Nógrád, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
Félállásban, de nem fél szívvel Dr. Praznovszky Mihály a Palócföld új főszerkesztője Dr. Praznovszky Mihály, a megyei múzeumok igazgatója 1986. január 1-től a Salgótarjánban megjelenő Palócföld megbízott főszerkesztőjeként is tevékenyke- Öik. Megbízatása két évre szól. — Két kérdést kell tisztázni rögtön az elején, Ba_ ranyi Ferenc, az eddigi főszerkesztő távozását a laptól és az én odakerülésemet — jegyzi meg, még mielőtt bármilyen kérdés elhangzott volna. — Tisztázzuk. — Baranyi Ferenc 1986. január 1-től a Magyar Televízióban főállásban dolgozik ezért nem tudta tovább vállal r-i azt az időbeli és szellemi lekötöttséget, amit a lap szerkesztése jelent. A másik tisztázandó kérdés pedig az, hogy minden híresztelés ellenére, én továbbra is a megyei múzeumok igazgatója vagyok, s a Palócföld szerkesztését félállásban, de nem tél szívvel végzem. — Tudjuk, hogy a megyei múzeumi szervezet igen élénk és sok irányú tevékenységet folytat s ebben az Intézményvezetőnek komoly feladatai vannak. Miért vállaltad még a Palócföld szerkesztését is? — Könnyű lenne azt mon- Öar í, hogy azért, mert én is noerádi vagyok. Valójában azért vállaltam, mert rendkívül komolyan veszem azt a művelődési gyakorlatot, amely Nógrádban az elmúlt években egyre markánsabban kibontakozott. Ebben a folyamatban a Palócföldnek igen fontos szervező feladata van. Sőt, olyan értékközlő értékteremtő szerepet kellett — s még inkább kell — vállalnia, amely nemcsak a megye értelmiségének, de mind nagyobb számú művelt, illetve művelődni vágyó olvasóközönségének igényeit is kielégíti. Ügy éreztem tehát, hogy egy percig vem lehet veszélyben a lap léte, nem állhat főszerkesztő pélkűl, noha a szerkesztőség már évek óta együtt dolgozik. Olyan kedvező folyamatokat veszélyeztethetnénk ezzel Nógrádban, amelyek nehezen tűrnék az akár csak gfivid időre való ilyen kikapcsolást is. — Végül it azonban történész vagy. — Ezzel azt akarod mon- jtani, hogy nem értek a szerkesztéshez, illetve lévén a lap Szépirodalmi jellegű is, gondjaim lehetnek ezen a terüle— Távolról sem, hiszen faltom, hogy számos kiadvány szerkesztésében eddig is köz- reműködtél. De úgy gondolom, s ezt legutóbb éppen a Pplócföld Könyvek sorozatban megjelent tanulmány- köteted is jelzi, hogy mégis a 1 történelem, a múzeológia áll hozzád legközelebb. — Nem tagadom, ebben van igazság. De a lapnak végső soron szerkesztősége, évek óta jól dolgozó szerkesztője, kialakult kapcsolat- rendszere és az utóbbi éveknek köszönhetően bizonyos rangja is van a kortárs magyar írók körében. Amellett, bár azért a szépirodalomban sem vagyok teljesen járatlan. elsősorban mégis a lap más területeit kívánom erősíteni. — Milyeneket? — A szépirodalommal kezdve, megmarad, az a hármasság, ami eddig is jellemezte a lapnak ezt a részét, de bizonyos arányeltolódásra lehet számítani ezen belül is. Fő feladatunk a Nógrádban élő szépírók közlése. Ez a korábbi gyakorlat megerősítését jelenti és a műhelymunka intenzitásának növelését. Természetesen, ezen kívül a mai magyar líra és próza fő útvonalait is szeretnénk nyomon követni. Ügy hiszem, a Nógrádban létrejövő szellemi érték szerves része a magyar irodalmi termésnek, s ez a megállapítás viszont is igaz. Folytatjuk a kitekintést az európai, illetve a világirodalomra is, keresve azokat az elkötelezett írókat, költőket, akik számára a társadalmi haladás, a humánum művészetüket meghatározó érték. S ezt az ablakot kinyitjuk a bennünket körülvevő szocialista országokra, illetve a testvérmegyékre is. — Mi jelentheti az elkövetkezendő két évben a döntő változást a lapnál? — A döntő változást szerintem a Valóság rovatban kell megcsinálni. Évekkel ezelőtt ez volt a Palócföld fő erőssége, mondhatnám, karaktere. Ma a megváltozott körülmények között nem biztos, hogy a régi műfajt kell erőltetnünk, hanem inkább olyan izgalmas értékelő, elemző írásokat kellene közreadnunk, amelyek a nógrádi valóság mindennapjaiban fogalmazódnak meg. Természetesen, itt is ügyelni kell az arányokra, de én aggasztóbbnak tartom azt a gondot, hogy kevés a szerző e témában. Hová lettek azok akik korábban ezt a műfajt művelték? Miért hallgattak el? Egyáltalán, a közéletiség, milyen megnyilvánulási formái érdeklik, ma az embereket? Ügy is mondhatnám, hogy a Palócföld nem lehet közömbös az igencsak drámai helyzeteket is teremtő társadalmi valóság kihívásával szemben. Eh' hez nekünk átgondolt szerkesztésre és megfelelő írói gárdára van szükségünk. Ez is műhelymunka lesz a javából. — S mi még? — A Hagyomány rovatunkban együttműködést szeretnénk kialakítani a Nógrádi Művelődéssel és a Nógrádi Szemlével azért, hogy mindhárom lap a maga jellegének megfelelően foglalkozzon múltunk föltárásával s a jelen kérdéseivel. Mi elsősorban a művelődéstörténeti vonalat kívánjuk erősíteni. Továbbá, a művészeti rovattól szintén erősödést várok, mert nemcsak illusztrációk kellenek a lapba, hanem nagyon komoly érékelő, elemző írások is a mai magyar — s benne a nógrádi — művészetekről. Ez számomra nemcsak képzőművészetet jelent, hanem az építészettől kezdve a videóig sok minden mást is. A Körkép rovatunkban elsősorban a megyei kiadványokat szeretnénk bemutatni, illetve folytatni kívánjuk a fölvállalt hídszerepet mindenekelőtt Közép-Szlovák ia szellemi jelenségeinek bemutatásával, illetve a szlovákiai irodalmi, művészeti termés publikálásával. — Végül, de nem utolsósorban, milyen elképzelések vannak a lap olvasottsága, növelése érdekében? — Ez legalább olyan fontos feladat, mint maga a szerkesztés. Hiába jó a Palócföld, ha nem jut ei a feltételezett olvasókhoz, Minden elődöm megpróbálkozott az olvasok számának gyarapításával, s velem született optimizmusom arra kényszerít, hogy én is ezt tegyem. A Palócföld izgalmas lesz. Nem azért, mert kényes politikai kérdésekről ír, hanem azért, mert izgalmas az a valóság, amelyben és amelyből élni akar. Szeretnénk folytatni és megújítani a lap propagandáját. Üj formákkal próbálkozunk, mint például a Palócföld- klub megalakítása. Jó lenne, ha a megye másik három városa, Balassagyarmat, Pásztó és Szécsény is sajátjának tekintené ezt a folyóiratot, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy megyénk lakói ne kövessék figyelemmel, mindazt a' szellemi eredményt amelynek fő fóruma továbbra is a Palócföld lesz. — Ebben a reményben kívánunk eredményes munkát. Köszönöm a beszélgetést. Tóth Elemér 1 A magyar dráma történetében a hatvanas évek vége, b hetvenes évek eleje fordulópont. Ekkor indul meg az a napjainkban is tartó folya- ■nat, amely a műfaj stílusbeli gazdagodását és kétségtelen népszerűségét hozza magával. iA Magvető Kiadó ünnepi kiadványa Korok és kulisz- szák címmel arra vállalkozik, Hogy ennek a tizenöt évnek «pontosabban évadnak) a drá- «natermését gyűjtse kötetbe, természetesen csak a legjavát. Mint minden válogatás, ez te kelt hiányérzetet. Ezt próbálja kivédeni az előszóban Vinkó József azzal, hogy a »évsor bővíthető lett volna. jA huszonnégy drámaírót tartalmazó névsorral azonban nemigen van vitánk, hiszen minden jelentős alkotó benne van Bereményi Gézától Weö- rös Sándorig. (Egyetlen név hiányzik: az 1982-ben elhunyt Maróti Lajosé, akinek Az trtolsó utáni éjszaka című műve mindenképpen helyet érdemel a kortárs drámairodalomban!) Vitánk inkább a drámákkal van, mert megleKorok és kulisszák Tizenöt évad magyar drámái pő módon a szerzők nem a legjobb műveikkel szerepelnek az antológiában. Ez annál is inkább érthetetlen, hiszen az eltelt tizenöt év egy-egy irói életművön belül is távlatot ad, ma már nagyjából láthatók egy-egy ouev- re kiemelkedő csúcsai. Pás- kándi Géza Vendégsége például nemcsak az író életművében, hanem az egész magyar drámairodalomban és színházművészetben jelentős esemény volt. (Ehelyett a szerzőtől A diákbolondító szerepel). Vagy Szakonyi Károly Adáshibája, amely a groteszk drámai vonulat egyik előfutárának tekinthető. (Helyette a Hongkongi paróka képviseli az életművet.) Ugvanígv nem hagyható ki Székely János Galigula helytartója című drámája, amely — színházi megvalósításával együtt — a hetvenes évek egyik nagy revelációja volt. (Helyette a Protestánsok szerepel a kötetben). Ezek az érthetetlen jelenségek nem magyarázhatók azzal, hogy az említett művek többször is napvilágot láttak. Hiszen az antológia számos más kötettel is mutat átfedéseket, mindenekelőtt az évenként megjelenő Rivaldával, és a jócskán elszaporodott életmu- sorzatokkal és szerzői drámakötetekkel. Dehát az ilyen természetű kiadvány esetén ez elkerühetetlen. Ami a válogatás javára szolgál: kellő mértékben kapott helyet benne a fiatal drámaíró-generáció, annak is legígéretesebb képviselői (Bereményi Géza, Spiró György, Nádas Péter, Kornis Mihály). Tematikailag és sti- lárisan egyaránt sokszínű az antológia, megmutatja a magyar dráma fejlődésének lehetséges útjait. Mindegyik mű színpadon is szerepelt, így a kötet a kortárs drámai körképén kívül színházi keresztmetszetet is ad. Kivitelezése formailag nem szerencsés: a huszonnégy művet tartalmazó könyv túl vaskosra sikerült, nehezen forgatható és kezelhető. (Két kötetben jobb lett volna megjelentetni.) Nem túl frappáns a semleges Korok és kulisszák cím sem. Fontos és hasznos viszont a kötet végén található bibliográfia, amely olyan friss dátumokat és információkat tartalmaz, amelyek eddig semmilyen lexikonban nem láttak naovilágot. (Magvető Könyvkiadó). É. E. Evőé Mohora! Farkas András kiállítása Balassagyarmat és környéke, a Börzsöny, a Cserhát, az Ipoly vidéke a nógrádi képzőművészetben a legföltér- képezettebb táj. E vidéK makacs szerelmesei közé tartozik a Balassagyarmaton élő Farkas András festőművész is, aki azért jött ide 194T-től tanítani, mert az emberek, a palócföldön lakók ugyanúgy beszélnek, mint szülőfaluja, a Szlovákiában lévő Abaújszina lakói innen nem is olyan messze. Nem tud és nem is akar elszakadni Balassagyarmattól és ettől a vidéktől, az itteni örömöktől és gondoktól. Természetesen, látja és értékeli a falu gyökeres átalakulását, a régi paraszti világ eltűnését, de a kézzelfogható eredmények nem teszik egyértelműen boldoggá. Foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon a változások nem járnak-e értékvesztéssel. — Tudjátok, kipusztítja az ember az Ipoly kis mocsárvilágát is, amelyről még Szabó Lőrinc is írt — mondta éppen másfél évtizeddel ezelőtt Salgótarjánban, amikor átvette a Madách-pla- kettet. — Az a szomorú, hogy a legjellegzetesebb fákat, növényvilágot, madarakat sem kíméli, hírmondót sem hagy ebből a világból. Pedig itt, Balassagyarmattól nem mesz- sze, gémeket is lehetett látni, persze, csak annak, aki térdig belement a lápba. Nem az elsüllyedt múlt siratásáról van szó, amikor a festő érdeklődése a letűnt paraszti világ felé fordul, hanem a természeti és az emberi értékek féltéséről. Utóbbiak közé tartozik számára a munka szeretete, a helytállás, az emberi kapcsolatok megtartó ereje. Csupa olyan érték, amelyre a jelenből és a jövőben is fokozottan szükség van ahhoz, hogy az ember megállja a helyét a változó időben. Hogy Farkas András számára ezek az általános emberi értékek elsősorban és csaknem kizárólag a magyar paraszti világban testesülnek meg —, s gyakran a múltból ragyognak elő —, egyszerű oka van, ebből a világból jött, s mind a mai napig ez már kissé emlékes világ jelenti érzelmi tartalékait is. A Nógrádi Szénbányák salgótarjáni igazgatósági épületében működő kisgalériában jelenleg látható kiállítása szintén erről a világról szól, mégpedig, nem festményekben, hanem mintegy félszáz kitűnő rajzban. A művész munkásságát ismerők számára nem meglepetés ez sem, hiszen műtermében sok-sok dosszié vall arról, milyen nagy szerepe van a rajznak, a vonalnak Farkas András életében, akinek egyébként illusztrációsorozatai is ismertek. A művész élvezettel jár kint a tájban, a városszéleken, a falvakban, mezőkön, a dombok között, patakparton, istállók, csűrök, kamrák homályában, nádasok szélén az ég alatt. Nem a természetfestők, a motívumgyűjtők útját járja, hanem atyafiai közé megy. Ugyanakkor rendezi, értelmezi a látottakat, így a tárgyak felöltik a személyesség varázsát, régi illatok és ízek kelnek életre, egy kamrában a hordó tetején kárál a tyúk, virágzik a sárga nőszirom, dolgozik a köszörűs, pihen a gulyás és kutyája, folydogál az Ipoly. Evőé! Az ember szinte hallja Dionüszosz isten ünnepének újjongó örömkiáltását, ilyesmit érez a művész a gyümölcsösök és szőlők között, a vízpartok, legelők, nádasok, bozótosok tájékán. Néha fel is kiált: Evőé, Mohora! Farkas András különös adottsága, hogy ezek a helyszíni feljegyzések befejezett műveknek hatnak, szerkezet, beosztás, tónus valamennyi eleme végleges helyre kerül a lapokon. És játszik vele — játszik velünk — az idő, az emlékidő és a jelenidő. Előbbi kétségkívül sokszor fényesebb, ami a művész belső motivációiból fakad, aki tudatosan alkalmazkodik az általa ismert valóság arányaihoz és tartalmaihoz. Farkas András valójában élményfestő, csak annak ábrázoláGulyás és kutyája Babfejt« sát vállalja, amit átélt. A maga módján komplex képet ad a szűkebb pátriáról, vállalva a tehetségének sajátosságát, amelyhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak ábrázolja ezt a világot, hanem gyönyörködik is benne, tovább álmodva a látványt. Ez adja rajzainak líraiságát is. Az alkotói válságok elkerülik, mert sohasem a divatok szerint él és dolgozik, makacsul ragaszkodik a mesterség szakmai törvényeibe, amelynek alárendeli magát, s szemlélete föld- és emberközeli. A kiállítás rendezői néhány mákgubót, szamárkórót, nádszálat is rögzítettek a lapok közé, szerencsés ötletként, mintegy jelezve a természet és a művészet valóságának egygyökerűségét Farkas András munkásságában. T. E.
