Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
» TÖRŐ ISTVÁN: Tavaszi hangok Surran a madár, éneke habzik szívemen, nyesedék, s venyige füstje száll, pattog rüggyel telt garád, s mandulasziromba bújva hálálkodik a méh — kiemelkedtünk a hideg poklából, szemünk pillája alá áldott napsugarat gyűrünk, kiszellőzietett puha ágyban égig lobban szerelmünk — lelkünk oly üde, tenyerünkön szerszámok nyelétől hólyagok duzzadoznak. hét határba is elhaüik hangunk, s messze elhúzó szelek cipelik a távolba törő friss asszonyt nevetést. MÁTYÁS FERENC: AZ A MADÁR Ijesztő volt telünk, belefáradtam, . kifosztotta belőlem a meleget, üres pince lettem, szívem egy kongó hordó, a kilincsen csontmaradék a kezem, fülem, szám zárva tartom, mint csillagtalan egét a Föld, szén a növény alvó ábrázatát, csak az álom éltet, s az a madár, ki megszólalt a térben, hogy ébredjek, csöpögnek a jégcsapok, a rét zöldéi, megindul az új kezdet. — rongyait foltozgatja már fücérnáival a határ. BEN KE LÁSZLÓ: Tűnődés játék előtt* Lerázva magamról majd vért s vizet vérengzőbb leszek vagy szelidebb? Földmélyi csöndből ha előbukkanok egymásra nevet-e madár és vakond? S az emberek arcán a sugarak képzeltek lesznek vagy igaziak? S a gyöngy játék, megváltó Krisztusom, feltündöklík-e rövid utamon? Vagy e földi lét pályáján a gyermek hiába születik s hiába hal meg? PÁSZTOR SÁNDOR: DAL szép vagy, szőke és szelíd pannón-folyócskán karcsú híd füvén a fény vagy, tavaszi víz fiatal fákon mandulaiz lombok zöld hűvösén átleső nap — friss ■széna illata szíved alatt. PETRŐCZ1 ÉVA: HASONLAT Még ma is úgy írok, ahogy a járni alig tudó gyerek bútortól bútorig kapaszkodik. Két Ujjongó megérkezés között a semmi hideglelős rémülete — de kezdi újra, s újra: a tét, hogy végre JÁRJON. \ Nem fáradhat bele. Vadiiba Marika, a Nyírségben szívta magába az anyatejet, a szép magyar szót, és a mindennapi tudnivalót. Húszéves korában a fővárosba került, ahol újabb ismeretekre tett szert, mert hamarosan Máryvé vált, ami a kisebb baj, ám a szép magyar szót is levetkezte. A közismert kötőszavat, dicséretére legyen mondva, nem használja, sokkal inkább nyelvünktől teljesén idegen módon nyilvánul meg közléseiben. A baráti mi újság ?-ra „nem sok semmi” a válasza. A jó viccet így nyugtázza: „szakadok meg a röhögéstől”. Jobb sztori hallatán kijelenti: „a padlón vagyok”. Ügyeit „semmi perc alatt” végzi, a szabad idejéről érdeklődnek, közli: „szétsportoltam magamat”. Legutóbb a kétnapos kánikula idején a Mátrába igyekezett ..szétsportolni” magát, de mire odaért „a hó annyi...” Lehetett valami előérzete az időjárásról, mert nagyon sietett, amit emigyen be is jelentett: „elhúzunk, mint a vadlibák”. Nyelvi ficamaival elérte, hogy feltűnővé vált, főleg a férfiak körében, mert rá kétszer is oda kellett figyelni, mit mond, s közben bájai is szembetűnővé váltak. Igv történt aztán, hogy a hivatal egyik főosztályvezetője, régi barátom felakadt a szavak hálójában, és komolyan teszi neki a szépet. Nem állítom, hogy ez „semmi perc alatt” ment volna végbe, mert Märyben van tartás és megfontoltság is a férfiakat illetően. A helyzet azonban komolyra fordulni látszik, mert minap némi zavarral azt mondja a barátom: Nézd, komolyan vesszük egymást. Ezeket a hülye allűrjeit majd szépen lenyesegetem. De most zavarban vagyok: mit gondolsz, ez a Mary milyen kifejezéseket tartogat nekem a meghitt percekre? — Van magyar értelmező szótárad ? — kérdeztem tőle, felcsillantva benne a reményt. — Természetesen, — lélegzett fel. — Akkor ne vidd mágad- Ual — mondtam —, mert Märy szókincsét néked kell feldolgoznod __ H áromnegyed ötkör láttam őket a kapunál, semmi perc alatt elhúztak, mint a vadlibák... Benkő Károly Beszélgetés Bereményi Gézával Bereményí Géza nevét sokan, sok helyről ismerhetik. Megjelenésekor nagy feltűnést kelteit első novelláskötete. A svéd király, darabjait játszotta a Vígszínház. Cseh Tamás dalainak több mint tíz évig állandó szövegírója volt, s olyan remek filmek forgatókönyvírója, mint a Veri az ördög a feleségét, a Kedves szomszéd, a Megáll az idő, az Ajándék ez a nap, és a Nagy generáció. Tavaly filmrendezőként is bemutatkozott: A tanítványok című filmjéért a 86-os filmszemle rendezői díját kapta. — Bármennyire sokmindent csinál is, elsősorban író. Hogy jutott eszébe filmet rendezni? — Mielőtt otthagyta volna a Budapest Stúdiót. Nemes- kürty István szólt, hogy még egv filmre van lehetőség, nem volna-e kedvem hozzá. Tudtam. hogy több ilyen lehetőségem úgysem lesz, azonnal igent mondtam. — Nem voltak kétségei a dolog gyakorlati részét illetően? Megtisztelő egy ilyen ajánlat, de maga a forgatás már szakértelmet igényel. — Nem lehettek kétségeim, mert akkor az egész film ösz- szeomlott volna. Kételkedtek úgyis elegen, olyanok, akik úgy gondolták, hogy a rendezés elmélyült, kiékelt szakmunka. Hitetlenkedő gúnnyal kérdezgették: tényleg filmet forgatsz? :— Miért éppen ezt a témát választotta? Az eddigi forgatókönyvei kivétel nélkül úgynevezett mai témákról szóltak. — Amikor Nemeskürty ajánlata elhangzott, még én magam is egy mai témát akartam filmre vinni, ez volt a kézenfekvő. Csakhogy több vázlatot is készítettem, és elkezdtem válogatni köztük. Közben egyik nap feljött egy barátom, s mesélt erről a bizonyos, filmbeli Magyari professzorról. Lelkesen beszélt, és én. aki lelkesedésre vágytam éppen, megirigyeltem a barátom izgalmát. Elhatároztam, hogy jobban utánanézek ennek a témának. A barátom dokumentumokat hozott, élő szemtanúkhoz vitt el. Volt egy kabalamondatom: ezt a témát nehezebb megcsinálnom, tehát ezt kell megcsinálnom, ha már baj — legyen na~ gyobb. — A filmnek zajos visszhangja volt. De mi a helyzet az évek óta ígért nemzedéki regényével? — írom, és remélem, hogy egy-két hónap múlva elkészülök vele. A Jelenkorban jelennek meg elkészült részei. Egyébként egyszerűbb lett a dolog, mert kamaszregény lett belőle, nem nemzedéki. Először nagyon sok mindent zsúfoltam bele. ettől nehézkes lett. Ügy gondoltam. hogy karcsúbbnak és rohanóbbnak kellene lennie, ezért a film befejezése után újból kellett kezdenem. — Azt mondja, a Jelenkor közli a regénvt. Fővárosi lap nem fogadta el? — Nem. A stílusom nem tetszett. magyartalanok a mondataim. Van egv biztos magyar nyeiv, amelytől azonban a beszélt nyelv időközben alaposan eltért. És aki ebben a beszélt nyelvben él. annak úgy megromlik a stílusa, mint az enyém — mondták. Lehet, hogy ez a nyelv magyartalan. de ma már mindenki ezen gondolkodik, beszél. Én is. — Most SZOT-dHa* kapott. Tudja, hogy miért? — Fogalmam sincs. De a díj nevéből gondolom, hogy a kultúra területén való munkálkodásomért: a darabjaim színházban mennek, a filmemet mozi játszotta,: a könyveimet és a Cseh Tamás-lemezeket könyvesboltban árulják. Ezekért, azt hiszem. Kő Pál szobrai emeli a vérnyomásom, ha egy kérdésre nem kapok feleletet, de hát ezzel most ne tö- tődj. Majd csak helyrebillentem valahogy a lelki egynsúlyomat Elengedte a fiú karját, Skúsikomor arcot vágva legyintett, mint aki ezt az égé- *zet nehezen fogja fel, az- *án a péztárcáért nyúlt. Kivett egy ötszázast, és a pincér kabátjának a zsebébe dugta. — Ez a tied, te szófukar? tin előre adom a borravalót, *ehogy a végén megfeledkezzek róla. — Uram, ez sok lesz — kapott a zsebéhez a fiú, de Dudus indulatosan csaipatí « pénztárcára. — Az összeget én szabom •neg! Ebből! A pincér tanácstalanul to- üorgött, alig észrevehetően a időre nézett, mintha tőle várna tanácsot vagv segítséget ebben a helyzetben, aztán egy finom vállrándítással helyére tette magában az egészet. — Na gvon köszönöm, uram — mondta, és elindult, de, |pár lépés után Dudus dobhártyát reccsente hangja tor- panto++a meg. — öcsi! Hé! Vissza! A fiatalember most már Ingerülten ment az asztalhoz. A száját vékony vonallá szorította az indulat, és összehúzott szemmel figyelte a behamót férfit, meg az abrosz sarkát idegesen gyür- köigelő nőt — Mi, az, hogy köszönöm!?... — Dudus homlokára ráncokat sodort a megrökönyödés. — Te ötszázért csak egy köszönömöt böksz ki...? Még, jó, hogy farba nem rúgsz! Előrelőtte a jobbját egészen a fiú orra alá. — Puszit a jótevőnek! A pincér rábámult az ormótlan kézé, és olyan düh fogta el, hogy legszívesebben levágta volna, mit hentes a marhalé bat. Nagy lélegzettel igyekezett másfelé terelni a gondolatait, és csak a keze remegeaén látszott meg az indulat. ahogy az imént kapott pénzt letette az asztalra. Utána előhúzta a bloklktömb- jét, összeszámolta Dudus f olvasztását. és az ötszázas mellé csúsztatta a papírt is. — Ki mondta, hogv számolj?! Dudus apró fecnikre tépte a cédulát. — Miféle szemtelenség ez?! Majd én mondom meg. mikor fizetek! Belemai JooW a tárcába, és egy kötés pénzzel borította el az ötszázast. Most a balját lökte előre. — A finnyás mindenedet! Mecebeted. ha kezet C~ó- kolsz' — Uram, — mondta a pincér, hangjában az indulatot tompító gúnnyal —. - miért nem ment maiga papnak? Talán még kanonok is lehetett volna. Ott aztán ingyen is csókolgatnák a kezét itt meg csak az idejét fecsér M, hiába. Megfordult és elsietett . — Mi volt az ott? — kérdezte a kollégája, kopaszodó, ötvenes pincér. A fiatalember elmondta. — De nagy marha vagy! — szörnyül ködött a másik. — neked elment a józan eszed! Ez a barom Csák Máténak képzeli magát, ennek a bőre alatt is pénz van. Öles léptekikel Dudushoz loholt. — Főigazgató Or — hajolt meg és ráhunyorított —. melyik kezét keld megcsókolni? — A francba! — mordult rá Dudus a pénzt gyűröget- ve a tárcájában. — Elment a kedvem a mókától. A számlámat! Hé. picinyem, hová? Ne bomolj! Megyünk á+ Budára, ott. folytatjuk a irrn-u-. Picinyem! H iába kiáltozott, a nő nem nézett hátra Ű'w fordult ki 07 ajtón, mint aki az emlékezetéből is törötot akaria az egész estét. És amikor Dudus utá- naszaladt. már hasztalan kutasa a szemével, nem látta sehol. Károly Róbert A mai magyar szobrászge- neiáció egyik fontos és nagytehetségű személyisége Kő Pál. A Képzőművészeti Főiskolán 1968-ban végzett, de szobrászt munkássága máris jelentős. Művészi érzékenysége. alakjaihoz való szeretetteljes közeledése minden szobrán leolvasható. A ma! élet számára közelálló alakjainak portréi megmintázását épp oly érdekes feladatnak tartja, mint a magyar középkor hatalmas személviségei- nek. karakterfiguráinak megalkotását. Áchim Gyermekkorát vidéken töltötte, felnőttként a város lett hazája, szobrainak ihletője maradt a magyar táj hagyománya. A szobrászat nagy múltú anyagait — a követ, bronzot, és fát — összevegyíti textillel, fémszállal, műanyagokkal. A 70-es években a mohácsi csatatér 30 sírjelét készítette, e munkája a magyar múlt- tragikus korát idézi és azóta is vissza-visszaíér e témakö| NÓGRAD - 1906. i András rökhöz szobraiban. Királyaink, jaiban történelmünk formálói állnak előttünk legendáikkal övezve. Kő Pál részt vett a vatikáni magyar kápolna kialakításában három domfcor- művével. magyar szentek bemutatásával. Kő Pál köztéri szobrász, portrék és domborművek alkotója. Kisolasztikák. plakettek és érmék mintázása is jelentős helyet foglal el művészetében. 10., szombat Ü
