Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

Eobály Attila műtermében

Ahol ló

van

Bobály Attila: Ahol ló van, ott élet van

IfX

Csohány Kálmán emlékére

rafordal a ló. zörejt hall. vagy érzi az ellenség közeledtét, jelentőséggel bír. A paraszt- ember érti a ló beszédét.

Egyébként úgy érzem, ha teheti, nem megy ló nélkül a harcba se. Ha futni vagy támadni kell, a lóra szüksége

van.

És a szekér?

— A szeker, a kerék a történelem során hosszú ideig az előrehaladás egyetlen eszköze volt. s itt mind jelképi. mind kompozíciós jelentőséggel rendelkezik, a dinamizmust sugallja, a mozgást jelképezi.

Ez a dinamizmus jellemzi az egész kompozíciót is, amelynek tiszta, áttekinthető szerkezete szinte a zenéjével azonos. A kezekre például hangjegyeket lehetne írni, olyan mozgásuk van. S a kerék nemcsak a mozgás, a forradalmi mobilitás Szimbóluma, hanem — gondoljunk a közéDkori történetekre és legendákra — a megtöretésé is. Hiszen Dózsa ék elbuktak, maga a dombormű is. mintha eltört volna. A történelmi hitelesség mindenkóopen hangsúlyt nver a műben, az „el- törtsée”-en kívül a távlat is érzékelhető, a figurák sora tízezrekkel „folytatódik”.

Mindazokkal, akik Dózsa mellé álltak.

(Bobály Attilának jelenleg Salgótarjánban. az oktatási igazgatóságon látható önálló kiállítása, májusban Balassagyarmaton, júniusban Magyamándorban, ozeptem- berben Hatvanban, októberben Szécsénvben, novemberben Csongirádan, nyílik tárlata.)

Tóth Elemér

Elmozduló emberek

Munkásábrázolás az irodalomban

József Attila (Aranytűd)

Fotó: Tóth Sándor

T äV» öt a kell-e a ma munkást

JLi6QBI"C< ábrázolni az irodalomban? Az azonnali válasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk, sok minden megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen. s főként az „ábrázolás” előtt választ kellene adni. Például el kellene dönteni, kit tekintsünk munkásnak. Azt, aki részt vési a termelőmunkában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tetszik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hogy a műszakiak jelentős része kevesebbet keres, mint a fizikai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés közvetlen részesei.

Fel kellene tételezni az osztálytudatot is, amit a közös érdek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs, hiszen a kivételezett szakmát folytatók — autószerelők, egyes szállítók, szobafestők, kőművesek stb. — olyan jövedelmekre tehetnek és tesznek szert, amik alapvetően megkülönböztetik életnívójukat a többiekétől. Azt mondhatja valaki: ez mindig is így volt. Valóban. De az osztálytársadalmakban a „leggazdagabb” munkás is szegény egy kórházi főorvoshoz, mint középosztálybelihez képest, nem is beszélve a termelőeszközök tulajdonosairól. A kizsákmányoló társadalmi rendben a legdifferenciáltabb munkásosztályt is osztály- tudattal jelöli meg helyzete.

Milyen munkást ábrázoljon tehát az iro- dalom ?

A. kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemutatni? Akikor cselekvő az ember, ha a termelésben forog? Vagy akkor, ha a demokratikus fórumokon sürög, hallatja hangját? Minden más mozzanat, mozdulás érdektelen. ábrázolásra méltatlan?

Ügy vélem, ezek a kérdések eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodásáról, élethelyzetéről, álmairól adott kép éppúgy a társadalom minőségét jellemzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázolata. A művészet által a valóság elé odatartott tükörben az életnek kell megcsillannia. A társadalmi létnek. Csak az összefüggések teszik beláthatóvá. hogy aminek örülnek az emberek, miért úgy örülnek. S amit fájlalnak, miért, mitől fájlalják.

Én az elmozdulások követését tartom igazán fontosnak. Honnan indul valaki, hova érkezik s hogyan? Ebben a mozgásban természetesen összetalálkoznak a társadalmi egyedek. A főorvosnak szenet trógeroló munkás. aki borravalót vár és kér, s a szénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt var es kér. Ez még csak állapot. Ha ezt abban az összefüggésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főorvos, és mi a szen- hordó munkás célkitűzése, befutható életútja, milyen . lehetséges elmozdulás adatik meg számukra, akkor emberi arcokat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen sokat megtudhatunk az erkölcsökről és köz- erkölcsökről, egv társadalom önismeretéről, jelene, jövője minőségéről.

Az összefüggések hálójában fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozdul, létezik a társadalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált arculatú munkásság is, amelyet nem a bérezés differenciáltsága tett helyzetében változatosság hanem az az ellentmondásvilág, amely a társadalom valamennyi csoportját, rétegét megbolygatta, átszabta. Ha az ábrázolás nem terjed ki az ilyen vagy olyan munkásra, ha a munkás a maga ellentmondásaival az irodalomban, a művészetben sehol nincs, vagy nem volna jelen, akkor valamit nem tudhatnánk meg az itt és most valóságról.

Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tényleges letéteményese, hogyan vesz. illetve nem vesz részt a hatalom gyakorlásában. A munkás művészi ábrázolása nélkül nem szembesülhetünk .azzal a kérdés_sel, hogy a szocializmus, mint eszme, mint filozófia. mit ígért a munkásnak, s mit tudott adni neki konkrét testetöltése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi ábrázolásával lesz teljes a kép: menv- nvire tüdtak élni az eszmének elkötelezettek a lehetőséggel, amit egy új társadalom teremtésében kellett megtalálniuk.

Nos. mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragadható általánosságnak. Az író nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszonyok mindennapiságából. Azt hihetné bárki, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen valamenv- nvien benne élünk, mozgunk a társadalmi valóságban. De mennyi arca, formája van ennek a valóságnak! Hányféle megjelenése! Amit az író leír. azt látnia, tapasztalnia is kell. különben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hitele. De ha szétszaggatott a mai munkásság, szétszagga- tott a mai fró is. A létviszonyok őt is áthatják és meggyötrik. ,

Ha élni akar, gyakran kényszerül olyan munkára, amely éppen a teremtéstől vonja el. Drasztikusan fogalmazva valahogy úgy van, hogy vagy tapasztalatot gyűjt valaki, vagy alkot. A kettő egvre ne^ezehber e"r«- tettető össze. A tapasztalatszerzés „költséges” vállalkozás. Közben ugyanis nem alkot az író, és éhen marad. Aztán felmerül az a gond is, hogy mire jut a tapasztaltakkal, ha azok nem akarnak művé összeállni. Vagy ha összeálltak, túlságosan ellentmondásos képet rajzolnak fel, s ezért nyilvánosságra kerülésük rögös útra jut. S ha mindez végül is szerencsésen dőlt el az író javára, eljut-e a munkája sutokhoz, akiknek szánta? ;

M.-i legelső kérdés idáig vezet!

I’iCli Csak akkor válik fontossá, mondhatnám küldetéssé az író számára a valóságnak ez az összetettebb, „rizikósabb” tükrözése, ha visszaigazolást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik — mások mellett — meghatározó szereplői az alkotásnak: a munkások. De hát tudjuk, egyre kevesebbet olvasnak az értelmiségiek is, a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált.

Nehéz az egyes ember számára, és nehéz a társadalom nagy többsége számára, függetlenül attól, hogy munkásról vagy más helyzetű emberről beszélünk. A. ma munkását ábrázolni, e nagy egész figyelem- bevétele nélkül, éppoly reménytelen vállalkozás, mint bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Magyarországon él.

A. Gy.

Lakáskultúránk

kényszerpályán?

Idén jócskán megkésve, de mégis csak kizöldült a fű, virágba borultak a gyümölcsfák, a Medves vidéke ugyancsak zsenge zöldbe öltözött. Somoskő falu körül a rétek fölött füttyöget az áprilisi szél, mintha zöld víztükör hullám- zana. Virágok sárgállanak, mint fönt a nap. Amott igazi víz borzolódik, libaúsztató csillog egy mélyedésben. Borúra derű.

A középkori alapítású somoskőt vár vastag falú védőtornyainak árnyéka szinte az udvarokba ér. Maga a vár már Csehszlovákiához tartozik, az országhatár itt húzódik cikcakkosan közvetlenül a magaslatok alatt. Könnyű felhők árnyéka suhan át a vén falakon, mint valami történelmi vetítővásznon. Nem akarok hinni a szememnek, egy tágas, füves udvaron kiscsikó ugrándozik anyja körül. Balassi Bálint sorai jutnak eszembe: Mező jó illatot... ád. Csak nem az ő lovai?

Szakállas fiatal férfi vág át az udvaron ormótlan csizmában, ezen a vasárnap délutánon is munkaruhában, Bobály Attila szobrászművész, a művészeti alap tagja, a salgótarjáni tavaszi tárlatok többszörös díjazottja, 1981-től a salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítások résztvevője, több önálló kiállítás rendezője, a nógrádi megyeszék’’elv Gorkij-Iakótelepi gyermekjátékszobrai. a Karancsla- pujtői Karancs Termelőszövetkezet székháza előtti köztéri plasztika készítője.

A mostani tavaszi tárlaton kt Salgótarjáni Kohászati Üzemek díját kapta meg. Hallotta, leállt egy autó a ház előtt, ezért kukkantott ki a hosszan elnyúló épületben, a volt iskolában berendezett műterméből. Ez a Köves út 1. szám alatti ház most az ő birodalma, a kis helyi könyvtárral osztozik rajta. Nagy wdvar tartozik a házhoz, hat üreg fűzfa törzse nyúlik a magasba, hat oszlop.

— Vissza kellett vágni őket, mert hamarosan ketté hasadtak volna, üreges a belsejük — mutat a fákra. Megsdmogatja a fciscsikót a fa alatt. — Ahol ló van, ott élet van.

Szemben Salgó vára kékük á fák fölött.

Bent a műteremben az éppen abbahagyott munka nyomai. A helyiséget hatalmas dombormű tölti be agyagból: Pásztói Dózsa parasztokkal (Toborzó), mérete 220x340 cm. A Pásztói Állami Gazdaságnak készül. Terv szerint, idén ősszel állítják föl a Dózsa György Üti Általános Iskolánál. Az udvaron már ott a tizenegy tonnás süttői kő, Bobály Attila dolgozik rajta. A mű zsűrizése megtörtént. Agyagban már sokan látták a Dózsát Pasztáról is, ahonnan nemrég félszázan jártak itt. A művész múlt év őszétől dolgozott az agyaggal, a kemény munka a kővel még esak most kezdődik.

Hatfigurás kompozícióról van szó. Annak ellenére, hogy a dombormű síkabb ábrázolás, mint a szobor, és Dózsa György alakja e kompozícióból nem emelkedik ki, mégis központi szervező helyet foglal el benne. Mindenekelőtt a fénynek és az árnyéknak van meghatározó szerepe a kompozíció centrális figurájának „kiemelésében”. Hiszen Bobály Attila nem deheroi- zál.

Dózsát, az 1514. évi parasztháború vezetőjét és hadvezérét a magyar nép története egyik legnagyobb alakjának tartja, aki magasan képzett katona — Bakócz Tamás érsek nem véletlenül választotta 1514 tavaszán a török ellen meghirdetett kereszteshad vezéréül —, ugyanakkor a feudális kizsákmányolást és következményeit is érzékelő szélesebb látókörű ember volt. S amikor a keresztesek antifeudáiis jellegétől megrettent urak a sereg

feloszlatásét rendelték el a

török Veszéllyel sem törődve, nem hajtotta végre a rendelkezést. hanem megindult a török ellen. Ceglédi kiáltványában összefoglalta a parasztháború antifeudáiis programját. amely tízezreket vonzott seregébe.

A feudális urak elleni küzdelemnek akkor szükségszerűen el kellett buknia, s bekövetkezett a szörnyű bosz- szú is, magát Dózsát tüzes vastrónon égették el. A példa azonban századokra szólt. „szellemét a tűz nem é.geté meg”, az elnyomás elleni küzdelem szimbólumává vált. A szépirodalom és a képzőművészet alakját számtalanszor megörökítette.

Bobály Attila Dózsát úgy emeli ki, hogy a figura jelentőségét a kompozíciós elrendezéssel hangsúlyozza,

ugyanakkor egy sorba állítja a paraszthad többi figurájával, vagyis a néppel, amely- lyel a vezér az . ügy képviseletében eggyé forrott.

Üj kompozíciós elemek is megjelennek a műben, ilyen például a ló és a szekér.

— A korábbi ábrázolások attribútumait nem tartottam elegendőnek ahhoz, hogy az eseményeket a kis hétköznapi mozzanatokban is em- berközelibbé tegyem jegyzi meg a művész. — A kasza, a balta mellé ezért, s természetesen kompozíciós okból, szükségem volt még a lóra és a szekérre. Az, hogy hátA lakáskultúra, mint fogalom. meglehetősen öszszetett: idetartozik a különböző rendeltetésű szobák, a konyha, a mellékhelyiségek, a terasz, az erkély kialakítása, berendezése, a ki- sebb-nagyobb nyaralók, sőt a lakó-, vagy hétvégi házak kertjeinek milyensége is. Ne akarjunk azonban túl sokat, markolni, beszéljünk most csak a lakószobák berendezési tárgyairól.

Hazánkban a VI. ötéves terv idején évente csaknem 100 ezer új lakás épült. így szerény számítás szerint is 300—400 ezer szobát rendeztek be a lakók. Valamennyibe persze, nem került új ■bútor, többségükbe azonban igen. Indokolt tehát a kérdés: bogvan tudtunk ennyi lakást berendezni, az igényeink találkoztak-e a bú- torgvártók és -kereskedők kínálatával?

A lakás berendezésének megtervezése, a „megálmodott” bútorok felkutatása bizony időt, pénzt, energiát faló vállalkozás. ■ Ajánlatos már jóval a beköltözés előtt belevágni- Az ősi, boldog izgalmat —, melyet talán már az ősember is érzett, mikor gallyakból fekvőhelyet rótt össze masának, s kampót vert a falba ruhaakasztónak

—, gyakran megzavarja, hogy nem találunk olyan bútort, amilyet megfelelőnek vélünk készen kapott lakótelepi vagy magunk terveztette családi házunkba.

De mi a helyzet ma? Mit tekinthetünk mintának mi?

Számos hatás ér bennünket: film, színház, képzőművészeti alkotások. folyóiratok. Leginkább azonban a mindennapi környezetünk tekinthető a fő ízlésformáió- nak. Ha éppen nem otthon vagyunk,, akkor többnyire dolgozunk, tehát a munkahelyünk, s ott is leginkább a főnöki szobák befolyásolnak. Bizony, elfog időnként a szorongás, ha behemót íróasztala mögött trónoló főnökkel találkozom. Különösen. ha a berendezés kolonial. azaz „gyarmati” stílusú. Akik a nagv budapesti bútoráruház egész emeletet betöltő koloniálosztályán

válogatják össze lakásuk új berendezését, talán nem is tudják, honnan ered e stílus, s azt sem. hogy ezek a bútorok csak gyenge utánzatai az eredetieknek. De hát. él még a tévhit, hogy az a szén, a,mi (túl) díszes, az a jó, ami drága.

Persze, aki keres, az talál — igazi stílbútort is. Például a maszek bútorkereskedőknél, vagy a bizományi üzletekben. Az árak — legtöbbünknek — megfizethetetlenül magasak. Mégis, akár csak az áruház koloniálosztályán, a kereslet nagy.

Az ónémet íróasztalit, reneszánsz szekrényt persze nem a lakótelepi lakásba ve- szik-viszik. Oda többnyire úgynevezett modern gyári garnitúra kerül: szekrénysor, beépített ülő-fekvó alkalmatossággal, két fotel dohányzóasztallal. Jó esetben elemes szekrénysor. mely némi lehetőséget ad a fantáziának.

Ez van. ezt kell szeretni? Talán mégsem. Túl könnyű lenne azzal menteni magunkat, hogy a bútorkínálat silány. Mint, ahogy a bútor- gvártók és -kereskedők azon védekezését sem fogadhatom el: azért ilyen a kínálat,

mert ezt igényli a vevő. Nem kétséges persze, hogy a bútorok összeválogatásához meglehetősen sok időre van szükség. Nem kell azonban egyszerre „letudni” a lakás berendezését A bútor«várak, iparművészeti boltok, maszek és haszná Itbútor-kereske- dők kínálatából — lakásunk mérete, beosztása, s családunk nagysága figyelembevételével —, akár harmonikus. azaz ízléses lakást is varázsolhatunk. Sokszor — túl sokszor — azonban a végeredmény mégis lehangoló

Kényszerpályán lennénk? Mondhatjuk: igen. Hiszen a bútoriparnak — az »’múlt évtizedek lendületes lakásépítéséből adódóan — hatat* más mennyiségű igényt kellett kielégítenie. Tény: ez nem sikerült tökéletesen, s akkor a minőségről még nem Is beszéltünk. Biztató jelek azonban vannak. Bútorgyáraink ma már alkalmaznak formatervezőket, iparművészeket — igaz, azok a bútorok. melyek már az ő tervezőasztalukon születtek, még nincsenek túlsúlyban az üzletekben. Biztató az is. hogv egyes gyártók — technológiát, s stílust váltva — szép, praktikus portékát kínálnak elfogadható áron. Ezekből egvelőre nem is tudnak any- nv.it gvár tani, amennyire vevő lenne. Jó példa ez arra. hogy az úgynevezett közízlés nemcsak a kolóniáit és társait fogadja • el igénves bútornak. Egyre több kisbútor is színesíti a kínálatot, s eljöhet még az idő. amikor a tömeggyártás szebb, praktikusabb bútorokat produkál, mint az asztalos kisiparos. (Az idősebb iparművészek még emlékeznek rá — volt már ilyen a két világháború között.)

A lakás berendezéséhez tehát — áru és pénzen kívül —, mai körülményeink között türelem Is kell, azt azonban türelmetlenül várjuk, hogy emberibb. használhatóbb. szellemesebb bútorokkal rendezhessük be lakásunkat. Végtére is itt élünk, neveljük gyermekeinket, akik azt a környezetet látják szépnek, amibe beleszülettek-.

R. U

10 NŰGRÁD — 1986. május 1„ csütörtök