Nógrád, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

Á mi Mikszá Ismét a „nagy palócra”, Mikszáth Kálmánra emléke­zünk. Rá, aki 140 évvel ezelőtt itt, a „görbeországban” látta meg a napvilágot, aki — az iro­dalomtörténészek szerint — „innen vitte magával a me­séi szemléletre való hajla­mot. az ízes, népies nyelvet és a jószívű, naiv parasztja­it .. Poézis és szülőföld el­választhatatlanul olvad ösz- sze benne.” Erről vallanak művei, s ezért ragaszkodik hozzá Nóg- rád megye, a szűkebb pátria is, amely újra és újra felfe­dezi nagyságát az idősebb és az ifjabb nemzedékek szá­mára egyaránt. Nekünk, pásztóiaknak is különös élmény a vele és az életművel való találkozás. An­nál is inkább, mivel Intézmé­nyünk Magyarországon az egyetlen Mikszáth Kálmánról elnevezett középiskola. S ez a tény is kötelez bennünket. — Annak idején (1959-ben) nem kis lelkiismeretfurdalást okozott a névadás, hogy mél­tók vagyunk-e rá. Hiszen Pásztónak alig van kötődé­se hozzá! Másoknak viszont, itt Nógrádban (Balassagyar­maton) vagy Szegeden sok­kal több joga lehetett volna a névválasztáshoz. (Móra már 1910-ben cikket írt „A mi Mikszáthunk” címmel, később pedig, 1960-ban, az író halá­lának 50. évfordulóián ugyan­ezzel a címmel antológiát je­lentettek meg Mikszáth sze­gedi éveiről.) A mi kapcsolataink szegé­nyesek és szerények, az em­berrel is és az íróval is. Ki­vétel Platthy Adorján orvos és író, aki a századforduló idején Pásztón gazdálkodott, és a saját korában újságíró­ként Mikszáth bizalmát is él­vezte, s többször vendégül láthatta az írót pásztói kúriá­jában. Talán ilyenkor, poha- razgatás és anekdótázás köz­ben merülhetett fel hajdani mezővárosműltja, s a XVIII. századi híres pásztói bálok emléke, amelyekre Mikszáth a Prakovszky, a siket kovács című elbeszélésében is utal. Ezenkívül és elsősorban A jó palócok egy-egy novellá­jában ismerhetünk mi is szü­lőföldünk tájaira és alak­jaira, amelyekről Móricz is csodálattal ír. .... Aki meg­k íván egy kis jó friss zama­tos levegőt, csak üsse fel Mikszáth Kálmán könyveit. Mindegy melyiket, mindegy akárhol...” A szülőföld nem lett hűt­len Mikszáthhoz, aki a halá­la előtti években mind gyak­rabban vágyódott vissza a lan- kás nógrádi dombok közé, ahol a mind zajosabbá váló főváros után pihenést és nyu­galmat talált. A feleség, Ma- uks Ilona és a fiai is szívesen időztek a horpácsi birtokon, ahol a megújított Szontagh- ház és a klasszicista stílus­ban felépült új kúria kényel­met, kellemes, hasznos idő­töltést biztosított mindannyi- uknak. A család Mikszáth ha­lála után is gvakran megfor­dult Horpácson, ahol narra- inkban már emlék^á7 Hirde­ti, hogv a „nagy palóc” haza­talált övéihez. Az újabb egymásra találás az 1972-es évhez kapcsolódik amikor születésének 125. év­fordulóján az UNESCO kez­Falak művészete A fali művészet jó magyar szó híján; murális művészet. Pontosabban a falak művé­szete. Az építészet egészében is művészet, s a murális mun­kák az épület szerves, funk­cionális építményei. Amikor a mezopotámiai Uruk városá­ban ezelőtt hatezer esztendő­vel a Vöröstemplom még Ki nem száradt tégláiba ke­ményre égetett színes agyag­szögeket nyomkodtak, megje­lent az elsők közül való mu­rális kerámia. Napjaink nagy feladatot szánt ismét a murális mun­káknak. Éveken át a beruhá­zási költségek két ezrelékét fordítottuk a kerámia, vas, réz, zománc, fa, üveg, textil, a szobrok, festmények építé­szeti művészetére. Sok gondot okozott építészek, képzőművé­szek, iparművészek együtt­gondolkodása, hogy ne érez­zük szervetlen tartozéknak, valamiféle utólagosan képzett ráadásnak a domborművet. w&y akár a falat borító go bi­li nt. A római mozaikpadló épp úgy szerves- része volt a lakóháznak, mint amennyire kitágította a templomok kupo­láit a mindenség felé a fel­hőkből kilépő angyalok kara. A freskók leheletkönnved szí­nei mögött nem érezzük a szi­lárd falat, a századforduló szecessziójának növényi motf-' vumokból formált oszlopai fe­ledtetik az oszlopok terhet /i- selő szerepét. A jól alkalmazott, szervesen beépült murális művészetnek igen nagy értéke lehet a mai sivár, meztelen síkokra súlyo­zott építészetben. De gyakran feltehetnénk a kérdést: hiá­nyozna-e adott fémdomborítá sunk, kerámiánk, textíliánk ( helyéről? Ha terhére van arc­hitektúránknak, ha kilóg a; építészet együtteséből, bizo nyosan nem hiányozna, s csu pán jó közérzetünket terheli Sok művészünk elfordult i mindennapok apró munkáitó a jobb megélhetést biztosít* murális megoldások rémé ínyében, s azt viszi á1 falra-falba, ami modellje ki: léptékében helyén való, d< felnagyítva veszít az erejéből Sokszori elégedetlenség szülő je az üres, semmitmondó vagy cifrán és értelmetlen ü „megmozgatott” falfelület. A kényszerű-kelletlen meghábo rított falon a díszítésnek nin csen sem gyakorlati, sem esz­mei funkciója, éktelen ragad vány, applikáció. Okosabb, hs ilyen esetben a fal pusztár marad. Ha építészeink erősebt tájékozódással együtt tudna! gondolkozni képzőművészek­kel, iparművészekkel, ha ől viszont figyelembe veszik a: architektúra törvényszerűsé­geit, és mondanivalójuk tár sadalmi hivatását, elkerülhet­jük a pazarlássá váló költse geket. Nabi'kodnnozor hitte hogv műve örökké élni fog mert a kor világnézetének mesterségbeli tudásának, mű vészlátásának egvségébe ve tette bizalmát. Enélkül a tel j esség nélkül ma sem me gyünk semmire. Eerámiafríz a zalaegerszegi uszoda falán NÓGRÁD - 1987. március 14» szombat 1 deményezésére világszerte megemlékeztek Mikszáthról. Nógrád megye is színhelye volt az országos rendezvé­nyeknek, s a balassagyarmati és salgótarjáni programok mellett Pásztó is szerepet ka­pott. Az országos diáktalálko­zón és szépprózamondó ver­senyen, amelvet iskolánk ren­dezett, minden megye és me­gyei jogú város, valamint Budapest két-két versenvzöie vett részt- Ami igazán felejt­hetetlenné tette a négynapos programot, az a Mikszáth csa­lád leszármozattainak ünneo- ségeinken való részvétele volt: dr Mikszáth Albertné — az író menye. Cseneyné Mik­száth Edit — az unoka, Kál­mán és Edit — a dédunokák reggeltől estig a körünkben tartózkodtak. Az emlékkőn vv- be jegyzett sorok és a tőlük kapott levelek azt bizonyítják, hogv nemcsak nekünk volt érdekes és fontos az együtt töltött négy nap. 1976-ban is részt vettek a területi szépnrózamondó ver­senyen (az időjárási viszon­tagságok miatt akkor csak ö* megve: Borsod. Heves. Pest, Komá-om, Nógrád és Buda­pest diákiai jöhettek el Pász­tora). Akkor Mikszáth Edit írt emlékező sorokat: „Köszö­netét mondok a Mikszáth Kálmán Gimnázium tantestü­letének családom és a magam nevében a pásztói Mikszáth- r>»nok meys7c-rvezXs^vel é-S lehonvol’tásáv-i adódott fára­dozásukért. Eirnény volt a széoorózamondó versenyt meghalhatni.. .. Azzal a jól­eső érzéssel jöttem haza, hogy nagyapám emléke most is frissen él a nógrádiak szívé­ben­Azóta minden évbeli meg rendezzük az iskolai szép­prózamondó versenyt. Ekkor díjazzuk a tantárgyi verse­nyekre beadott pályázatokat is. 1980 óta pedig a postafor­galmi szakközépiskola elsős tanulói Mikszáth születésnap­ján, január 16-án ünnepélyes keretek között esküt tesznek, hogv jól felkészülnek a vá­lasztott pályára, és a, Magvar Posta szakembereiként tovább öregbítik majd iskolánk hír­nevét. Ebben az évben újra köz­beszólt az időiárás. Január közepén, a szokásos tdÓDont- ban a nagy hó é= a mínusz 20 fok alatti hőmérséklet mi­att csak február 27-én került sor a Mikszáth-nap megrende­zésére­Pintér Nándor Vissza igéző Baranyi Ferenc versei Természetesen, nemcsak a Nógrádban élőknek öröm Bar any i Ferenc újabb köl­tői termékenysége, ez az országrész azonban jó okkal tekinti majdnem a szűkebb haza jogán is sajátjának a költőt, amivel nem a versek érvényességi körét szűkíti, hanem csak a szerető és megkülönböztetett figyelmet hangsúlyozza. A költő éppen az utóbbi években nem csupán versei­vel hatott ezen a tájon — ez sem kevés —, hanem sze­mélyesen is sokat tett a Sal­gótarjánban megjelenő Pa­lócföld főszerkesztőjeként, könyvek szerkesztőjeként, a helyi irodalmi közélet szer­vezőjeként, azért, hogy Nóg- rádról több jó szó essen or­szágos fórumokon is. Jól tudva, hogy bármennyire is elterjedt nézet, miszerint a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, nem mellőz­hetők a külső körülmények sem. S bizony, e körülmé­nyek alakulása nagyon sok­szor tehetségsorvasztó hely­zetet teremt. A költő nógrádi kapcsola­tai persze, nem új keletűek, régi időkbe nyúlnak vissza, szinte a „csikókor” idejébe, amikor a legjobb baráttal, Gerelyei Endrével kószál­tak világmegváltó hitekkel és akarásokkal ezen a tájon, sok-sok szívbéli társsal kö­rülvéve. Ezeket az időket is igyekezett föleleveníteni a költő. Ennek jegyében például éppen tavaly jelent meg Lancelot nélkül címmel a Gerelyes Endréről szóló em­lékkönyv Salgótarjánban, a Palócföld könyvek sorozat­ban, Baranyi Ferenc ennek egyik szerkesztője volt. Ugyancsak tavaly az Ifjú­sági Lap- és Könyvkiadó je­lentette meg Tavaszi futás címmel az 1973-ban elhunyt Gerelyes Endre és a salgó­tarjáni Schlattner Edit le­velezését (válogatott leveles­könyv). Ennek összeállítója, az elő- és az utószó írója szintén Baranyi Ferenc volt. Nemrég örülhettünk a költő válogatott versei gyűj­teményének, amit a Zrínyi adott ki. S máris itt az újabb versesköteí, Baranyi Ferenc Visszaigéző című könyve, a Magvető gondo­zásában, az 1982;—1986. kö­zött született versekkel. Há­rom év termése, s a költő tizenkettedik kötete. (Az el­ső negyedszázada jelent meg.) A Nógrádban élők ta­lán nem ok nélkül hiszik, hogy az itt eltöltött évek is bizonyos belső ösztönzést je­lenthettek a költőnek. Már csak azért is, mert például az Ajánlások című gyönyörű ciklus, amelyben társakra emlékezik, vagy, amelynek több versét tár­saknak dedikálta, e tájon élőknek is szólnak. Részben a számvetés szándékával. De magam részéről szíve­sebben gondolom azt, hogy az efféle számvetésre első­sorban a költői életmű to­vábbépítése miatt van szük­sége. jóllehet költészetének alapjait sohasem ingatták meg a változó idők, s ben­nük az irodalmi divatok (vagy nemcsak irodalmiak). Baranyi Ferenc mindig nyílt sisakkal harcolt, köz­életi és magánemberi indu­latait sohasem titkolta. El­lenkezőleg, mindig fennhan­gon hirdette, éppen a job­bítás szándékával. Elkötele­zettsége, megalkuvásra va­ló képtelensége azzal is járt, hogy időnként sebeket ka­pott, időnként — úgy tet­szett — sikerül „lepontozni”, ö azonban, ha szenvedett is ettől, erről sohasem be­szélt, vagy ha mégis, akkor csak úgy, hogy egyúttal tár­sadalmi érvényt is adjon szavainak, s például megír­ta a Népszerűtlen ballada című versét az ÉS első ol­dalára. ezzel a befejező ajánlással: „Herceg, velem ne parolázz! Csak miattad lettem bolsevik. Mindig kívül a magyarázat — a szenvedés belül lakik.” Az ajánlások ciklusversei sem hagynak kétséget afelől, hogy költészetének lényegét miben látja, és kikkel tart. Az Idő előtt című versét nemzedékének ajánlja. Így természetesen emlékezik Gerelyes Endrére, idézi Gáli Istvánt, Váci Mihályt, Ben­jámin Lászlót. Salgótarján című versét pedig egyenesen palócföldi barátainak címezi az „ip- szilon-alakú völgy”-be: „Ha szókincsemből ezután sem futná időzített igékre s hurokká fonható szavakra: Salgótarján, köszönet érte!” S még egy ide szóló üze­netet említek. A költő A keresztesvitéz keresztje cí­mű versét Czinke Ferenc­nek küldi. Már-már úgy zeng ez a vers, mint egy el­felejtett népdal: „Aki nem ismer irgalmat: fémből van a szeme annak, tekintete — mint a penge — mindig vérbe merítkezne. Es aki irgalmat hirdet: tűzzel veri szemeinket, hogy a fémet onnan oldja kovácsoknak kőcsuporba...” A megtartó hit mellett Baranyi Ferenc költészeté­nek másik táplálója a meg­tartó szerelem. Ennek is szép ciklust szentel köteté­ben a költő. Végül, de nem utolsósor­ban azokat a költőket szó­laltatja meg magyarul for­dításokkal, adaptációkkal, átköltésekkel, akiknek föl­fogásával rokonságot érez. Az Adaptációk ciklus ko­runk belga, szovjet és ohsz lírájából ad válogatást. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987.) t. E. ■ — Végül is az életkedv könyvelési kérdés — morfondírozott a jubi­láns. Alig néhány nap telt el a szüle­tésnapja óta, s a fegyvernyugvás pi­hentető percei máris irdatlan messze­ségbe kerültek. Azért is volt ez most különképpen fájdalmas ügy, mert no­ha hősünk önértékelésének csúcspilla­nataiban higgadt elmének tartotta ma­gát, a kerek számok bűvületétől azért ő sem tudott teljesen elzárkózni. jTény és való, hogy ritkán ünnepli önmagát. Utóljára negyedszázados fenn­állása alkalmából tette, akkor sem annyira az örömtől és a büszkeségtől eltelve, hanem inkább afféle hagyo­mányból, amit valamelyik barátja te­remtett talán még a kollégiumban, vagy az első esztendőkben. Mondhat­ni gondtalan fiatalok voltak akikori­ban, egyébként is sok bort ittak, a hu­szonötödik születésnap abban külön­bözött a hétvégéktől, hogy nem a vi­lágot váltották, hanem az élet múlá­sáról filozolfáltak. Legtöbbjük albér­letben lakott még akkor, de ez . nem okozott gondot, hitték, hogy minden megjön a maga idején. Egy komolyabb gondolkodású barát­ja a harmadik iksznél sóhajtott föl: — Kész. Leszámoltam az álmaimmal. Teljesen átlátom a lehetőségeimet •.. ö csak mulatott ezen. Hogy láthat az ember előre néhány évtizedet ?. A maga részéről a negyedik iksznél sem érzett semmit. Igaz, a karrier szót csak elítélő értelemben ismerte. Si­kerről, igaz, ő is álmodott, de az ál­mát soha nem kapcsolta össze kenyér­kereső munkájával. Kiegyezett a be­csületes kuli szerepével a reklámszak­mában, ha már a rajztanári pályáról letért. Idővel pontosan föl tudta mér­ni minden okát annak, miért nem fog soha a nagy pénzek áramlásának út­jába tévedni, nem is erőlködött ennél­fogva. Abban azonban körömszakad­táig hitt, hogy egyszer egy kiállítás közönségében elvegyülve végighallgat­Trencsényi Imre: MÉRLEG hatja majd, miként ítéli a tömeg a korszak legzseniálisabb kifejeződésé­nek valamelyik alkotását. Csak az nyugtalanította lelke mélyén, hogy bár több korszakban és műfajban voltak eddig kisebb sikerei, nem tudta hatá­rozottan eldönteni, a grafikánál, a fo­tónál, vagy a fafaragásnál kössön ki végérvényesen, holott egyre jobban be­látta: három dolgot tudjon, aki ma keresni akar valamit az életben! Dön­teni, dönteni és dönteni... A sikerkék elegendőek voltak ahhoz, hogy fönn­tartsák hitét a művészet értelmében, de a művészkedés költségeit nem ellen­súlyozhatták. Ez pedig más gazdasági folyamatokkal összefüggésben családi életének megromlásához vezetett •.. Hogy hősünk életének ez a szférája mindeddig homályban maradt, az épp­oly természetes — talán jellemző is —, mint hogy őserejű hitvesének szín- reléptétől kezdve minden a családról szól. Az asszonyka már a háború után született, s azok közül való, akikben fenntartás nélkül működik az ösztön, melyet a biblia „Szaporodjatok és soka­sodjatok!” jelszóval szentesített, s amelyet csak nagyon rossz, vagy na­gyon jó körülmények közt élő nemze­dékek tesznek megfontolás tárgyává. Az energiaválság előtti tűnő verőfény­ben a hirtelen szellemi növekedés lá­zába zuhant világhabzsoló propagan­distalány a kölcsönös becserkészés ka­landjába keveredett a szomorkás — kis beleéléssel bölcsnek is képzelhető — tekintetű érettebb kollégával, s néhány szép víkendjüket házasság, majd három jól sikerült gyerek kö­vette. Lakás volt, kocsi is volt, min­den összevágott hát a szerencsés in­duláshoz. . • A következő másfél évtizedet azon­ban tekintsük egy maratoni futóver­seny középső szakaszának, mely tudva­levőleg általában kevésbé látványos, mint a start, és főképpen a célba érés. De talán még jobban érzékeltethetjük a valóságot, ha ama másik futósport hasonlatával élünk, amelyiknél a tá- íékozódóképe=ségnek legalább akkora szerepe van, mint az izommunkának. Vagy talán akkor találjuk legjobban fején a szöget, ha valami olyasféle verseny képét vázoljuk föl, amelynek résztvevői maratoni mezőnyként in­dultak az idők kezdetén, vagy valami­vel később, aztán közben összezava­rodtak a versenyszabályok, kit ennek, kit annak, vagy amannak a sportág­nak a követe’ményei szerint pontoz­nak talán nem is ugyanazok a bírák, tgy talán mi is vehetjük magunknak a bátorságot, hogy kinevezve magun­kat valaminek, hirtelen felbukkan­junk hőseink útjában, s pártatlansá­gunk biztosítékaként mindenféle szub­jektív ítélet mellőzésével — a továb­bi versenyzés lehetőségét a világért sem érintve — a célfotó technikájával pillanatképet készítsünk róluk egy ön­kényesen választott, .vagy a véle' "ti kínálta időpontban. Az ötvenedik születésnap eléngé sű­rített pillanatnak látszik. Elméletben. Esetünkben azonban lényegileg sem­mi sem emelte ki a hétköznapok egy­hangúságából. Le is maradtunk az ese­ményről, csak egy Bosch-album és egy papírlap tanúskodik arról, hogy túl. vagyunk rajta- A család minden tajg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom