy az egyik téli napon nagy láda almákkal állított be a suliba, hadd egyenek a gyerkőcök!

De ez-csak a dolog egyik része. Nagyobb ennél ez a társadalmi munka, amivel a város fejlődését segíti. Évekkel ezelőtt a honvédtemető 450 sírja közül alig 30 volt megközelíthető, a többit befedte a gaz, a fejfákat fölborította a vihar, enyészetnek

indult az első világháború áldozatainak sírhelye. Az öreg minden halottak napján gyertyát gyújtott, pedig se rokona, se ismerőse nem nyugodott itt., aztán Bükki Lajos, Szebeni Sándor, és Borda István nyugdíjasokkal nekiláttak, s vagy nyolc-kilenc száz órán át — ki számolta azt! — verték a gazt, állították a fejfákat. Jöttek a határőr- katonák is, s aztán a jó példát látva mások is segítettek. Legutóbb a halottak napján már méltó környezet fogadta a látogatókat.

Majd folytatódott az óváros téri telkek rendbetételével. Ide a középiskolás gyerekeket hívta el, gyakran a rokkant felesége vitte-hozta őket.

— Nagyon fontos, hogy az emberek lássák, nemcsak beszélek a munkáról, hanem csinálom is! Nem azt mondom, hogy tessék menni és csinálni, hanem: gyertek velem!

Munka után aztán otthon leült a kaptafa mellé, s szö- gelte a cipőket, késő éjjelbe nyúlóan. Reggel pedig újra ment, vagy intézte a Palóc Madonna szobor főtéri felállítását.

— Ennek az alapzatnak a megásásához legalább háromnégy napra van szükség, papa! — mondta az illetékes üzem brigádjának vezetője, amikor végre ott voltak a szobor leendő helyén.

— Akkor én megeszem ezt az ásót! — háborodott föl Jenő bácsi, felkapta a szerszámot, s a hatvan-egynéhány évét meghazudtoló fürgeséggel látott az ásáshoz. Ezt a szégyent nem bírták volna ki az illetékes üzem illetékes dolgozói, így maguk kezdtek hozzá.

Sándori Nagy Jenő egyébiránt igen nyílt és hangos ember. Ritkán viseli el, hogy nem mondja ki, amit gondol. Legutóbb bizony sok haragost szerzett, amikor egy tanácskozáson azt mondta, hogy azért, mert valaki egy volt városi vezető felesége avagy kiemelt foglalkozású, nos, ezért még nem jár a Kiváló társadalmi munkás cím. ő ugyanis a társadalmi munkálatokon, sem a szervezéskor, sem a végrehajtáskor nem találkozott még egyik jelölttel sem... hát akkor miért ők kapják?

Az öreg nem mondta, de megfordítható a kérdés: miként lehetséges, hogy annak aki évek óta annyit tett ezért a városért, mint Sándori Nagy Jenő, miért nem jutott még a Kiváló társadalmi munkás címből?

Nézem az öreg cipészt, és hallgatom, szavait, * közben azon gondolkodom, mi lehet a titka — van-e egyáltalán titka — ennek az önzetlen jellemnek? Aztán hirtelen gyermekkoráról kezd beszélni...

— Tizenketten voltunk testvérek. Igen- sanyarú, keserves körülmények között éltünk, szerencsétlen anyámmal, aki menthetetlen beteg volt. Tíz éven keresztül szenvedett. Az utolsó két esztendőben nem bírt az ágyból fölkelni... mindennap orvos jött hozzá. Apám is csodálatos ember volt, az ő gondoskodásával testvéreimmel azért dolgoztunk, hogy édesanyánk minél tovább élhessen. Egyszer apámmal egy menhelyre mentünk, néhány bakancsot vittünk árva gyerekeknek. Amikor megpillantottam a deszkaágyakon fekvő gyerekeket, azt mondta, édesapám: látod, fiam, nekik semmijük nincs, szüleik eldobták őket, nem kellettek... Neked pedig van édesanyád, s mi azért dolgozunk, hogy ő minél tovább élhessen. . — Könny fátyolozza a szemét, úgy folytatja: — Anyám 1938- ban meghalt. Apám, az én örök példaképem pedig a háború áldozata lett, a sors nem kímélt a szörnyűségtől... két szememmel kellett látnom halálát...

W/W/W//-////////////J

— Jenő bácsi, mit gondol, ha maga bajba kerül, lesz aki segít?

— Nézze, már döntöttem: arra a városra, iskolára vagy intézményre fogom hagyni minden vagyonomat, amelyik halálom után feleségemet gondozni fogja. Ami pedig a hálát illeti, higgye el, nekem az a legnagyobb elismerés, ha végigmegyek a városon, s látom, mindenki tisztelettel emeli meg a kalapját.Tanka László

''''SSSSSSSSSSSSSSSS*rsssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/ssss*

BERNARDO GUIMARAES

chlULUl, a tabizülíjanö

(53.)

Ienség. Éppen ellenkezőleg, belőle csak úgy árad az olcsó kivagyiság és a nemtelen pró- zaiság. Ügy tűnik, jó tíz évvel idősebb, mint társai- Feje nagy, arca széles- vonásai durvák. Homloka szintúgy túlontúl is széles, és hatalmas dudorok éktelenkednek rajta, ami Lavater18 szerint a szűklátókörűséggel határos eltompult lélek jele. Durva, szinte taszító arckifejezése ocs- mány ösztönöket, végtelen önzést és jellemgyengeséget takar. Legjobban mégis egyfajta zsugori pénzsóvárság jellemzi, amely minden szavában és tettében megnyilvánul, de leginkább kicsiny barna sze18 Lavater: Johann Caspar Lavater, svájci filozófus <1741— 1810), aki Physionomia című müvében a lelki alkatok és az arcfelépités különböző jegyei között közvetlen összefüggést látott, s az embereket e szerint rendszerezte.

meiben. amely pontos tükre gonosz jelleménekDiák, de elhanyagolt öltözé- se szerint —• amiben a legkisebb jelét sem fedezhetjük fel a vá Laszté k osságn ak — inkább vándor árusnak nézhetnénk. Már vagy tizenöt éve tanult a maga pénzén, s egy kocsma, aminek társtulajdonosa volt, jelentette számára a megélhetést- Martinhónaik hívják.

— Fiúk — mondta az egyik ifjú —, jöhet egy parti? Amíg ezek a balekok csoszognak és bólogatnak, igazán kártyázhatnánk! Szent igaz — mondta egy másik, s már asztalhoz is ült és nyúlt a kártyáért. . • Ha már nines jobb ötletünk, irány a kártya. A kártya maga az élet- ugyebár- Ha egy dámát látok, néha jobban megdobban a szivem, mint Rómeónak, Júlia láttán. Alfonso. Albertho Martinho, gyertek már, kezdjük már a

játékot, legalább egy-két kört.

— Szívesen elfogadnám a meghívást — válaszolta Martinho —, de van itt egy másik játék, s ez pillanatnyilag sóikkal jobban izgat. Az ember nem kockáztat semmit, mégis legalább ötezer mill- reis csörög tisztán a zsebében— Mi az ördögről beszélsz?. .. Te sem fogsz már megbolondulni! •.. Hagyd már ezeket a szamárságokat- vár a lap!

— Ha neked is ilyen biztos lapok volnának a kezedben, te sem hazardíroznál a kártyán, ami nem kevés pénzemet nyelte el már így is. Nem, ilyen bolond nem leszek.

— Ördög és pokol! Martinho, elmagyaráznád végre, milyen játékról is beszélsz?

— No. találjátok ki. De úgysem sikerül- Ki nevet a végén? Ha kitaláljátok, a város legjobb éttermében állom a legjobb vacsorát. Persze, csak akkor, ha a legvégén én nevetek.

— No, ez a vacsora igazán nem forog kockán, te csóró tőkehalzabáló. Ki a fene'tudná mindazt kitalálná, ami a csavaros agytekervényeidben megfordul? Mi csak azt akarjuk, hogy rakj ki pénzt ide az asztalra, és játsszunk már végre!

— Ugyan már, hagyjatok békén! — mondta Martinho, le nem véve a szemét a tánc- teremről(toly tatjuk}