Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
Valami mindig közbejön Baranyi Ferenc válogatott versei Az a véleményem, hogy nincs többié le költészet, csak különböző emberi és költői magatartások léteznek, amelyen más és más töltetű, in- nii látni a műiormat tekintve is egymástól eltérő életműveket eredményeznek a legszorosabb összefüggésben az adott korral, amelyben keletkeztek, s közvetlenebbül, vagy rejtettebben vissza is hatnak arra, létrehozójukat szintén tovább formálva, E kissé talán általánosnak tetsző megállapítás igazának ellenkezőjéről még az sem győz meg, ha tudom, a társadalmi, gazdasági, politikai változások, s a költészet belső ön torvén vei következtében a divatok jelentős változásainak lehetünk részesei, akár negatív irányban is. A líra jövőjét és létjogosultságát illetően azonban nincsen semmiféle kétségem, jóllehet annak mai eszmei -eszrtétikaii színskálájában jócskán találni az ember és a társadalom számára érdektelent, amit —, s ez szintén meggyőződésem — gyorsan, vagy éppen létrejöttekor kirostál az idő, bármely „hangerővel” is igyekszik propagálni önmaga egyedül lehetséges —, ha nem is üdvözítő — voltát. Félreértések elkerülése végett, nem tartozom azok közé, akik a költészetben valamely beidegződésnek engedelmeskedve elsősorban a témákat keresik, magam részéről a tartalomra helyezem a hangsúlyt, amely a valódi költői hit, etikai vállalás, az ember alapvető — köztük társadalmi! — kérdéseivel kapcsolatos eszmeiség és történelmi folytonosság hordozója. Hit és felelősség, feladat- vállalás é6 küzdelem mindenekelőtt tartalmi és nem tematikai — még kevésbé stílusbeli — kérdés. Ezt különösen fontosnak tartom hangsúlyozni napjainkban, amikor még akadhatnak, akik a költészet közéleti elkötelezettségét politikai-társadalmi szerepvállalását esetleg hajlamosak pusztán a napi aktualitásokhoz való „hozzászólás" gyakorisága szempontjából megítélni. Másrészt mind gyakrabban toréul elő az ellenkező véglet, amely szerint valamely — többnyire tegnapi vagy tegnapelöttá — irodalmi divat jegyében, a vélt aktuálisat a valódi modernnel esztétikailag is összetévesztve elutasítandó hovatovább minden, ami fogalmilag megfogható, céljában meghatározott, ne adf isten, etikai, érzelmi tartás* sugall, formailag áttekinthető. Esetleg, olvasható is! Ezek után talán mondanom sem kellene, egyetértek Baranyi Ferenccel, amikor József Attilára hivatkozva hangoztatja, a költészetből csak annyi érdekli, amennyit az olvasó, a másik ember visszaigazol. Mint írja: „Egy parányival több jóindulattal. a másik ember iránti megnövekedett hajlandósággal, ha csak egy jottányival is, de nagyvonalúbb köz- gondolkodással, belátóbb hazaszeretettel. Avagy tiszta gyűlölettel, amely aljasságok és igazságtalanságok ellen lobban fel mindig. Csak az igazolja a költészet létét, ami anyagi erővé válik az emberek érzésvilágában. A többi csak szó, szó, szó — varnj éppen néma csend”, Olyan költő szavai ezek, aki a hatvanas évek elején elfogulatlanul, magánügyeit — köztük szerelmeit — is közüggyé emelve tudatosan vállalta, s azóta is folyamatosan igényli, a közéletbe való beleszólást, s mert mindig nyílt sisakkal küzdött, sebeket is gyakran kapott innen is, onnan is. Közben azonban —, s ez költői alkatát tekintve szinte természetes —, olyan népszerűségre tett szert az olvasók körében, ami csak keveseknek adatott meg a hazai. még inkább a kortárs líratörténetben. Bizonyára hozzájárult ehhez a korhangulat is, a friss csatákból következő, a mainál általánosabban bizakodó hangulat, s nemcsak a kis haza. hanem a nagyvilág enyhültebbé váló légköre. Szerencsés pillanatban lépett a ringbe, társaktól lelkesítve, vég, de nem cél nélküli viták füzében edződve emelkedett mind magasabbra. A lényeg azonban, azt hiszem, mégis az a személyesség ami szinte süt minden sorából. Semmi csi- náltság. Egyetlen lélegzet nála a vers. Nem csoda, hogy szinte az élő beszéd fordulataival áradó sorait azonnal szárnyra kapta a közösség, amelynek életforma-fordulatait oly magától értetődő természetességgel fejezte ki, gondjait, töprengéseit, düheit, rokon- és ellenszenveit, csikós fiókáiidozásait. lobogó szerelmeit sem titkolva. A Mert hősök voltak, a Ballada az elkényeztetett ifjúságról, a Ballada a dolgok etikájáról, a Jaj, mit tegyünk olyannal, s a többi a legismertebb Baranyi-versek közül mára kordokumentum, ha a bennük foglaltak időszerűsége nem is szűnt meg. Aki ezek után azt hinné, könnyű Baranyi Ferencnek, népszerű költő, azonnal dallá változik benne az indulat és az élmény, valószínűleg nincs tisztában a költészet lényegével. A termékenység, a műíorma megválasztása alkati kérdés. Sokszor hangoztatott igazság azonban, hogy a művészetben az egyszerűség nem kezdet, hanem következmény. Baranyi „legkönnyebb” dalai mögött is ott van az a meglehetősen nagy jártasság és tudás, ami a világ- és a magyar irodalomban való jártasságból és tájékozódásaiból következik. S ami még ennél, is fontosabb, ott van a köitői átélés hitele, ami nélkül a legnagyobb kulturáltsággal sem születhet vers. Tíz kötet után most jelent meg válogatott verseinek gyűjteménye Valami mindig közbejön címmel. Az öt ciklusba sorolt gyűjtemény, úgy látszik, nagyon is szigorú válogatás. Együtt olvasva is föltűnik a versek azonos hőfoka, szóljanak a sorok akár a gyermekkorról, az édesapáról és az édesanyáról, a városba szakadt testvérről, az ismerős útra beforduló szélről, a már emlegetett társadalmi, közéleti gondokról, torzulásokról, a szerelemről a hajdani és a megmaradt társakról, a — sajnos — törvényszerűen fogyatkozó barátokról. minden vers megannyi kinagyított kép. Érzelmileg telítettek, pontosak és világosak. Talán ritkábban szokták emlegetni Baranyi költészetének érzésem szerint ugyancsak rendkívül jelentős vonulatát, a hűség jellegzetességeit tovább gazdagító „szenved'- versek”-kel (A szél befordul öreaanám, Enn'zerű szavak /ívvámhoz. fíúonm. Anám. Vérzik a ház. Valami mindio közbejön. Körözvény), vasv a más jellegű A nyolcadik ajtó. De nem leltárt készítek, s azt sem titkolom, elfogult vagyok. Sose hittem a hit nélküli költészetben, a lírában az élmény és * gondolatiság kettéválasztásában, a versben megnyilvánuló eszméLkedés forrásai letagadásának szükségességében a vélt modernség jegyében. A „célzatos" verseket szeretem. Hiszen, ki ne érezné. „létfontosságú semmiségek miatt halászijuk mindig azt. mi életlé tenné a létetS nem baj, ha időnként ezt minden különösebb áttéte] nélkül is szemünkbe mondja valaki. Bár többször mondanák. Habár egyszerű igazság. (Zrínyi Katonai Kiadó, 1986) Tóth Elemér 65 éves lenne... „Koreográfus vagyok, szeretem a táncot" 1946-ban kezdő természetrajztanár került a békéscsabai gimnáziumba. Oda, ahol néhány éve még ő is tanult. A kémia és a biológia mellett sok más is érdekelte, foglalkoztatta. Ten- nivágyó, közösségi ember volt: kosárlabdacsapatot, ököl vívószakkört, kerékpártúrákat szervezett. Ekkoriban — a fényes szelek időszakában — százszámra alakultak az öntevékeny tánccsoportok, s a csabai gimnáziumban is megalakult egy kicsiny, de lelkes együttes. A természetrajztanár — Rábai Miklós — kerékpárra ültette diákjait, és elindultak a békési falvakba, táncot gyűjteni. A zenét, éneket addig ismételték, míg megtanulták, a táncokat fejben rögzítették. Így indult el a Rábai vezette Batsányi együttes. Első igazi sikerüket 1948ban, az első országos néptáncversen yen aratták: a nagy csoportok versenyében elsők lettek. Rábai Miklós ekkor jegyezte el magát egy életre a tánccal. Ütja Békéscsabáról a fővárosba vezetett: néptánc tanszéket nyitottak a Testnevelési Főiskolán, s őt bízták meg a vezetésével. Megszervezi munkája mellett a MEFESZ (az egyetemisták és főiskolások akkori szervezete) központi tánccsoportját (a Batsányi együttes budapesti egyetemekre került tagjai alkotják a magot.) ElRábai Miklós portréja készülnek Rábai eLső színpadi darabjai, majd az 1949-es budapesti VIT-re megszületik a Ludas Matyi című tánckompozíciója. Autodidakta módon —, mint mondta — hályogkovácsként alkot, mégis iskolát teremtett, hatalmas életművet hagyott maga után. De ne ugorjunk még ilyen nagyot az időben: jelentős esztendő következett: 1950, az Állami Népi Együttes megalakulásának éve. Ekkoriban kapott megbízást Csen- ki Imre az énekkar, Rábai Miklós a tánckar és Gulyás László a zenekar megszervezésére. Próba közben A válogatás, a felkészülés, a stúdiómunka, az alkotás időszaka után elkövetkezett a várva várt bemutatkozás. 1951. április 3-án az Operaházban — a hazánkban vendégszereplő világhírű Mojsze- jev együttes mellett — els# ízben lépett a közönség elé * Magyar Állami Népi Együt tes. (A kórusnak ekkor 9<k a táinckarnak 32. a zenekarnak 36 tagja volt.) Ebben an első műsorban már olyan, később világhírűvé vált Rábai-kompozíciók szerepeltek» mint az Este a fonóban, A* őrségi táncok, az Ecseri la* kodalmas. Koreográfus! munkája a* évek során egyre jobban ki- teljesedett, a táncos életképek mellett egyre több cselekményes táncot alkotott; elkészült a Kisbojtár című háromfelvonásos mesejáték, a három egyfelvonásosból álló Balladaműsor. Se' na halálon túli szerelem gyönyörű eposza: a Kádár Kata, s a műsor harmadik darabja. a bővérű komédiázás- ra ajkaimat adó Jóka ördöge. Rábai Miklós később az egész együttes művészeti vezetője lett, s 1971-ben igazgatónak nevezték ki. Az évek során több mint 120 koreográfiát tervezett. Ezek közül egy-egy műve évtizedek óta állja az idő próbáját (ilyen például az Üveges tánc, a Kállai kettős, amelyet Kodály Zoltán az együttes számára komponált, elismerése jeléül.) Rábai Miklós megszállott alkotó volt, a munka töltötte be életét, mindennapjait. „Koreográfus vagyok, szeretem a táncot — írta magáról 1973-ban. — A tánc minden fajtája érdekel, de csak a néptánccal foglalkozom igazán. A néptánc mindig megragad varázsával és igazmondásával”. Társadalmunk elismerte munkásságát, érdemes mű-1 vész címmel, 1952-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. Még sok-sok tánckompozíció tervét dédelgette magában amikor alkotóereje teljében, 1974 augusztusában elragadta a halál. 53 éves volt, most lenne 65 éves, hatalmas életművet hagyott ránk. K. Gy. Töprengető Az élet Tóth-Móthé Miklós: Puszit a jótevőnekI Sordanapal egy nap alatt felépítette Tarsos városát. De te, 6 idegen, egyél, igyál és hálj az asszonyokkal, mert ez a legjobb az emberi életben. (Asszír mondás) * Fantázia nélkül nemcsak a dráma és a regény unalmas, az élet is. Ha pedig unalmas, elviselhetetlen. (Viktor Rozov) ■<r Mindig vonzották az egyetlen gondolatkörbe börtönzött monomániások, mert minél szűkebb- re vonja valaki ezt a kört, annál jobban közeledik másfelől a végtelenhez. Éppen ezek az emberek, akik látszólag elfordultak a világtól, a maguk területén a termeszek vak- buzgalmával építik fel a világmindenség sajátos, egyszeri, miniatűr mását. (Stefan Zweig) ☆ Aki ét, még ha kiskutya is, mindig a dolgok középpontjában él. (A. France) ☆ Sok évezredes ez a Föld, és még sohase maradt el a tavasz, akármit ' tettek az emberek. (M. Fisch) * — De kitől, mitől szenvedtél vereséget? — tűnődött. — Semmitől — mondta fennhangon. — Nagyon messzire kimentem a tengerre. (Hemingway: Az öreg halász.. . 1 A z elsőosztályú étterem kicsit szertartásos csöndjét, úgy toppantotta szét Mokány Dudus, akár egy vásott kölyök a karácsonyfadíszt. Pedig nem tett egyebet, csak éppen bejött. De mintha huszadma- gával jönne, holott csak egy törékeny, gerlecsontú, felszeg mosolyú nőt vonszolt maga után. — Gyere, picim, gyere — sürgette pincemély dörmö- géssel, majd vidáman meglengette jobbját a dobogón éppen hangoló zenészek felé, és odakiáltott nekik. — Fiúk! Zúg az erdő. zúg a nádas! — Tahó! — szólt oda a prímás a többieknek. — Ez azt hiszi, lagziban van. Dudus ekkor már rendezgetett. Az egyik asztalról átrakta a virágot, meg az angol zászlót, egy másikra, és az üresen maradt helyre dobta a kalapját, a kesztyűjével, együtt. . — Mennyivel jobban mutat! Igaz, piciim? Ülj lel Meglátod, nem bánod meg, hogy végre eljöttél, Dudus papával. Itt csak hörpintünk valamit, vacsorázni majd Budán fogunk. Mit innál? — Talán egy kólát... — Mit?! Miért nem inkább kút vizet? Dudus nevetve zöttyent a székre, kigombolta a bundáját, meglazította a nyakiken dőjét, aztán összehomorított tenyérrel durrantott egy hatalmasat. — Pincér! Pincnök! Fiatal felszolgáló állt meg az asztaluknál. — Parancsol? — Naná, öcsikém! De még mennyire, hogy parancsolok. Hozzál ide egy... na várj csak, nézzük etobb, mit mértek itt a dolgozóknak? Odahúzta az itallapot, gu*? tólgatta. — Bor minden mennyiségben! Azt nem hozol. Hanem pattansz, és akár egy arkangyal, ide szállsz egy üveg whiskyvel. Értjük egymást? Aztán repülés közben ne feledkezz meg valami rágcsálnivalóról sem. Pogácsa vagy sajtos bigyó, ezt a fantáziádra bízom. No, huss! Huss! A pincér feljegyezte a rendelést, és elment. — Nem kellett volna le- öcsizned — mondta a nő. — Egyébként is sértő, ahogy beszeltél vele. Ez már .lem tanuló, de még ha az is lenne, akkor is tűrhetetlen az ilyen hangnem. — Milyen hangem? Nem értelek, picim! Mi volt itt a sértő? — Az, ahogyan lekezelted. — Lekezeltem? Én? Olyan volitarn hozzá, mint apa a gügye gyermekéhez. Nevetett, majd egy hirtelen ötlettel elővette a pénztárcáját, és szép lassan maga elé helyezte az asztalra. — Tudod, mi ez? — Ha jó látom, egy pénztárca. — Rosszul látod, picim. Ez nem egy pénztárca, hanem egy kedves öreg nagybácsi. Egy aranyszívű, drága nagv- bratyó. akinek húszezer forint van a hasában Es ez a fekete hasú rokon, bízónv fene nagy úr. Ha kioperálok egy ötszázast a bendőjéből. ez a te pincér gyereked kezet csókol nekem érte. Ha meg rá teszek még egy lilát, ölben visz haza innen. Nem hiszed? Na, mibe fogadjunk, hogy ez a pincérke, ötszázért kezet csókol nekem?! — Meg vagy őrülve?! N« csinálj valami marhaságot, mert esküszöm, itthagy lak! — Ugyan — nézett rá szomorú nehezteléssel Dudus, —. hát így ismersz te engem? Szoktam én marhaságot csinálni? A pincér hozta az italt, és egy tál sajtos rudat, aztán töltött a poharakba. Amikor a műveletet befejezve távozni akart. Dudus megfogta a karját. — Apafej, mennyit tudsz, te itt öszeboronáJmi ? Menynyit talpalsz ki egy hónán alatt? De őszintén, nekem ne hamukázz! — Dudus! — A nő vibrált az idegességtől. — Picinvem! — Dudus a száját esucsorítva egy puszit ciceentett felé. majd újra a pincérhez fordult. — Ne rezei j be, öcsökös, nem az adóhivataltól vagyok. Egész egyszerűen csak érdekelne. Remé’em. ez nem bűn? — Hozhatok még valamit uram? — kérd^-tte a pánién és mozdult is. hogy m Men de a nagy marok erősen fosta — Hát jó — sóhajtott P'l- dus —. ha nem akarsz ne válaszolj. Igaz, kicsit meg8 NÖGRAD - 1986. május W, aoetbat
