Nógrád, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

Réti Zoltán műtermében A lélek látomásai A legjellem- *őbb „korai” Réti-afcvarellek között tartha­tó számon a Téli utca. Pár évtizede ké­szült, még mi­előtt a művész mai elvontabb formanyelve, jellegzetes szer­kesztési módja, .a kompozóci- ós szerkezet teljesen egv- értelművé vált volna mind az akvarellben, mind pedig — különösen az utóbbi idő­ben — az olaj­képben. Ez az akvarell még a hagyományo­sabb építési móddal ké­szült, még nem hullámzik a fe- Réti Zoltán a munka szünetében. Több lület, idézve kiállításra elegendő kép gyűlt össze a nemcsak a hűl- műteremben. Fotó: Tóth Sándor lámos nógrá­di tájat, hanem a zenét, an- finomak, talán azért, mert nak időbeni folyamát is. hiányzik az igazi magaslatok A Téli utca mégis már az éles fennsége. Valóban la- „átmeneti” művek közé tar- pályosabb és lágyabb ez a tozik. Már -nemcsak a hóba táj, amit mindenekelőtt a mű­süppedt régi balassagvarma- vész színvilága idéz hitelesen, ti főutcáról van szó, fölismer-. Én legalábbis ebben látom hető valóságjegyekkel, pél- munkásságának legnagyobb dául a kis sarki bolttal, az érdemét, az ugyancsak alap- utca vonalával, hanem a mo- vetően nógrádi motívumvá- tívumok közötti szelekciós ké- lasztáson túl. pesség szigorodásáról is, amely Réti Zoltán műterme a majd a későbbi akvarellek- csöndes Nagy Iván u.tcai ház­ben bontakozik ki a mága hoz ragasztva, épülésekor meg- teljességében. A központi kép- lehetősen tágasnak tetszett témát itt is kevés mellék- számomra. Most kiderül, hogy gondolat szövi át, például az milyen zsúfolt, akvarellekkel, elmosódó emberi figurák, s rajzokkal, olajképekkel ra- néhány részletezőbb megöl- kott. Több kiállításra elegen- dás, de az alapvető vizuális dő friss anyag halmozódik a jelenség, a tél már embléma- falak mentén, a polcokon. Amit tikus tömörséggel, egybehang- évek során át akvarellben esi- zó jelentéstartalmú motívu- nált, most olajban festi meg, mokkái jelenik meg a képen, szinte sorozatként. Portrék és S már bomlóban a hagyó- tájak, amelyek a nógrádi vi- mányokra épülő kompozíci- dék adottságaiból szövődnek, és szerkezet is — a fák ágai, s a hozzájuk kapcsolódó von- a téli ég jelenségei itt-ott zalomból, hiszen a művész mintha hullámzani kezdené- maga is e föld gyermeke, nek —, s a színek már a mai Réti Zoltán úgyszólván be- Réti Zoltánt idézik a püspök, hunyt szemmel is biztonságo­méba hajló hófehér, a barokk- san tájékozódik az Ipoly men- sárga megannyi átmenetével, tén, a kiöntések tájékán, a különös, időtlen harmóniájá- Börzsöny, a Cserhát, a Ká­val. Amikor kívülről beviíá- rancs falvaiban, Patvarc, Er- git a hó, sajátos fényt kap a sekvadkert, Őrhalom, az ár­téli utca, belső izzása telteb- valányhajas mezők, a dűlő- bé válik. utak mentén. Ismeri és sze­Nemrég svájci vendége volt réti az itteni embereket, az a művésznek, aki találóan ő örömükre is festi a képe- jegyezte meg a nógrádi vi- it. vallomásait, az éledő föld dékről, hogy itt jóval több tayaszi pompáját, a nyár fé- az átmenet a színek között, nyét, az ősz érettebb színeit, mint Svájcban, s ezek nagyon a tél opálos báját. S minden­kor az itteni embereket, a munkálkodókat és ünnepei­ket csöndesen őrzőket, a meg­fáradtakat és muzsikába fe- ledkezőket. Nem utolsósorban pedig csaknem minden képén a fá­kat, amelyek meggyőződése szerint domináns szerepet ját­szanak az ember életében. Jelképes értelmük is van és fölemelhetik a tájat. Hol vol­tak még a „zöldek”, az euró­pai környezetvédők, amikor —, mint annyi más művész — Réti Zoltán is figyelmez­tetett a tájak épsége megőr­zésének korparancsára. Itt van például egy kép. a Szélkakas, a szélső ház mel­letti kiszáradt fával, mögötte szép dombvidék, fölötte a ki­vételesen plasztikus, testes felhőkkel. A festő azzal szol­gálhatja a tájak, s bennük az ember, az élet védelmét, ha műveiben féltő gonddal mu­tatja föl mindazt, ami ve­szélyben van, s amit megőriz­ni a jövő nemzedékei számá­ra kötelesség. Űj elemet jelenthetnek munkásságában az aktok, an­nak ellenére, hogy korábban Madách Imre Az ember tra­gédiája című művéhez készí­tett akvarellsorozatban már fölvillant — igaz, még nem hangsúlyosan — a meztelen női test Éva-alakjának meg­fogalmazásakor. Ezek az újabb olajképek viszont egyértelmű­en a női test artisztikumá- nak keresztül kívánnak fon­tosat mondani, legtöbbször szelíd szomorúsággal az em­ber létállapotairól, Az Egyedül, a Pongyolában, a Zöld akt, a Bánat, a Vörös- hajú nő, a Copfós, a Jutka és a többi kép kerüli mind a vizuális, mind pedig az értel­mi szemfényvesztés, érzelmi, gondolati és tárgyi gazdag­sággal bír. Ügy vélem, ezek a képek a lélek látomásai nemcsak a női test, tünemé­nyes állapotairól, hanem em­bertársaink lényegéről. Az ember tragédiája soro­zat után most Madách Mózesé­hez is akvarellsorozat készí­téséhez fogott a művész. Mó­zes e lapokon is sajátos át­írásban tűnik föl. Mózes, a vallástörténetek hatalmas alakja, a nagy tanító és népvezér, aki lehozta népének s az emberiségnek a Törvény kőtábláját a Szinájban. hét­köznapibb mivoltában is meg­jelenik az akvarelleken. Nem­csak az égő csipkebokor, a lángoszlop tűnik föl, hanem a nyáját legeltető pásztor, a kisjuhok óvója, már-már a nógrádi táj ismerős alakja, az emberi egymásrautaltság bölcs tudója. A művész Mózes- értelmezése még nem kifor­rott. Érdeklődéssel várjuk a sorozat folytatását. Tóth Elemér Társadalmi segítség a múzeumnak Városszépilő értékmentés Tizenegy éves tanuló, nyolc­vanesztendős bácsika. gyári munkás és mezőgazdasági dol­gozó épp úgy megtalálható a lelkes lokálpatrióták között, mint az értelmiségi vagy kö­zépiskolás diák. Tíz év alatt háromszorosára nőtt Szécsény város múzeum - barát körének tagsága; ma többen vanak háromszázöt­vennél. Arról nem szól a fá­ma. hogy hányán vannak azok, akik pártolóként támo­gatják a kör tevékenységét, de a munkahelye^ ismertek. Első helyen érdemel említést a helyi termelőszövetkezet, mint a legnagyobb segítő. S támogatást adnak az ELZETT, január elsejétől a BRG 2. szá­mú gyáregysége, a költségve­tési üzem, az erdészet és az ÉPSZÖV szocialista brigádjai, továbbá az OTP, a Palóc Háziipari Szövetkezet és a gyógyszertár dolgozói. Teszik ezt annak ellenére, hogy nem mindannyian köri tagok, hogy sokan közülük nem is a vá­ros lakói, hanem a vonzás- körzet falvaiban élnek. De mert itt dolgoznak, hát kö­tődnek a városhoz: múltjához és jelenéhez. Az ő támogatá­suk is hozzájárult ahhoz a kimagasló eredményhez, amelyről a baráti kör számot adhatott nemrégiben. Az alakulás óta eltelt év­tized alatt közel kétezer tárgy- gval, kettő és fél ezer darab dokumentummal és fotóval gyarapították á múzeum gyűj­teményét. írásos pályázatra nyolcvan dolgozat érkezett, s az> utóbbi években meghir­detett gyermekraj zpál váza tra is tucatnyi alkotást küldtek évente. Tavaly novemberben például közel negyven kis művész alkotásából rendeztek kiállítást. A kör elsődleges feladata a Kubinyi Ferenc Múzeum gazdagítása, bár közművelő­dési kínálatunk is olyan szé­les körű, hogy bármelyik mű­velődési intézmény megiri­gyelhetné. Klubestek, arrfelyek beszélgetéssel teltek, majd egy-egy vállalkozó ' szellemű, helytörténeti ismeretekkel bí­ró tagtárs előadásával foly­tatódnak. Ma pedig neves tör­ténészek, agrármérnökök, or­vosok és régészek előadásait hallgatják ezeken az összejö­veteleken. Vetélkedők, kiállítások, ta­nulmány utak és kirándulásuk színesítik a kulturális kínála­tot. Krasznahorka, Prága és Bécs nevezetességei, a vácrátó- ti arborétum, vagy a szent­endrei skanzen és a cseszt- vei Madách-kúria egyaránt felejthetetlen élmény számuk­ra. A kör közmővelődési .tevé­kenysége gazdag. Vajon mi­lyen jelző illenék a baráti kör által végzett társadalmi munka minőségére és meny- nyiségére? A múzeum kör­nyezetének rendbe tétele, óvá­sa; síremlék megmentése a temetőkertben; segédkezés a keleti bástya felújításában. Címszavakba foglalva csak ennyi a számtalan tettből. Városszépítő, értékmentő tár­sadalmi munkájuk forintérté­ke eléri a hárommilliót. Ám a kör tagjai igazi ér­tékteremtésnek azt érzik, hogy Szécsényben egyre tere­bélyesedik általuk azoknak a tábora, akik ragaszkodnak a város jelenét is éltető múlt­hoz. s ténykednek a jövő vá­rosáért. — tuza — ' Kirakatversenyt hirdet a KISZ KB Kirakatversenyt hirdet a KISZ KB ifjúmunkás taná­csa a KISZ megalakulásának 30. évfordulója tiszteletére, olyan KISZ-szervezeteknek, amelyek az ország valamely helységében kirakattal ren­delkeznek. Az országos versenybe egy KISZ-szervezet több témakör­rel, több kirakattal is bene­vezhet. Pályázni a március 15-re elkészítendő kirakatok­ról felvett, minimálisan 12x18 centiméteres, színes fotókkal, vagy — különösen, ha hang-, illetőleg mozgáshatásokat is felhasználnak — videofilm­mel lehet. A KISZ KB ifjúmunkás ta­nácsa titkárságára (Budapest, XIII. kér. Kun Béla rakpart 37—38.) legkésőbb március 20- ig beküldendő képekhez, fil­mekhez részletesen csatolni kell a berendezett kirakat té­máját, címét, pontos helyét, valamint a pályázó KISZ- szervezet nevét és címét. A svéd képzőművészet alkotásaiból Margarita Renberg: Alak Anne Marie Nordin: Cím a lépcsőn nélkül Jómagam ugyan semmire sem tartom as ol>an „kalan­dozásokat”, amelyek könyvek lapjairól merítenek és három- négy könyvforrásból buzogtat- nak egy negyediket —, de itt, a Vág mentén haladva, sem­miképpen nem mellőzhető né­hány régvolt és ma is élő jó barát, akitől tanulni lehet. Tanulni persze, egyképpen érdemes, ha azt, amit tanult az ember — maga is kipró­bálja a helyeken. Akár a Vág mentén, akár a régvolt Med- nyánszky Alajostól tanulva. Ö írta le Regék és mondák című munkájában a Vágót emígyen valahogy „szilaj áll- hatatlanság, a szilaj és áll­hatatlan folyó szeszélyes ka­nyargása” jellemző az egész tájra. Az ő idejében (1829.) a Vág minden alkalmat és kő- szirtakadályt felhasznált ar­ra, hogy újabb és újabb med­ret válasszon-vágjon magá­nak. A „Vagus, a Tévelygő” az­tán sok gondot okozhatott, de sok örömet is és munkalehe­tőséget a híres tutajosoknak, akik a Dunáig úsztattak a se­bes folyón... S akkor már itt van a felvidéki táj egyik leg­kiválóbb mai ismerője, Szom­batiig Viktor is (Csehszlovákia nagy útikönyvét mindnyájan forgatjuk) éppen a fent emlí­tett személyes példával. Tőle tudom — mindent bejárt ma­ga is, amiről valaha írt (so­kat írt), sőt, minden alkal­mat megragad máig, hogy ér­tesüljön az időközben beállt változásokról a kedves tája­kon. Viktor bátyánk (maga gö- meri, de éppen ezért húz a palóchoz erősen) legszebb ide­jében. regőscserkész korában még végigtutajozta a Tévelygő, mára már rendbeszabályozott Vágót társaival, s éppen erre­felé volt az a tunelos-vasúti alagutas férfiasság próbája is, amikor úgy mentek végig az egyik veszélyes tunelon, hogy közben azért jött a vonat is! A nagy falhozlapulás és a nagy kormolódás ideje lehe­tett az a nap. Vágbesztercét sem lehet leírni nélküle. Ezért hát beleszövöm Juraj Malgot alelnökke! történt találkozá­sunk leírásába. Hol mindenhol talál Salgó- tarján-barátra az ember! Hát éppen Povazská Bystricán a járási tanács szupermodern székházának egyik legfelsőbb emeletén (kis .ipari csoport tagjaként, de inkább, mint vendég vagyok jelen). Vág- beszterce lehetne testvérvá­rosa Salgótarjánnak —, ha már nem lenne amúgy a má­sik híres Beszterce, Beszter­cebánya az! — abban is, hogy itt is mindent lebontottak az alapokig, és újat építettek az évtizedek alatt. Talán a méretei is hasonló, ak ennek a modern városnak a Vág mentén a salgótarjáni méreteket tekintve. Ugyan­úgy éktelen magas hegyek kö­zött fekszit (a tarjániak nem éppen éktelenek, de azért he­gyek). ugyanúgy az ipar a kenyere, s ugyanúgy hiába Barátokkal a Vág keresi az ember a műemlé­keit, mint a tarjániakat, ame­lyek persze, soha sem voltak. Itt azért maradt egy-kettő, például a gótikus-barokk templom, falai »között Podma. niczky-, Balassa-, Mérey-sír- emlékekkel. A nemzeti bizottság (tanács) járási hivatalának első alel- nöke, elnökhelyettese, ahogy mi mondjuk, Juraj Malgot erős testalkatú, keményakara- tú ember, eredetileg műszaki pályán mozgott, meglátszik abból is, hogy a város vázla­tos térképét néhány jól sike­rült, merész tollvonással ka. pásból felrajzolja elénk egy darab papírra. Olyan az a város így, mint egy kinyílt négy-, vagy ötszirmú virág. Közepe tágas és környező he­gyei, dombjai közé (s persze, rá) bekúsznak az újabb lakó­telepek, azok adják a szir­mokat. Vágbeszterce kiemelten fontos ipari központja a táj­nak, s ez meglátszik minden­ben; útjaiban, áruházaiban, modern szállóján, a Manimál elnevezett igazán nagyszerű hotelon, amelyben egy közel­múltbeli Vág-völgyi túra al­kalmával megszállva csodál­koztunk —, miként pattog az erős napsütésben a kis erké­lyek alumíniumötvözetből készült erkélye. Érdekes aztán visszatérni oda a félig-meddig hivatalos „köntösben”, ahol az ember már megfordult turistaként. Dicsérem a Manin Szállót, egészen újszerű és minden pontján formatervezett éttér, mét még a korábbi emlékek alapján is némiképp elfogul­tan (tévedésből dupla adag reggelit hozott a főúr, akkora reggelit azóta sem ettem) és Malgot elnök szerényen hoz­záteszi a maga véleményét: „kicsit sok benne a fém...” Mondom aztán a tájat di­csérvé, a tizen-valahány eme­letes, a szélein mindenütt az üvegsarkaknál áttetsző járási székház tetején, ahol a pa­norámát is nézzük, mi ven­dégek, nemcsak azt a nagy­szerű szerkezetet, amit sal­gótarjáni videotechnikások szereltek a moszkvai tévé adásának helybeli vételére — és Juraj Malgot bólogatva hozzáteszi: „Salgótarján az egyik legszebb város, amit mostanában építettek...” A munkakapcsolat elhozta hoz­zánk, s a munkakapcsolat em. bermeleg barátsággá alakult át fokról fokra azok között a szlovák és magyar emberek között, akik minden nehéz­séget (néha még a bürokrá­ciát is) legyűrve egyet akar­tak" — felépíteni, megalkotni a vágbesztercei híradástech­nikai beruházást. Hol van most a hőségtől pattogó Manin szállóbeli er­kély? Hordja a havat a szél, partján innen fentről alig látszik Po­vazská Bystrica legújabb la­kóterülete, a hegyre épült Rozkvet (virágzás), ami aztán újabb nyári emléket dob a télbe; mondom is a tolmács alkalmi feladatát nagy türe­lemmel és beíeérzéssel ellátó Ilonkának (maga amúgy fü­lek! származék), hogy talán Léván szálltunk meg egyszer egy Rozkvet nevű szállóban. „Az szövetkezeti és azért vá­lasztották a virágzás nevet...” Hát, így valahogy összekötő­dik minden tájban és ember­ben, emlék és valóság télhi­degben virágozva. Vágbesztercén, persze, hogy szóba kerül aztán a „bolond gróf”, a Pongrácz, akit csak nehezen lehetett lebeszélni ar­ról, hogy vára népével (fize­tett legénység volt) ne indul­jon hadra a közeli Zsolna mel­letti fészkéből a „nagy Besz­terce”, Besztercebánya ellen. Egyes vélemények szerint —, s magam is ezen vagyok — nem bolond volt Pongrácz, Mikszáth sem annak írta, ha­nem olyan ember, aki a jelen kiskirályai ellen vonult hősi pózban, de valóságos értékek­kel a szívében. Ja hát, ilyen­formán valóban bolond volt. Juraj Malgot azonban kedves makacssággal újra javasolja, hogy akkor most kerekedjünk fel „nem nagy ez a hó még...” és nézzük meg a közeli (há­rom kilométer mindössze) Ma- nin-hasadékot. Anélkül nem mehetünk haza! Ott ma is, ilyen időben is turisták forognak. Olyan a Manin, amiről a szállójukat is elnevezték a vágbesztercei - ek, mint egy félbehasított, majd ezer méteres cukorsü­veg. „Ez a Nagy-Manin, a másik meg a Kis-Manin’’ mondja Szudruh Malgot és mutatja karjával a hirtelen felszökkenő hegyes végű csú­csokat. Az egészen szűk- kis úton állunk a Manin hasadé- kának közepén, ha az ember a tetőket akarja innen látni, — vigyáznia kell, nehogy ha«* nyatt essék. A Manin-patak vágta vol. na ketté ezt a nyolc- és fcilenc- száz méteres hegyet? Minden­esetre, itt csörgedezik most is, télen is soha sem fenékig befagyra, valahol meleg vizű forrás működhet a meder mentén. Körben, a bizarr sziklafalakon sok helyütt már­vány emléktáblák. Á Manin a sziklamászók egyik legfőbb gyakorlóterepe, eddig heten lelték itt halálukat. Szilveszterkor — hagyomány ez már — a vágbesztercei ek feljönnek ide a legmagasabb csúcsra éjfél után. Persze, a lejtős oldalról érkeznek. Vi­dáman kurjantgatnak, mö­göttük a város, Povázska Bystrica fénylik. T. Pataki László NÓGRÁD — 1987. január 17., szombat 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom