Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-10 / 109. szám

Akvarellek a Kisalföldről Gvermekkomyi idő telt el Ányos Imrével történt első találkozásunk óta. Ak­kor a kapuvári képzőmű­vészeti kör újjászervezé­sen fáradozva került tinik mind közelebb egymás­hoz. Majd a nyugat-du­nántúli nyári alkotótá­borokban hadtesté ja lehettem előadásainak, új szemléletet és látásmódot tükröző törekvéseinek. Tisztelhettem állhatatos- s.'V.-nf rt. értékeket meg­őrző és gyarapító tet­teiért. Tanúja voltam tépelődéseinek is. A ki­mondottaknak és a magá­nyos festő arcáról le- o.vashatóknak, hisz Ányos Imre nagyvárosoktól, mű­vészi közösségektől, el­szigetelve él és alkot. Kedvenc témája Pan­nónia és a Balaton. Rea­Napraforgók lisztikus raisag, hatja át. vágásai, szólaltét zíciók teszik nivé. Ányos Imre budapesti kiállításán három évtize­des művészi pályájának eredményei sorakoznak. B A. festészetét lí- s zen vedé lyessé g Merész kepki- a teljesen tiszta melliőző kompu- képelt egyé­tímSrnmM' Vizparti fák TAVASZI TÁRLAT Az első hároméves terv végrehajtása komoly veszélybe került 1949 nyarán. A nagy-budapesti pártválasztmány országos felhívást tett közzé, sürgetve a brigádversenyek helyett az egyéni munkaversenyek bevezetését. Deák János, a MÁVAG Szerszámgyár forgácsoló műhelyé­nek művezetője 1951-ben Sztálin születésnapjá­nak tiszteletére párosversenyre hivta egyik mű­vezető társát. Bár mindkét műhely 200 száza­lék felett teljesített, Deák 2 százalékkal nyert. Nyilvános felajánlásával elindította a szinte rögtön róla elnevezett mozgalmat. „Vállalom, hogy következetesen harcolok a fegyelmezet­lenségek ellen, minden dolgozó számára nor. maórát készítek és művezetői operativ terv sze­rint adom ki a munkát és értekelem azt" - mondta. A dolog gyökere azonban 1935-höz vezet, mikor a Szovjetunióban útjára indult az A. G. Sztabanov, donyeci bányamunkás nevé­vel fémjelzett mozgalom, ami szintén az egyéni vállalásokon alapuló verseny volt. Olyanok kö­vették, mint a Nczarova-mozgalom, mely a gépek megőrzését célozta és ide sorolható Deák elképzelése is. Az ötvenes évektől a ver­seny kiszélesítését határozták el, és az elbírá­lás alapja a mennyiségi teljesítés volt. A látogató igyekszik a kö­rülmény ekiiez igazodni, s ha a mai, lelkileg is túl­terhelt időikben képzőművé­szeti kiállításra megy, ösz­tönös, ha nem is föltétlenül indokolt bizodaiommal lép a müvekkel teli termekbe. Fél­reértés elkerülése végett, nem ki-, ellenkezőleg bekapcso­lódásra vágyik, komoly szel­lemi párbeszédre a művekkel, amelyek nemcsak létrehozó­juknak a többnyire jól eu,a játitoit mesterséggel vívott önitbrvényű viaskodásai ered­ményeit dokumentálják. Bár ez sem lebecsülendő jelzes, hiszen napjainkban, mintha problematikusabbá vált vol­na maga a mesterség is, te­hát az erről való töprengés magukban a müvekben szin­tén megjelenhet ezek tárgya­ként. Mégis, elsősorban ara­kat a munkákat keresi, ame­lyek olyan „hagyományos”, ugyanakkor égetően idősze­rű kérdésekről is szólnak, mint például az ember he­lyének. szerepének, reális lehetőségeinek alakulása a természetben és a társada­lomban. Nem mintha e kér­dések megválaszolásának, korunk gondjai megnyugtató megoldásának letéteménye­sei a művészek lennének — egyetlen korban sem voltak »rak —, hanem azért, mert w művészeteknek mindenkor feladata volt az adott kor­szak lényegi kérdéseinek megfogalmazása. Márpedig — ki tagadná — a huszadik «zázad végének jó néhány Kérdése mára ugyancsak sors- kérdéssé vált, s a művészet nem kerülheti ki ezeket, kü­lönben saját lénveae, fontos­sága kerül veszélybe. Manapság több a képzőmű­vészeti tárlat, mint a fontos kiállítás. A korábban na­gyobb port fölverő kollektív tárlatokat mostanában, mint­ha kevesebb lelkesedés kí­sérné országszerte, s ennek talán kicsit ezek a kiállítások fs okai. Beleiátszhat ebbe a hosszabb ideig változatlan koncepció, a rendezés elvei­nek megmerevedése, a kiál­lítók körének azonossága, a lén végi összetartozás, a közös eszmeiség hiánya és így to­vább. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a mű­vészek egv része nem képes évenként új anvageal és lé- nvegi mondandóval közön­ség elé lenni az önismétlés vészéivé nélkül. Az életmű­ben bekövetkező stílusvál­tások ritkák, a letisztulási fo­lyamatok, vaav az esetleges zsákutcák oedie nem föltét­lenül jelentenek évenkénti Iá tvánvossáeot. csak a leg- ksrskteri.sztikusabb esetek­ben. vzen általános megjegyzé­sek után térhetünk rá arra. Jiow a saiefótariáni tavaszi tárlatok tehb évtizedes rend­szere viszonylag hosszú tör­ténete során szintén átment hasonló folyamatokon. Kez­detben elsősorban az észak- magyarországi régió kiállítá­sa volt, jelentős nógrádi hang­súllyal. A későbbiekben ez a hangsúly csökkent, napja­inkban pedig ismét erősödő­ben van. Közben voltak olyan esztendők, amikor a kiállí­tás a kortárs képzőművésze­ti élei egy részét is képes volt reprezentálni, vagy egy- egy generációs csoport hang­súlyos bemutatásával, vagy éppen jelentős mesterek je­lenlétével. A hullámzó szín­vonal s^ienére a tavaszi tár­lat elismerést vívott ki a hasonló fórumok között. A kiállítások a mecénálás esz­közeiként is fontosak Nóg- rádban, a díjakon és a vá­sárlásokon keresztül. Külön értékelendők az üzemek, vál­lalatok vásárlásai, díjalapítá­sai. A z tdei — immár a tizen­hatodik — salgótarjáni tavaszi tárlatot nem lehet kü­lönösebben robbanékonynak nevezni, sem formai, sem tar­talmi szempontból. Inkább a közös régió, semmint a kö­zös tudat hozta össze a mű­veket. Rendezői elvként ter­mészetesen ez is elfogadható, ebben az esetben a látogató elsősorban a helyi, azaz az „északi” teljesítményekre figyel. Ugyanakkor a kiállí­táson tovább él —, ha ki­sebb mértékben is — a ko­rábbi koncepció, amennyiben bizonyos .„országos” jelleget is dokumentál a tárlat, jól­lehet a nagy mesterek válto­zatlanul nincsenek jelen. Az általános benyomás nem ajándékozza meg a látogatót elementáris élménnyel, an­nak ellenére, hogy termé­szetesen találkozhatni érté­kes teljesítményekkel, ese­tenként p>edig egy-egy élet­művön belüli tartalmi, stí­lusbeli módosulásokkal. Ki­emelésre ennyi művész ese­tében nem is vállalkozha­tunk, következő néhány pél­dánkban inkább csak pár személyes benyomásunkról adunk hírt. bármilyenféle sorrend körvonalazásától tar­tózkodva. Űev tetszik, elsősorban a kiállítás grafikai része jelez nagyobb rétegzettséget ezen a tárlaton. Fz mind a gon­dolatiságra. mind a stílusesz­köztárra vonatkozik. Rasz­ter Károln átélt indulati rea­gálása a kor lénvpeére. a je­lenségeid összegű evéseinek föl­tárása az elismerten karakte­risztikus stílusjegyekkel mély gondolatiságról vall. Feledv Ovula József Attila versei kapcsán fFagvon veszve. Magénv. Talán eltűnők hirte­lent szól fáidalmas őszinte- sévrel az emberi létezés nagy kérdéseiről, a fenvegeíettség e'Wiér" is bennünk élő hit­ről. Kéri Imre ugyancsak irodalmi példát választ a va­lósághoz való viszonya kife­jezésére A Mester és Marga- rita-sorozaíá ban. Múzsát, y Ákos hideg tű-üzenetei szür­reális zaklatottságukkal ka­varnak föl. Hibó Tamás ku­tyatanulmánya riasztóan mez­telen kivetítése egy adó le ér­zelmi állapotnak. Bálványos Huba érett litográfiái nyel­ven szól filozofikus vonások­tól sem mentesen életünk s lehetőségeink alakulásáról a társadalmi állapot jelen szint­jen. Meditatívak Badacso­nyi Sándor ecsetrajzai, fi­nom jeiképiséggel gazdagod­va. Prutkay Péter grafikai mondandói időszerűek, a tudományos-technikai forra­dalom és az erkölcs összefüg­géseinek felelőseiül kidolgo­zása a szó szoros értelmében korunk létkérdése, egyálta­lán az élet fennmaradásá­nak feltétele. Végül, de nem utolsósorban említendő Czinke Ferenc, akit szintén foglalkoztatnak hasonlóan sürgető kérdések, de sokkal líraibb az attitűd. Három grafikai lapja közül elsősor­ban kettő, A fény felé és a Vadócba rózsát oltani szól visszafogottan a művésznek a valósághoz való alapvető­en érzelmi viszonyáról, az élet melletti állásfoglalásról a veszélyeztetettség tudatá­ban. A tavaszi tárlat idei nagy- díjasa Kárpáti Tamás. Ér­zékeny festő. Látomásos ké­pei a vallásos tematika ele­meinek fölhasználásával is gazdag szimbólumrendszer­rel szólnak az ember harmó­nia iránti vágyáról, a való­színűleg végképp „elveszett Paradicsom”-ról, ha ugyan valaha is birtokoltuk azt. Mindenesetre, törekednünk kellene arra, hogy ne szo­ruljon ki visszavonhatatlanul életünkből az érzelem, és az etikai tartás, ami nélkül pusztán az értelmünk belát­hatatlan utakra vihet ben­nünket, eszközeink kicsúsz­hatnak kezeink komi. Lóránt János gyöngéd szépségű, vég­telenül finom akvarelljei ugyancsak a létezés egyszeri csodája fölmutatásával fi­gyelmeztetnek, s késztetnek állásfoglalásra az élet mel­lett. Ez az alapvetően lírai festői alapállás jellemzi — többek között — Szentgyör- gyi József, Csorba Simon László, Fábián Gyöngyvér. Réti Zoltán, s még mások ké­peit is, jóllehet jelentős stí- h’skülönbségekkel. A szobrászati anyagból ez­úttal mindenekelőtt a tavalyi nagydíjas Szabó Ta­mási említjük, aki kamara­tárlattal mutatkozik be. ha­gyomány szerint. Bobály Attila és Cs&mniczky Zoltán jelenlétét szintén további vá­rakozással érzékeljük. A kiállítás a Salgótarján’ Nógrádi Sándor Múzeumban látható. T. E. — Öten kaptuk meg a Kossuth-díjat a felszabadulás utam, erről a vidékről. A bá­nyamunkások közül pedig csak én. Sajnos, közülük már, egy sem él — eleveníti fel á múltát Budavári Ká­roly, a széncsaták kiemelke­dő harcosa. Beszélgetésünk* hoz az adott alkalmai, hogy nemrég összehívták a Nóg­rádi Szénbányák egykori sztahanovistáit. Karcsi bá­csi gondolkodás nélkül elfo­gadta a riportalany szerepet. — Kérem szépen, amiit mi, átéltünk, amit a mai világ fiataljainak is meg kell is­merniük. Ragyogó, kemény időszak volt... Hatvanhatom évvel ez­előtt vette először kezébe a bányászlámpa;, Mizser- fán kezdett ahová kisvasúi- tad szállították az embereket. A bányában nem voltaik gé­pek, legfeljebb a későbbi fejlesztések révén jutott el hozzájuk egy-egy légkala­pács. Fúrógép helyett „bo- dakot”, azaz kézi fúrót hasz­náltak a robbantás előkései­Budavári Károly: Megszer­veztük a „Nevelj bányászt!” mozgalmat. lésére. Kézzel működött a , esi ,±e vontai tó vditla és neki- keiletit feszülni a teld rako­mánynak mert a napsziintre küldéshez csak az ember energiája állít rendelkezésük­re. A bányászok munkaru­hában érkeztek a táróhoz, s váltaná sem volt miit, s a fürdő akkortájt, még ál­maik között sem szerepelt. — Nem gyúródott ám a nadrág, nehogy azt higy- gye! A kemény iszaptól úgy állt meg, amikor letettük, mint a cövek. Mert nagyon vizes bánya volt az. Per­cenként négyszáz liter csör­gött a nyakunkba. Lejött az­tán a személyzetis, és nem akacta elhinni, hogy ilyen körülmények között dolgo­zunk. Még aznap megrendel­ték a gumdruhát, így aztán kevesebbet szenvedtünk, az átkozott nedvességtől . Mikor átkerült Gusztáv aknára, már az első gépek is megjelentek a tárnába. Űri dolga vont a lakatosnak, meg a gépésznek: — Ök aztán nem mentek volna be a csiz­maszárig érő sárba, ha csö­vet kellett fektetni. Csak a tartóját szerelték feJ. a töb­bit a bányász csinálta. A felszabadulás után csa­patvezető vájár lett Karcsi bácsi. Rendíthetetlen mun­kabírása, örökös buzdítása, miatt csak azok viselték el, akik tudták, ismerték a ne­mes ügyet, amiért harcol­nak. Az újjáéledő ország fa­gyos telek sorát küszködte át, szükség volt a szénre. — Embereket szerveztünk, magunk mellé. Olyanokat, akik aktívak Azt a jelszót tűztük a zászlónkra: „Min­dig többet és többet!” Per­sze, nem volt egyforma min­déi csaoat. Amelyik gyen­gébben húzott, azt patronál­tuk. Szegény Miska bará­tom. ha eine, most is szid­na. 0 volt a másik cr.mat vezetője, de sok fegyelme­zetlen ember került mellé. Csak egy csillével voltak lemaradva. Szemükre hány­tuk a dolgot, de seg.tettünk nekik. Kesóbo a legjobb ba­rátságban éltünk, dolgoztunk. Én indítottam az „egy csii- ies mozgalmat”. Ez azt jelen­tette, hogy a terven télül még egyet raktunk — mond­ja nevetve a pirospozsgás ember. — Rákosi Mátyás alatt pedig megszerveztük a „Nevelj bányászt!” mozgal­mat. Ma is azt tudom mon­dani, a fiataloknak, mint ak­kor. Merni kell megmutatni, hogy meg lehet csinálni, az először emberfelettinek tű­nő dolgokat is. Karcsi bácsi 44 évet töltött a szénfalmál. Nyugdíjazta­tása után nem bírta elviselni a tétlenséget és tovább dol­gozott még 20 éven át a föld­tani intézetnél. Idén május elsején töltötte 76. esztende- j'ét. — Május elseje számomra mindig dupla örömet jelen­tett. Együtt vonultam a bá­nya vezetőivel. Most is eljá­rok, ha csak tehetem. Ben­nem a bánya iránti szeretet egy pillanatra sem szakadt meg. Fontosnak tartom, hogy aki ezt a hivatást vá­lasztja ugyanezt érezze, mert szeretet nélkül csak bá- nyásakodni lehet, szeretettel viszont a bányával együtt­élni. Karcsi bácsi két lánya más pályát választott. Számára, viszont most jött el az idő, hogy kedvenc időtöltésé­nek hódolhasson: imádja a kertet a szőlőt. Csak a sem­mittevést nem bírja.,„ ☆ Mikor meglátták egymást, nem hittek a szemüknek. Sírva . borultak össze, de kegyetlen életük folyamán megkeményedett szavuk álljt parancsait az érzelmeknek és hogy senki se lássa, letöröl­ték könnyeiket és némán helyet foglaltak a díszes te­rem egyik szegletében. Barankovics Jánosné: 148 százalékos teljesítés jelentette a jelvényt. — Fiatalom kerültem a bányához. Akkoriban nem nagyon volt más munkalehe­tőség a környékem — me­séli Barankovics Jánosné, azon kevés asszonyok egyi­ke, akik a legnehezebb idő­szakban választották a vá­járszakmát. — Pontosan emlékszem, 1950. szeptem­ber 21-én léptem be először a Kossuth-táró bejáratán. Először minőségellenőrző voltam, majd pár hónappal később „urasáigi” állomány­ba kerültem, kapcsos lettem a szállítóknál. Családom nem volt, férjemmel itt, a bányában ismerkedtem meg A sztahanovista mozga­lomban férfiakat meghazud­toló teljesítményt ért eL A csapatok normája a munka­helytől is függött, náluk 148 százalékos túlteljesítés je­lentette a sztahanovista jel­vény elnyerésének feltételét Az események felelevenítése szóra készteti Máté Miklós­nál aki 1948-ban kezdett a mízserfaá szénosztályozón, . — Nem sokkal munkába állásom után operáción es­tem át. Kényszerből kerül­tem Kisterenyére, mivel az orvosok el lanácsoltak a bá­nyamunkától. Két hónapnál tovább nem bírtam. mert minden áron a „szenesek” között szerettem volna dol­gozni. A csigakúti tárnában azonban lapátolás közben elszédültem. Mondta is a Máté Miklósné: Szoknyás pa­rancsnok voltam (Fotó: Bábel László) bánya mester: ,.,Nem szok­nyásnak való ez a mester­ség!” — és nevetett. Így he­lyeztek át aztán a Kcosuth- bányába, ahol elviselhetőbb voilt a helyzet, hiszen poros i.eiyen nem alkalmazhattak. Itt taiálKoztam először kol­leganőmmel, és hosszú idő1 után most másodszor, ezen az összejövetelen. A bányames- ter továbbra is sokat akadé­koskodott, de az igazgató biztatott, vegyek csak magam mellé néhány embert és ala­kítsak ki egy csapatot. Es valóban úgy tett. bár a férfiak egy...ideig, ódzkodtak a „szoknyás parancsnok” lát­tán. Végül is Máténé lett a sztahanovista mozgalom kez­deményezője az aknában. — Tudja, a vájárok sem hitték, hogy az igen feszí­tett, 29 mázsás normáit- túl lehet telj esi tend 10 (!) száza­lékkal, de végül sikerűit. Olyan jól csináltuk, hogy a bányamester indítványozta a norma emelését, amit aztán a párttiitkárunk és a szak­szervezeti vezető közbenjá­rására hál’ isten elkerültünk — mondja nevetve. — Az élmunkás jelvényt 158 száza­lékos teljesítésért kaptam. — Nekem megszületett a fiam 1953 májuséban, ezért nem mehettem le a korábbi helyemre — vallja Baran- kovdesné. — Elkerültem mun­kásszállóba takarítónak, utá­na voltam éjjeliőr, meg fű­tő is. Hét éven át A szívem aramban csak visszahúzott a vállalathoz, ahol 22 évig egy­folytában teljesítettem szol­gálatot a szénosztályzon, mint pateválogató. Harminchárom ledolgozott évet hagytam ott három esztendeje, mikor nyugállományba vonultam. Most a családnak élek, én kosztoltatom őket, nap, mint nap — mondja immár mai életéről, majd kezét összekul­csolva hallgatja régnemlá- tott barátnője történetét. — Rosszul sikerült a há­zasságom, és Tatabányára vetett a sors. Ott sem volt különb nekem a világ, hát visszajöttem Nagybátonyba. A városgazdálkodásnál töl­töttem 17 évet, amíg eljött a nyugdíj. Nincsenek roko­naim. és a tatabányai évek alatt nevelt gyermekeim sem jelentkeznek már hosszú ideje. Mizserfán, a szociá­lis otthonban élek. s hogyne unatkozzak, elvállaltam a portási teendőket. De nagyon szenetek olvasni. így legalább ritkán jut eszembe, hogy egyedül vagyok... T. Németh László | NÓGRAD — 1986. május 10., szombat J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom