Nógrád, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
Eszmény és valóság Három megyei antológiáról Lehet-e úgy visszaemlékezni kamasz- és ifjúkori eszményekre, hogy közben bevalljuk: mára ezek már ellehetetlenültek egy sor „világje- lenség”-szerű ok miatt; hogy közben érzékeljük a jelenkor közösségellenes, a természetes kisközösségeket sorra szétzúzó erőit, lehet-e úgy szólni a széthullani látszó, a diszharmónia felé tartó világról, hogy közben —, ha másban nem, hát műalkotásban — megpróbáljuk kibontani a káosz mélyén kétségtelenül ott rejtező. eszmény(i)ként is fölfogható rendet? Lehet-e versben, s a vers által áthidalni a szakadékot, ami az ember és világ körött mélyül ? A Kötet nélkül című Kor márom megyei antológia három szerzője — Faludi Adám, Flórián Mária és Holló And. rás — verseinek tanúsága szerint lehet. S, mert tudják a poétikai egyszeregyet, azt, hogy mind a hamis, mind a valódi ismereteket, mind a talmi, mind az emberarcú eszményeket a nyelv közvetíti, első lépésként megtagadják a hétköznapi, az úgynevezett konszenzusos nyelviséget. E kép- pen igyekeznek áthatolni a világot elfödő fogalmi hálón, a fogalmak nyelvi burkán, megtörve ezzel a gondolatipoétikai -sztereotipiák rémul- mát. Másképpen fogalmazva: elutasítják a kész, az előregyártott válaszokat, azokkal szemben a termékeny bizonytalanság állapotát-vershely- zetét keresik, tudatosítva ezáltal bennünk versoívasókban azt az egyszerű igazságot, hogy a helyesen föltett kérdésekben jószerivel, maga a válasz is benne foglaltatik. Hármuk közül Faludi Ádám az a költő, akinek önálló kötetét, vagy köteteit már régen olvasnunk kellett volna. Hangvétele. világítása a modern magyar poézisből régóta hiányzó színeket hordoz: egyként tanult a beatektól. s a vágáns költészettől, a dadától, a francia iszurreafistá Írtál, s a német expresszionistáktól, és láthatóan jó tanuló volt ebben a poétikai „gyakorlóiskolában”. Flórián Mária kevésbé kiforrott, de igen rokonszenves hangú és törekvésű poéta, aki gyűjteményének utolsó, s föltehetően az időben is közelebbi verseiben már meggyőző erővel képes megszólalni. Ugyancsak biztonságosan, jó értelemben vett szakmai fölkészültséggel ír Holló András is. Elemi szeretetéhsége, a magány ellen a közösségi ember indulataival lázadó magatartása különösen rokonszenvessé teszi műveit. Kakuk Tamásról, legföljebb annyit mondhatok el, hogy verskultúrája, íráskészsége, igen jól egyénített. Csak az a kár, hogy ez az íráskészség, min- denegy művében ugyanarra a gondolati-poétikai (és tematikai) strófára jár. Azt pedig végképp nem értem, hogy Rigó József, hogyan kerülhetett be az antológiába. Hacsak azért nem, mert neki sincs (még!) kötete. Kevesebb dicsérő szó ejthető a miskolci Irócsoport és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács könyvsorozata második darabjának, a Három hangon-nak szerzőiről. Némi iróniával azt mondhatom: költészetük egyszerű, ám szürke. A hagyományos eszmények ellehetetlenülését ők is érzik. Ám. megújításukra —, vagy az újak föllelésére — saját szűkre szabott egyéni létük keretein belül tesznek csapán kísérletet Nem csoda, ha poézisük így egyetlen emberi folyamat helyzetrajzává változik, és nem vezet el az ember cél képzetéhez, nem jut olyan általános érvényű elvonatkoztatásokhoz, amelyekben az egyedi folyamat tágabb dimenziói, a kor emberalakja megragadhatók lennének. Cseh Károly, Csorba Piroska és Furmann Imre verse- zetei végletesen partikulárisak és provinciálisak. Elszigetelt életjelenségek, életérzés részletek, szociologikus banalitások, természeti látványelemek. azaz mellékes információkkal földúsított köznyelv jellemzi ezeket a munkákat. Mindez azonban semmi érdemlegeset nem tesz hozzá a különféle valóságismereti stúdiumok és a tömegkommunikáció által megszerezhető tudásunkhoz. A Három hangonban olvasható darabok híján vannak a szuverén és teljességre törő. a teljességet érzékelni-megélni vágyó világfölfogásnak, az erő, teljes, a vers tárgya által alakított nyelviségnek. Hasonlókat mondhatok a Bács-Kiskun megyei antológia, á Homokfúvás szerzőinek többségéről. Hozzátéve az eddig leírtakhoz azt, hogy vidé- kiség és partikularizmus, vi- dékiség és provincializmus koránt sem ikerfogalmak. Azaz a „provinciális” jelző sosem a vidék és főváros összefüggésében, hanem az adott irodalom — jelenesetben Agócs Sándor, Csikós Zsuzsa, Józsa Fábián és Tábori Kálmán poézise —, hátteréül fölrajzolható szellemi régiók, a „szellemi haza” viszonyrend- szerében válik érthetővé és alkalmazhatóvá. A kötet két másik szerzőjét. Dobozi Esztert és Túrái Kamiit, ezért is említem külön. Ők ketten azok. akik költőnek nevezhetők ebből az antológiából, jóllehet Túrái versnyelve, kifejezőereje olykor-olykor, még megbicsaklik. Mégis, az esztétikai értelemben vett hiányok ellenére is múlhatatlanul fontosak ezek a kötetek. Túl azon a csöppet sem lebecsülendő tényen. hogy bennük és általuk az utóbbi időben, egyre jobban föleszmélő vidéki Ma- gvarország emel tükröt rrmga elé. egy élő, lélegző poétikai folyamatba illeszkedve megmutatják a mai magyar költészet lehetséges irányait. S, ha csak ennyit tesznek, lét- jogukhoz már az is elég. E. Sz. E. RÚZSA ENDRE-Nagyanyám élete Czmak Márta emlékének V-alakban kötőtűkön harmatos deret forraszt két fém boldog szomja. Ekként született. X-alakban kötőtűkön gyapjúcsöppöket fűz fel a fény egymás mellé: mézet gyűjtöget. 1-álakban ama tűkön gyászos gyöngyöket szaporáznak zokszó nélkül. Elvégeztetett. A-alakban elporladnak kötőtű-hegyek — keresztbe font karral néz csak, pókkal kötöget. Illár Erzsébet keramikus műtermében ITlár Erzsébet keramikus 1965-ben szerzett diplomát Romániában, majd 1971-ben Magyarországra települt. 1984-ben Nürnbergben volt első önálló kiálltása. Optimista hangvételű figurális kompozíciói az életből ellesett vidám pillanatokat örökítik meg. Felvétleink a művésznő műtermében készültek. Gondolatok Egy öntudatos társadalom sok bolondot tud elviselni. (John Steinbeck) Ha valamit ki akarunk kémlelni, erre a nőket kell felhasználnunk. Természetüknél fogva nekik vannak erre a legjobb képességeik. (Talleyrand) Jancsó pillanatai Jancsó Miklós neve ott szerepel a világ legnagyobb filmalkotói között. A Szegénylegények és jó néhány más műve már a mozgókép klasszikus alkotásai közé tartozik, filmfőiskolák kötelező tananyaga. Emlékeket idézve olvassuk impozáns filmográfiá- jat: eddigi alkotásainak felsorolását. Örömmel és némi búval, hiszen alkotói életrajzában akadnak több évig tartó „lyukak” is. Amikor az irigység, az értetlenség és a mindinkább beszűkülő anyagi lehetősé,gek miatt nem állhatott a felvevőgép mellé. Vagy tucatnyi ígéretes filmterve a raita kívül álló objektív és legalább annyira szubjektív körülmények miatt nem valósulhatott meg, így befejezetlen maradit három részesre tervezett Bajcsy Zsilinszky életrajzfilmje is. Most ismét forgat. Készülő munkájának címe: Szörnyek évadja. Forgatókönyvét — mint már évtizedek óta mindig — Hernádi Gyula írta. A sikerekben gazdag együttműködésről a minap így nyilatkozott: — Eddig, ha jól számolom. tizennyolc játékfilmet készítettünk együtt, nem beszélve körös kecskeméti évünkről, az ottani Katona József Színházban és más, egymást inspiráló tevékenységünkről. Meglehetősen ritka az ilyen hosszú ideig tartó alkotói és baráti kapcsolat Itthon és külföldön szinte nem is tudok hasonló esetről. Miről szól a Szörnyek évadja? A cselekmény színhelye egy vidéki tuszkulánum, napjainkban. valahol Magyarom szágon. Tartalma — mint a legtöbb Jancsó—Hernádi filmé — néhány mondatban aligha mondható el anélkül, hogy ne követnénk el előzetes in- diszkréciót. Kiváltképp ezúttal, hiszen ez a történet — melynek kerete egy vidáman induló születésnapi ünnepség Jancsó Miklós — a krimi eszközeivel igyekszik elmondani fontos dolgokat az emberiségről, mai, kissé bolond világunkról. Főszerepeit Jancsó kedvelt színészei : Cserhalmi György, Madaras József, Kozák András es Balázsovits Lajos mellett Kállai Ferenc alakítja. Jancsó Miklósnak — mint minden öntörvényű alkotónak — egyaránt akadnak rajongói és ellendrukkerei. Sőt, nyílt, titkolt ellenségei is. — Valószínűleg azért — vélekedik Jancsó Miklós —, mert kilógunk a sorbóL Másmilyenek vagyunk, mint pályatársaink többsége. Nem tartozunk egyetlen klikkhez, illetve — finoman fogalmazva — érdekcsoporthoz sem. Ezt a másmilyenséget ló néhány évvel ezelőtt még inkább elfogadták, mint napjainkban, a megnehezült munkakörülmények következtében. Ez nem zavar, inkább bosszant. Mert annak az embernek, aki ezen a pályán tevékenykedik, a dicséretet is, a bírálatot is, a jogosat, nemkülönben a megalapozatlant, sőt az esetleges rosszindulatot is tudomásul kell vennie; el kell viselnie. Tegyük hozzá: szinte csak kizárólag „hazai pályán”. S hogy ez így igaz. arról e sorok írójának személyes élmenyei vannak. Azokról a rangos nemzetközi filmfesztiválokról. aho] alkalmunk volt együtt lenni vele, és -a- pasztalni: milyen őszinte lelkeseddel vették körül alkotótársai a világ minden részéből. miként méltatták érdemeit a legszigorúbb — sőt hazánk iránt nem éppen elfogulatlan — kritikusok is. Ha megjelent a sajtófogadásokon. vagy a nyilvánosság előtt, úgy sereglettek köré a fotóriporterek, tv-s stábok, mint a méhek a mézre a legfelkapottabbb filmsztároknak kijáró érdeklődéssel. Amikor arról faggattuk leg« utóbb, mit vár a lövőtől, elkomorult mindig vidám tekintete, és rövid gondolkodás után így válaszolt: — Magamra nézve már nem sokat. Hiszen talán csak pillanataim vannak hátra. Ügy értem: alkotói „pillanataim”. Általánosságban: bízom abban, hogy az emberek előbb-utóbb rádöbbennek arra. hogy mit kellett volna, mit kellene másképpen csinálni. Amikor a közelmúltban meggyilkolt svéd miniszterelnök. Olaf Palme Hiroshiimóban járt. megmutatták neki egy ember atombombával falra égett „maradékát”, az árnyékát. Ekkor jegyezte meg: „Az emberiség még mindig nem akarja megérteni, felfogni, hogy egy legközelebbi háború után még ez az árnyék sem marad meg... 65. születésnapja alkalmából mi mást kívánhatnánk Jancsó Miklósnak, mint egészséget. töretlen alkotói kedvet. és az ebhez szükséges lehetőségeket. Magunknak nedis még sok nagyszerű, felejthetetlen élményt nyújtó Jancsó-filmet. Sok-sok millió „pillanatot’'. G. T. Oláh Jolán és Balogh Balázs András képe i Egy. a naiiv művészettel kapcsolatos megállapítás szerint: „Vajon lehetséges-e egy ilyen művészetet, amelyet ma magunk is a természetesség és az eredetiség maradványának érzünk, a tömegkommunikációs eszközök és a gyorsan zailó totális változások világálban. érintetlenségében megőriznünk? Vajon a naivokat is magával ragadja majd az idő sodra?” A kérdés indokolt, hiszen ha a naiv művész „tudotossá” válik, vagy megpróbál azzá lenni, tevékenységének sajátosságát veszítheti el. S nagy kérdés, egyáltalán mit kap helyette? Félő. hogy semmit. E műfaj két salgótarjáni művelőjének nyitottak nemrég kiállítást a cigánynapokon Salgótarjánban. Oláh Jolán kámaratárLatát a városi-megyei művelődési központ klubjában. Balogh Balázs Andrásét pedig a Kohász Művelődési Központban. Salgótarján érdeklődő közönsége annak ideién tanúin volt Balázs János cigány festő látványos sikerének. egyéni hangú művészete kiteljesedésének, a Balázs- mitológia megszületésének. Természetes, hogy ez a hatás a cigány lakosságot sem kerülte eL sőt, egy időben megszaporodtak körükben a „festők”, akik a nagy példát, a sikert látva, követőivé kívántak szegülni. Csakhogy, idézni csak bármely művészet külső jegyeit lehet, lényegét nem. Az a képességtől függ. Salgótarjánban tehát külön kérdés, hogy Balázs János után ki merne képes elindulni és eljutni a naiv művészet ugyancsak rögös útján? Ügy tetszik. Oláh Jolánnak sikerült egyénibb utat választani. Elkerülte azokat a vonzó motívumokat, amelyek nem lettek volna sajátjai, s amiket alkalmazni Balázs János után csak puszta ismétlés lett volna. Sem tematikailag, sem a festészet eszközeit tekintve nem „folytatta” a Balázs-életművet. Ehelyett sikerült olyan festői vilásot kialakítania, amely tovább őrzi a természettől való elidegenedés előtti élet bálát, a tér-etess ér árta+inn örömét. Jóllehet, ezt a lé+tarmát sem kerülik el a drámák, a komor és küzdelmes napok, az asszonvi sors azonban saiátos harmóniát és színt lop Oláh Jolán festészetébe. Képei — csaknem két tucatnyit állítottak ki a klubban — elsősorban nőket ábrázolnak, ezek a sajátos fiktív portrék azonban igen megragadó bájjal szólnak az általános emberi sorsról, a törékeny szépség pillanatairól, az öröm múlandóságáról, a szerelem sóvárgásáról, az idő siratásáról. Kislányok, fiatal nők, várandós asszonyok, menyecskék, öregasszonyok, az ártatlanság és az asszonyt tapasztalat hordozói néznék ránk a képekről. És gyermekek, az első esés riadalmával, vagy a játék onfeledtsé- gével. Külön érdemes szólni Oláh Jolán színvilágáról, amelyben domináns szerepet jács/'k a piros ezernyi árnyalata. Égő színű képek ezek, az élet föltétien szeretetéről es öröméről szólnak. Bizonyos költői érzékenység és vagyaKOzás is kicsendül belőlük. Különösen emlékezetes az Első esés. a Lányka a ház előtt, a Vágyakozás, a Menyecske a Vízhordó, A szűz, A báj, a Rémület, a Lámpánál és 3 Vágtatás. Merőben más Bal >gb Balázs András világa Mindenképpen kevesebb benne a költőiség. Viszont szociografikus érdeklődése láthatóan erősebb. Ez önmagában méltánylandó, hiszen a cigányság olyan létformájánál tudósít, amely viszonylag kevésbé ismert a szélesebb közönség számára. Elsősorban azok a képek érdemelnek fr gyeimet, amelyek a szociális nyomorúság mozzanatait rögzítik, hitelesen villantva föl e még — sajnos — mindig létező életforma nehézségeit és gondjait. Bár Balogh Balázs András festői eszközei viszonylag szőkék, az Asszonyok a tűznél, a Mesemondó asszony, a Hegybe vájt telep, a Nehéz öreg napok, a Halott csecsemő így is hatásos tudósítás. A nehéz sors hitelesen jelenik meg ezeken a képeken csakúgy, mint az életforma sajátossága. Ugyanakkor gyengébbnek bizonyulnak azok a képek, amelyekben a festő megpróbál a mitológiák felé tájékozódni. Itt nem tudja még kikerülni a nagy előd, Balázs János hatását, így ezek az „álom- és csodaképek” még nem eléggs égvén iele. Ügy látszik. Baiogh Jaiézs András erőssége a hétkózna-. pi mozzanatok ábrázolásában van. Ezeket a hétköznapokat ismeri, ezekben hiteles. Ez az a tűz, amelynek lángjánál me. legszik és kéoes melegíteni, T. E, 8 MÓGKAO - 1986. október 2S» szombat
