Nógrád, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-24 / 20. szám

Kis faluban népművelő JÖNNEK a hírek innen- onnan. Emitt felmondott a népművelő, amott felmondás­ra igyekeznek rábeszélni, míg máshol évek óta nem képe­sek végzett szakembert munkába állítani- A hírek kisfalvakból jönnek. Ugyan­is ott a legszorítóbb a hely­zet, a legégetőbb a hiány. A városokban, a nagyobb te­lepüléseken nincs gond; ezek­re a helyekre lehet kapni em­bert, akár helybelit is, vagy olyat, aki szívesen meggyö- keredzik A fluktuáció régi beteg­sége a falusi közművelődés­nek. Az állások zömét tisz­teletdíjas érettségizettekkel, jobb esetben pedagógusok­kal töltik be. Máshol néhány hónapig, elvétve, egy-két évig marad a szakképzett népművelő, aztán odébbáll. Elfogyott a cérna. Vagy az ő gombolyagjáról, vagy azoké- ról, akik felfogadták. A régi bajt régóta igyek­ezik orvosolni, a tanácsi fel­ügyelet és irányítás- Lénye­gében ezért szervezték meg Salgótarjánban az egri fő­iskola kihelyezett, népműve­lői tagozatát. Ezért hirdetik meg általában lakással az ál­lásokat, teremtenek egyéb pénzkereseti lehetőséget a népművelőnek. Például szak­kört vezethet, esetleg óraadó lehet az általános iskolában. Tehát intézkedések van­nak, eredmény — egyelőre — nincs. Miféle okok miatt? Válaszunk e kérdésre — a helyzet összetettsége miatt — csak kísérlet lehet. Egyrészt elképzelhető, hogy a hiba a népművelő felké­szültségében, emberi habitu­sában van. Nincs kellően felvértezve szakmai tudás­sal, helyi településpolitikai ismeretekkel, s eleve olyan a természete, hogy nem bírja a küzdelmeket, és gyorsan feladja a harcot. E feltevés első részében rejlik főként az igazság. Másrészt feltételezhetjük, hogy maga a népművelői mnnka az, amely hamarosan kedvét szegi a legelszántabb szakembernek vagy akarnok­nak is- A kisfalvakban el­avultak az intézmények, legtöbbjüket ezekben a téli napokban — nem tüzelő­anyag-hiány miatt — ki sem lehet fűteni. Hiányos a fel­szereltség, korszerűtlen. Pénz­ből sincs sehol sem elég. Anélkül pedig aligha lehet valakit is megnyerni egy elő­adásra. De hiányoznak a partnerok is. Azok az emberek — ér­telmiségiek vagy mások —, akik segítői, szövetségesei lennének a falu szórakoztatá­sáért, . műveltségének eme­léséért fáradozó népművelő­nek. A közművelő általában — mert nincs meg a képzett­sége, fogyatékos a tudása, in­telligenciája, műveltsége — nem társa a pedagógusnak, az egészségügyi dolgozónak, az agrár szakembernek. A tanácsházán is korán kiderül, mennyi az értéke, s akként bánnak-viselkednek vele. Ha pedig nincs, aki segítsen, aki véleményezze, ösztönözze az ötleteket, akkor reménytelen a helyzet- Közművelni nem lehet egyedül, de egy-két embernek sem. A HELYI tanácsok közmű­velődéssel szembeni maga­tartása — bár egészében ja­vítható — korántsem olyan rossz, mint a korábbi évek­ben volt. A legtöbb helyen megértették a feladatot, és támogatják a kultúra ügyét. Nincs arról szó, mint haj­dan, hogy minden apró, szak­mai dolgába beleszólnak a népművelőnek, s nem a mű­sort méltátják, hanem a for­maságokat, külsőségeket. No­ha a kettőt nyilván nem sza­bad elválasztani. Arról sem hallunk, hogy valahol is pénz maradt volna meg a kultu­rális költségvetés számlá­ján. Ez utóbbi azért is fur­csa volna, mert közismert, hogy a művelődésre szánt forintok egyre gyérebben csordogálnak. Több pénz kel­lene a kultúrára. Mindenki tudja. De a tanácsok nem te­hetik- A lakosság számára, sok helyen ma még fonto­sabb az út, a járda, a keres­kedelmi ellátás, a szolgálta­tás színvonalának javítása. E pénzszűkevilágban nem járhatunk a régi úton. A közművelődési intézmények­nek az adott szerény költsé­gekkel úgy kell gazdálkodni­uk, hogy elfogadható, a helyi igényekhez és a társadalmi követelméyekhez kellően iga­zodó gyakorlatot folytassa­nak. Vagyis olyan művelődé­si, szórakozási alkalmakat teremtsenek, amelyek nem kerülnek sokba — vagy sem­mibe —, illetve amelyek anyagi haszonnal járnak. Ez nem éppen új, de nem is ré­gi elvárás a népművelőktől. Meg kell szokni, rá kell han­golódni. S nagyon is hihető, hogy ez sokaknak nem megy, hiszen másféle gondolkodást, másféle módszereket követel. Sok helyütt hiányzik a népművelők kötődése is a helyhez. Nem odavalósiak, nem ismerik az embereket, a helyi viszonyokat, szokásokat- Így nem is tudnak olyan prog­ramokkal, kinálattal előruk­kolni, amilyenek kellenének. S ez az ellentmondás is el­vezethet a kenyértöréshez. Mit lehetne, kellene tenni a közművelők vándorlásának a mérséklésére? Olyat, ami napjainkban reális, és közeli eredményekkel kecsegtet? A fluktuáció valamennyi okát egy csapásra nem tudjuk i megszüntetni. Két, talán a legalapvetőbb dologban azon­ban léphetünk. Növelhetjük a képzettek számát, vagyis megalapozhatjuk a tudást, az erre épülő partnerságot. És erősíthetjük a helyhez kötő­dést. Ügy, hogy a falu lakói közül választanak rátermett, érdeklődő, tanulni vágyó és tudó fiatalt. A MEGYEI tanács műve­lődési osztálya és a körzet- központok illetékes osztályai ezeket szorgalmazzák S jár­va a területet, úgy érzékeljük, törekvéseiknek van foganat­ja. így gondolkodnak Szan- dán, Mátramindszenten, s szerencsére egybe több he­lyen. (ok) Tizenöt éves a Disney World ", Nemrég ünnepelte fennállá­sának 15. évfordulóját a világ legnagyobb vidámparkja, a kö- ' zép-floridai Orlando melletti Disney World Orlando ma már szinte elképzelhetetlen enélkül a gigantikus szórakoz­tató üzem nélkül. A Disney World tette , a várost a turis­ták metropolisává. Tavaly 23 millió látogató kereste fel Ha­mupipőke kastélyát, a hullám- vasutakat és a német sörker­tet. Amióta a parkot 1971-ben megnyitották, Orlando és kör­nyéke lakoSai.'.ak száma csak­nem megkétszereződött. Most körülbelül egymilió ember él a Disney World körül, ahol 20 évvel ezelőtt jóformán csak mocsarak és erdők voltak. A turizmus műn ka hegyeket teremtett. A Disney World, mint a térség egyik legna­gyobb munkaadója, több mint 20 000 alka'mazoitat foglalkoz­tat. És a Disney Corporation, amelynek nettó jövedelme a stagnálás évei után évi 40 szá­zalékos növekedési mutatókat ér el. önarckép Félelem Oskar Kokoschka festészete Századunk legnagyobb oszt­rák festője. De mit tudunk róla? Százéves lenne. Együtt dolgozott az expresszionis­ták folyóiratába, a Der Strumba Kassák Lajossal, Móricz Zsigmonddal, Moholy Nagy Lászlóval, Déryvei. Nem csak festő — de, grafikus, drámaíró, költő, prózaíró, díszlet- és kosztümtervező, s 1955-től A látás'iskolája ta­nára- Közünk van hozzá. Mű­vészi szemlélete rokon Ti* »hanyi Lajoséval, Berény Ró­bertéval, Holló Lászlóéval, de mégsincsenek magyar tanít­ványai. Lázas, túlfokozott, láto- másos világ Kokoschkáé, melyben a mi tapasztalati mértékeink, színek és for­mák, szerkezet, egyensúly, szabálytalanná válnak, s csak a kimondás szenvedélye uralkodik. Olyan korban, az első világháborút megelőző és követő években, amikor az érzékenyebbekben valóban kérdésessé ('ált az emberi élet értelme, álom és valóság ha­tárán kerestek menekülést. „Micsoda kutya is vagyok, hogy csak álmomban kapok a jó után” — írta Kokoschka s feljegyezték, hogy színházi bemutatói végével órákig vitatkoztak a nézők, míg a szerző keserűen oda nem vág­ta: „Csak azt értitek meg, amit összecsócsálnak nektek-” Benne van ebben festői ma­gatartása is: ne úgy adjuk vissza a világról alkotott ké­pünket, mint amilyennek ez a világ látszik, hanem azt a belső képet, amit még nem rontott meg a társadalom, nem nyomorított meg a ne­mek harca, a magány, nem zilált össze a félelem, ame­lyik elé még nem tartottuk kötelezően felvett álarcunkat, melyben nem a külső meg* jelenés és megjelenítés, a for­ma és a megformálás a dön­tő, hanem az érzés, a jóság, az előítélet nélkül való hu­manitás. Kokoschka gyermek akart maradni, hitte, hogy „feltá­madhat önmagában”. Megta­lálta magát, a huszadik szá­zadi piktúra egyéni és őszin­te kifejezésformáját, de olyan nagy gyermek maradt, aki túlságosan is átlát a felnőtte­ken, s ugyanakkor elvesztette az embert, akitől félt, akivel küszködött, s akinek igazi arcát szinte páratlan portré­festészetében felismerte. Mondják, hogy sajátos sugal­lat és megérzés vezette-1909- ben festette Auguste Forel természettudós képét. „Ez nem a mi apánk, ő nem vak és nincs görcsös keze” — mondták gyermekei. Forel háttal ült Kokoscbanak, míg festette. Két év múlva meg­bénult Forel jobb oldala, sze­me és keze is. Valaki számon kérte Kokoschkától, hogy mi­ért festi egy fiatal lány port­réját tele fekete folttal? Mert 'ilyen „a belső arca, zilált egyénisége” — válaszolta a festő. Sohasem állította, hogy a látszatvilág azonos azzal, amilyennek látja, a látszat mögöttivel­Kokoschka első nagy siker rei idején Van Gogh már 20 éve halott. Amit Van Gogh saját kínja árán élt meg, az a piktúrában természetessé vált. A festészet klasszikus törvényei elvesztik egyedüli érvényüket, s egyetlen szem­pont válik aktuálissá: ki­mondani, kifejezni, kikiálta­ni a világba, az ember vélt igazát. A század eleji művészet kettőssége ez: a polgári társadalomban a ta­laját vesztett, bizonytalan­ná vált ÉN egyetlen bizton­ságát, a mértéket önmagában ismeri fel. A természettudo­mány felfedezi, hogy a je­lenségek számára nem a földünk az egyedüli leolvasási pont, vagyis: a dolgok relatí- vek. A lélektan felismeri, hogy az ember tudatalatti világa mást is tartalmazhat, mint ami a tudatunkban megjelenik- A művészetek pe­dig a kitapintható valóság mögött keresik az összefüg­géseket, hogyan lehetne eb­ben az elidegenedett világ­ban embertől emberig meg­találni az utat Mint, ahogy a népművészet valamikori, gazdag tartalmú jelképei szá­munkra már csak díszítéseit, úgy vesztette el eredeti tar­talmát, s mondanivalóját, Kokoschka művészete. S még lázasabb világunkban meg­szoktuk az ő lázadását, de él szépségesen gazdag színvilá­ga, grafikáinak dinamikája, erőteljes mozgalmassága, az emberi jellem, s érzelemvilág mesteri kifejezése. K. Ä. A város szélén Balassagyar­maton megállunk a bisztrónál egy kávéivásnyi időre. Ké­sőbb, beljebb a városi műve­lődési házban talán már nem lesz alkalom a kezdésig, a Komjáthy Irodalmi Társaság és a városi értelmiségi klub találkozójáig. A bisztró zene­gépéből a „város lánya” Esz­ményi Viktória énekel. Kern erőltetek semmiféle párhuza­mot, csupán csak észlelem a metafizikai-megmagyarázha- tatlan tünetet: a vidéki (?) írók bemutatkozására igye­kezve egy vidékiből lett sztár énekel arról, hogy ő vidéki lány... tulajdonképpen. Jómagam még élénken em­lékezem a lekézlegyintgetökre is. Meg a lebeszélőkre. Az ejkbiggyesztőkre, a provincia­lizmust emlegetőkre, az ele. ve elutasítókra. Igaz, kivétel nélkül máshol voltak vidékiek — nem Balassagyarmaton. S persze lehet provinciális — a rossz értelemben — az is, ami fővárosi, de erről beszélnek- írnak mások éppen manapság éppen eleget Nem diadalt ül­ni jövünk mi sem össze a város értelmiségiklubjában (a Mikszáth Kálmán Művelő­dési Ház kamaratermében). Miért ülne össze diadalt ün­nepelni egy társaság, amelyik soha sem a győzelemre tört, soha igazán nem volt célja a csikorgató, minden eszközt felhasználó bizonyítás. De cél­ja volt az érzékelhető hiány Komjáthysokkal Gyarmaton kipótlása; a város nagyon gaz­dag szellemi múltjának, s e múlt értékes részének felvál­lalása. Fent a ház folyosóján Csem. nic+ky Zoltán igazgat még valamit a Komjáthy-társaság képzőművész tagjainak kiállí­tott munkáin, odabent a hely­szín ünnepi hangulatot közve­tít: .székekkel, asztalokkal, s az asztalokon égő gyertyákkal, a színpad előtt megvilágított „játéktérrel” kialakított te­rem fogadja a bemutatkozó est közönségét és a szereplő­ket. Színházi légkör teremtőd­het néhány pillanat alatt, s persze, el is tűnhet ugyan­olyan gyorsan. A színháznak- eloadásnak-produkciónak per­sze hogy vannak külsőségei. De legelsősorban talán mégis belsőleg létezik, olyankor, amikor közreműködő-szerep, lő és közönség egyként tudja — itt és most valóban törté­nik majd valami. A társaság a városban élő és a városhoz szellemi szálak­kal kötődő alkotók műhelye­ként — az alapítólevél tanú­sága szerint — öt esztende­je alakult huszonnégy tággal. Mára, ahogy Versényi György, a gyarmati értelmiségiklub (egyéves társulása a városnak!) egyik irányítója említette, a megye reprezentáns irodalmi társaságává fejlődött kizáró­lag munkája révén. Tagjai között kötetes szerzők van­nak ma már, s újabb kész munkák várnak megjelenésre. Onagy Zoltánnak két kötete jelent meg eddig, és a legu­tóbbi Madách-pályázat irodal­mi első díját is ő nyerte el — vers, próza, dráma, tanul­mány, szociográfia, grafika és plasztika egyaránt művelt ágai a művészeteknek. A Komjáthy-társaság anto­lógiája rövidesen megjelenik. Az értelmiségiklub előtt a város versmondóival és a nemrégiben alakult „Imitá­lok” zenei együttes (de inkább gitáros sanzonmondás az iga­zi műfajuk, s szép gyarmati gesztusként Jobbágy Károly- verseket adnak elő ebben a stílben) közreműködésével az antológiából vett részletek sze­repeltek. Éppen ez az együtt­gondolkodás, együtteselek- vés — írók, képzőművészek, népművelők, politikusok, pat­rióták, könyvtárosok, vers­mondók, értelmiségiek —, ez a közösségi egyúttszereplés az a valami, ami ezen az esten történt. A hóval fedett provin­cián, mindenféle provincializ­mustól mentesen, előzetes megmérettetések után, a szív. bői, s nem annyira az írott szövegből íelreppentve a szót, érezve-éreztetve a felelősse­get önmagáért, az irodalmi társaságért. Amit lehet akar­ni —, ahogy Podlipszky Ervin, a városi könyvtár vezetője a társaság egyik legfőbb segítő, je-irányítója írta tájékoztató­jában —, de lehet szétzilálni is. Ahol nincs közös érdek — ott nem lehet igazi közösség sem. A megmérettetés pedig kezdettől fogva az egyik leg­főbb érdeme és törekvése a Komjáthy-társaságnak. Mű- heíytalálkozóin egymás mun­káját vizsgálják-értékelik, eb­ben nyújt segítséget régtől fogva dr. Kerényi Ferenc iro. dalomtörténész-irodalmár, a Magyar Színházi Intézet igaz­gatója, akiből mindenkor hi­ányzott a profigőg, az a rom­boló-lekicsinylő magatartás, amit az önművelő, másokat is jó irányokba fordító, közös­séget alkotó műkedvelő? gyak­ran éppen azoktól kap rögös útján, akiktől nem várható „amúgy” .. .De hát, a vidéki lányokból (s persze a fiúkból is) lehet és lesz is „profi”, esetenként nagyobb emberi erőfeszítésekkel, mint, ameny- nyivel egy hivatalos okiratot megszerezhet bárki. De talán mégsem ez a leg­fontosabb. . A karaván amúgy is halad. Egy város nem lehet csak a kövei, vagy a be­ton mennyisége szerint város, szellemi felöltözöttségéhez hozzátartozik mindaz, ami ma­napság a provinciákon (új városainkban is) tartalmat ad a kisebb-nagyobb társaságok­nak, csoportoknak. S, ha még ezek meg is találják egy­mást!, amint Gyarmaton tör­ténik a gyakorlat folytonossá­ga szerint — embert gazdagí­tó, létet segítő élet költözik a falak közé. Történik valami. Lehet, hogy nem csúcstelje­sítmények kerülnek időről időre a terítékre, de olyan egyéni teljesítmények igen, amelyekben megtalálhatók a társak is, amelyék által tár­sakra lel az ember. Amitől aztán városban érezheti ma­gát. Vagy csak egyszerűen pártoló közegben, ahol a kö­zösség figyelme elveheti a véletlen, vagy szándékos gáncs lendületét, ahol számítanak az adott szóra, de teljesítését minden módon segítik is. Az országban jelenleg majd ne­gyedszázadnyi társaságot, egyesülést tartanak nyilván, és ezek között példaként sze­repelt a balassagyarmati Kom­játhy Irodalmi Társaság — az Olvasó népért mozgalom kisközösségi munkacsoportja kiáltványában követendőként említette a gyarmatiakat. merkedhet a városban műkö­dő társaság munkájával, hi­szen „az értelmiségi csopor­tok foglalkozás szerinti elkü­lönülése reális veszély, s en­nek következményei súlyosak lehetnek, megakadályozhatják az információk és tapasztala­tok cseréjét, s megerősítik az elzárkózást a humánnak és műszakinak nevezett értelmi­ségi rétegeknél” (Köpeczy Bé­la Győrött elmondott beszé- - déből az irodalmi társaságok országos találkozóján, 1986. novemberében). Éppen ezért fontos egy olyan találkozás is, ahol a város értelmiségklubja is­Miközben ismert társadalmi diagnosztikák szólnak arról, hogy ma nem „olyan” termé­szetes az irodalom iránti ér­deklődés, s, hogy a kínálat köre tovább szélesedve jelen van társadalmunkban a fo­gyasztói kultúra divatja —, miközben arról hallani és ol­vasni egyre-másra, hogy más­felől viszont burjánzanak a mindenféle kísérletek és az artisztikumok, a tömegeket ki­záró művészeti mozgásformák tarkítják a mezőnyt — a gyar­mati találkozó zajlik. Szügyi virágokról, fecskék­ről, szarkalábakról, kertek ki­takart paplanéról, szellőzte­tő szelekről, bőrünkre írt betűkről (hogy fájjon) hallok és arra gondolok: de jó. hogy ezt így itt leírta ma valaki. T. Patak? László r NÖGRÁD — 1987. január 24* szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom