Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
Májuskőszöntő Kondor Lajos rajzai Fodor András; BÉKE Ma olyan mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nay. A kézilabdapálya mentén, as árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásimultak az égre. A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellől hangfalak recés vályújából, a zene öblögő moslékát lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek. Csak a természetes zajok zsibognak, csak az evező bogarak, lombok, — akárha önnön gyönyörére, mégis, miattunk játszódnék az kló. D« nem váltott ígéretek® kel teli az életem: Tükrös Rózsinak, aki pár forintért adta el naponta testét rövid, öngyilkossággal záruló életében, szerelmes levéllel tartozom. Borosának, aki csak álmában ehetett eleget, pedig azzal, hogy az egyetem után királyfiként visszatérve magammal viszem, és olyan asztalhoz ültetem ahol mindig jóllakhat. A nagy családomnak r gyászszí vű anyámnak, nagynénéim- nek, akik úgy éltek, hogy én már azzá lehessek, amire az agyam, szívem képessé tett, mit ígértem? Ök semmit sem kértek, így semmit sem kellett ígérnem. Egy nap mégis megkeresnek, a legfiatalabb közülük kórházba került: valami eddig ismeretlen szörnyűség ellenében várnak tőlem segítséget. A hematológiai osztály vezetőjével beszélek. — Leukémiás a nagynénje, csak hetekban. talán hónapokban lehet gondolkozni — szorítja meg a kezemet a professzor. Az érzelmeim rést keresnek ezen az egyértelműségen: — Hátha ... mégis... valamit talán... hiszen csak harminckilenc éves, két gyereke van. — Ami tőlünk teák, mindent megteszünk. Az orvosok tudják, hogy mi a kötelességük. És én? Elvégeztem az egyetemet, gimnáziumban tanítok, családot alapítottam, lakásom van: egzisztenciám megalapozva. Ha voltak valaha elvárásaik velem szemben, azoknak maximálisan megfeleltem. Távol kerültem tőlük, ez is a világ rendjéhez tartozik. Most mégis lelkiismeret-fur- dalás tör rám. Gyakrabban kellett volna hazamenni, beszélgetni vele, a betegségeire oda nem figyelővel, jobban örülni a gyarapodásnak. Oda kellett volna figyelnem a mind gyakoribb magába fordulására, megállítaná az ön- hajszolásban, időben figyelmeztetni. .. Törlesztettem ketL A közvetítő leszek az orvosok, nagynéném és a család között. Hazudni fogok neki, mikor a haja kihullik, mikor a láz eszméletvesztésig hatalmába keríti, és ő hinná fog nekem. A család is bízik bennem, én talán elérem, hogy néhány évvel meghosszabbodjon az élete.. Könnyű dolgom lett volna, ha úgy megyek el az egyetemre, hogy „nem tagadlak meg benneteket, nem tagadom meg, hogy cigány vagyok”. Most bizonyíthatnám az együtt.szomor kodással, kétségbeeséssel, bogy tartottam a szavam. Egyik napról a másikra jelenlévők lesznek az életemben, kétszer mernek levest a tányéromba, házi csirkesülttel traktálnak, a fürdőkádban ők szappanozzák be a hátamat, megszabják, hogy mennyit aludjak, a barátaim elé állnak, hogy csak őket lássam, csak őket halljam, csak az ő szomorúságukat érezzem. — A legtöbb családban van olyan, aki felvállalja az ügyes-bajos dolgaikat a társadalmi életben, mert ő tanultabb, jobb beszédű, vagy talpraesettebb, mint a többiek. Magának jutott ez a szerep, ma ezt mondja a férjnek és a családtagoknak, maga pedig tudja a következőket. .. Kell, hogy legyen elég ereje! Nehéz, a tt&gjreAtAno as arcrezdülésemből próbál olvasni: — Azért vagy szomorú, mert megmondták, hogy meghalok? — Ugye nem hal meg? — kérdezik anyámék. Nem tudom, nem tudom, csak az biztos, hogy reggel hatkor csörög az óra, mosak- szom, reggelizem, kávét iszom, elszívok egy cigarettát, megnézem az alvó kisfiámat, elbúcsúzom a feleségemtől, a busz, mint mindig, zsúfolt, a gimnáziumot is a helyén találom, az igazgató, a kollégák sem változtak. A — önmagam miatt is itthon kell maradnom — válaszolom. Meg kell értenem, hogy miért nem ugyanaz az öröm számomra, mint eddig volt, miért nem ugyanazt jelenti számomra a tanítás, a barátok, a feleség, a fiam, mint korábban. Nagynéném agyvérzést kap, a lázas állapot rendszeressé válik, nem segít az infúzió, az injekció. Anyámék közül valamelyik állondóan mellette van, az otthonról hozott ebédből próbálnak néhány kanállal beleerőszakolni. Feleslegesek a szavak, csak HOLDOSI JÓZSEF: A boldogtalanoké a remény szánakozó részvétükre valamit morgok, amit nem értenek, de én sem tudom, hogy mit akartam nekik mondani. Várom, hogy a tanítási órák mielőbb befejeződjenek, aztán irány a kórház, az orvosok, naponta érdeklődöm, noha ők is, én is tudom, hogy nagynénémben feltartóztathatatlanul halad előre a halál. A kórteremben már csak üldögélek mellette, kifogytam a hazugságokból. Próbálok érdekes dolgokat mesélni az iskolai életről, de ott ma sem történt olyan, amit tegnap nem mondhattam volna el neki. Zavarba jövök, megfogom a kezét. Érzem, hogy lüktet az ér. Fájdalom hasít belém... — Fáradt vagy, látom az arcodon — mondja. — Ma még nem is ebédeltél, csak futsz hozzám tanítás után. A fiókomban találsz szalámit, idehordanak nekem hat emberre valót. — Neked kellene inkább., — Majd, ha hazamegyek, fit a kórházszag miatt nem tudok. Nem lehet vele ellenkezői. Legyűrök néhány falatot. A termoszból kávéval kínál, mint otthon szokta. — Nem kell félned, nem vagyok fertőző — folytatja. — A névnapodra már kigondoltam, hogy mit kapsz tőlem. Biztosan örülni fogsz neki. Megeímogatom az arcát. — Még mindig szép vagy — mondom. — Kopasz vagyok — hessen t el. . Nem bírom! — tántorgok ki a kórházból. Már egy hónapja tart ez így. Otthon vár a fiaim, feleségem, vár az ebéd, a beszélgetés, a gyerekkel a játék, a készülés a másnapi órákra, esténként el szoktam menni moziba, vagy barátaimmal találkozom, most mindez nem érdekel, csak egyedül akarok maradni önmagámmal. — Pihennie kellene — mondja a professzor. — Menjen el két hétre üdülni. A nagynéniének, sajnos, már nincs sok hátra, a férje és a családtagok a többit már maga nélkül is el tudják intézni. Elfutni, elmenekülni, de mit mondok majd neki, mit anyáméknak, miért döntöttem így? arcizmaik összeránduiása mutatja a fájdalmat. Ha azt kérték volna tűlük, hogy takarítsák ki az egész kórházat, megteszik, csak testvérük mellett maradhassanak, pedig az néhány nap múlva átkerült a megőrzőbe, a rák áttételessé vált. A legidősebb nagynéném engedéllyel mellette maradhat éjszakánként. A hónapokból hetek, a hetekből napok vannak vissza már csak az életéből. Most már nem kell hazudnom neki, eszméletét vesztve fekszik, a családtagoknak sem kell már közvetítő, napközben felváltva jönnek, egy percre sem mozdulnak el mellőle, ha lázas, jégkockákkal teli tömlőt raknak a mellére, kicse- repesedett ajkát nedvesítik meg, futnak a nővérért, ha fájdalmában hangosan fel- jajdul... — Menj haza — küldenek el — vár a családod. Pihenj, holnap tanítanod kell! — És ti? — Velünk ne törődj? Érzem: többről van itt szó, mint testvérszeretetről. Hogy érthetem meg valaha is őket? Otthon vár a munka, a másnapi tanításra készülés, Csokonai Reményhez című versének értelmezése. JPíüdiekkei játszó „Égi tün e mény... ” t Éjszaka van, a nagynéném viiTaszt a haldokló testvére mellett, megmasszírozza a tehetetlen kezet, lábat... Miért teszi, mikor úgyis tudja, hogy felesleges, talán órák kérdése, és az meghal. A többiek sem alszanak otthon," gondolatban ott vannak vele a megőrzőben: „Jaj, nem figyelsz eléggé, most erősödik a légzése, ez a láiz jele, borítsd be vizes ruhával! Most is együtt, mint egész életükben. Az anyjuk és az apjuk nyomora nem kellett nekik. A társadalom lehetőséget ad mindenkinek: éljetek vele, mondja, ök megértik, dolgozni mennek. El kell kerülni a cigányutcábói! Az öccseiket tanulni küldik: a legkisebb kőműves lesz, aki felépíti a házaikat, a másikat az állatok érdeklik, mezőgazdasági szakmunkásképzőbe adják. „Majd nevelünk festőt, lakatost, bolti eladót, még tanárt ísF* X boldogtalanoké a remény, Csokonai tudta. Közben elmaradtak a szép ruhák, a divat, az utazások... „Nem baj, majd a gyerekeink...” Csak néha egyegy összejövetelen szakadt fel bennük a fájdalom, amit sírva énekeltek ki magukból. Felépültek a házak, a gyerekek nőnek, csak belül szorít valami, csak belül akar valami megszakadni. Jaj a boldogtalanoknak, csalfa és vak remény. Vajon Csokonai nem érezte-é. hogy kétségbeesett álláskeresése is, hogy Lillát megkapja, a rítus része, amit Elpisz birodalmában ró le. Nagynéném, amikor néhány percre magához tért. nem sikftozott. Keserű mosolyra húzódott a szája, majd kiszedte füléből az arany fülbevalóját. — Tegyétek el a lányomnak — mondta. Ezután kezdett el visszafelé járni az órája. Üjból megszülte az első gyermekét: — Fiú, ugye megmondtam. .. Majd lánykorát élte. — Bálba megyek, nézzétek meg az új ruhámat, hogy tetszik... Később torz gyermekhangon vitázott valakivel, nem értettük. hogy mit mond.. . Csokonai órája. Lilla elvesztése után, melyik irányban kezdte járni az útját: a felköhögött vértől álázott zsebkendők mit mutattak? Megjelenik a világban az abszolút reménytelenség. a halál. — Hallod, amit mondunk, drága testvérünk? Hörgő hang jön fe’ a torkán. .. ..Nékem már a rét hímetlen, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt” A költőt nem fogadja be a társadalom, az övéihez visz- szatérés képtelenségét a leégett családi ház mutatja. A sehova sem tartozás sorssá érlelődhet? mint nagynéné- imnél: a cigányokhoz már nem tartoznak, a társadalom pedig még nem tud mit kezdeni az elsőként indulók fájdalmával, sebeivel... Elhal a láb, a kéz, a különböző szervek, végül az agy is? A boldogtalanokba beköltözik a reménytelenség. Vagy mégsem ? Csokonai versét végigbúgja Kossowits József, Óh, szegény országunk... jakobinus dalának indulata, így lesz a zárás a mégis-morálé, az annak eb- lenére is dacáé: „Bájotó tágy f rítták? Tarka képzetek! Kedv! Remények.! UHthákf. — Isten vehetek!” A nagynéném megigazítja a lecsúszott takarót a húgán, közben beszél hozzá: — Hóinak éjszakára is én Jövök. Húsz év alatt megszoktam már az éjszakázást a gyárban. Szabadságot kértem két hétre, megértették, hogy nem hagyhatlak egye- düL Uoimp az óra végén va*■ lamiféle erkölcsi tanulsághoz kell majd eljutnunk a második D osztályban. Tudom, hogy az éltanuló Kovács majd elsőként mondja: — A reményt sosem szabad feladni! Az osztály nevetni fog, nekem valamiféleképpen reagálnom kell rá... Liszt-oratórium Prágában Simon Istvánt A munka azért készül A prágai tavaszi zenei fesztivált az idén negyvenegyedszer rendezik meg. Május 12-én, Smetana halálának évfordulóján nyitják meg. A nyitókoncerten, mint minden alkalommal, a halhatatlan zeneszerző Hazám című szimfonikus költeménye csendül fel a Cseh Filharmónia előadásában, Wolfgang, Savval l isch, a bajor állami opera igazgatójának vezényletével. A fesztivál hagyományosan Beethoven IX. szimfóniájával fejeződik be június elsején. Az idei prágai tavaszon, csakúgy, minit máskor, a legjobb cseh és szlovák zenekarok, karmesterek, &zóüst ták, a Prágai Nemzeti Színház és a brnói állami opera társulata mellett világhírű szólisták lépnek fel, így Theo Adam és Peter Schreier, az NDK-ból, Henryk Szeryng Mexikóból, Marylin Harne amerikai énekesnő, Szvjaitoszlav Richter, saját zongoraversenyével, Kocsis Zoltán Liszt-művekkel. Kiemelkedő eseménye üesz: a rendezvénynek Liszt Szent Erzsébet o-ratóri urnának előadása a prágai vár ka- tedrálisálban. A művel nagy zeneszerzőnk halálának 100. évfordulójáról emlékeznek meg. A prágai szimfonikus zenekart és a filharmónia énekkarát Kamatúéra Korda vezényli. _ u. c. i. Lehet-e munka végül valami kicsike piszok nélkül, mely kezedet nem keni be? Amit megfogsz, nem engedelmes, mert az is visszafog és dühében beszennyez; igy áll hát a dolog. A munka azért készül, s tudja, ki nekilát, hogy épp általa szépül, tisztább lesz a világ. Hisz annak is azért van. a keze annyiszor a fölmosófazékban, ki gangot mos, súrol. Ha félted tisztaságod, és magadat ezért mindenből kivágod, az életed mit ér? A tisztasághoz, látod s azokhoz sincs közöd, kik szépítik a világot, s azoknál nem vagy te se több, kik kényeskedve húznak lábukra bármi hág sár ellen sárt papucsnak, de tiszták, azt hiszik. £IÓGRÁD — 1966. május V csütörtök
