Nógrád, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

Filmbarátok szövetsége áromszoros vivát! Két és negyed órás szőrszálhaso­gató, kemény szócsaták után dr. Veltényi Jenő, Zala megyei jogász, az alapszabály előterjesztője bejelentette: megalakult a Magyar Filmklub Szövetség. A jelenlévők — s a Budapest Kongresszusi Központ Bartók-terme zsúfolá­sig megtelt, annyira, hogy ülőhely nem is jutott minden­kinek — tapsban törtek ki, s egyként elégedettek voltak. Az idősebb filmbarátok 20—25 éve várnak az alkalom­ra. Ök eddigi erőfeszítéseik beigazolódását, érdemességét ünnepük. A fiatalok pedig már a várható lehetőségeket la­tolgatják. Ügy vélik, a szövetség szélesebbre nyitja majd e'őttük a filmművészetben való tájékozódás, jártasság ho­rizontját. A filmklubszövetség megalakulásának gondolata a hatvanas évtized első felére nyúlik vissza. A magyar film­művészet akkoriban találta meg, dolgozta ki új, eredeti és sajátos hangját, vált valóban — kereskedelmi iparcikkből — művészetté. Az országban néhány helyen már működ­tek filmklubok, köztük Nógrád megyében is. Természete­sen vetődött hát fel az igény a szervezettségre, hiszen a szövetség megsokszorozhatja az erőket, nemcsak terjeszt­heti a művészeti értékeket, hanem vissza is hathat rájuk. Hiába azonban a szándék, nem születik meg a szövet­ség, részben jogi problémák, részben az eltérő érdekek okán. Pedig egy párszor már egészen közel kerülnek hozzá a filmbarátok. Legutóbb például a hetvenes évek végén volt tapasztalható fellendülés, de néhány hónapos lelke6ültség után visszazökkentünk a régi kerékvágásba. A megalakulás ténye tehát mindenképpen örömteli. Kőhalmi Ferenc filmfőigazgató joggal szólt a választó küldöttközgyűlésen filmes szempontból a mai ellentmondá­sos helyzetről. Valóban tagadhatatlan, hogy az emberek hazánkban és világszerte egyre többet néznek mozgóképet, miközben a mozik működési nehézségekkel küszködnek. Most a video terjed, s Európában mozikat csuknak be gazdaságtalan üzemeltetés, a nézők számának jelentős csök­kenése miatt. A mozihálózat állapota hazánkban sem kifo­gástalan, és tudnunk kell azt is, hogy napjainkban a film­gyártásra kevesebb pénz jut a korábbiaknál. A filmfőigazgató ezeket tényként közölte, távol min­denféle siránkozástól, s arra helyezte a hangsúlyt, hogy éppen ezek miatt van szükség a szövetségre. Mert a hely­zetre, arra. hogy a filmben megmaradjon továbbra is az érték, a szervezettség, a minőség fokozott támogatása ad­hatja meg a méltó választ. Nem titok ugyanis, hogy a film­művészetet napjainkban a kommercializálódás veszélye erősen fenyegeti. Ha a filmklubszövetség megalakulásának tényét ked­vezőnek ítéltük, tartozunk az igazságnak annyival, hogy fez alakuló küldöttközgyűlés menetét bizonyos kritikával szemléljük. Nem először bizonyosodik be előttem, hogy a demokráciával, a demokratikus lehetőségekkel képtelenek vagyunk okosan, ésszerűen élni. Rengetegen kívánnak hoz­zászólni, egészen lényegtelen részletkérdésekben is. Ennél azonban nagyobb baj, hogy sokan nem veszik figyelembe nz előzőleg elhangzottakat, s újra és újra saját „téziseiket” hangoztatják, fölöslegesen rabolva ezzel mások idejét. Ezért tartott olyan hosszú ideig az alapszabály elfogadása, de még inkább a szövetség elnökségének jelölése. A 15 el­nökségi helyre újabb húsz személyt jelöltek, csaknem tel­jesen öncélúan. Ez a mértéktelenség aztán csak megnehezítette a vá­lasztást, mielőtt már többekben a komolytalanság érzetét keltette. Mintha az újabb és újabb javaslettevők karikíroz- mi kívánták volna a demokráciát, noha szándékuk szerint pusztán csaknem gyakorolták. De hát ezen a téren is úgy láil a dolog, mint a művészetben: az aránytévesztés, a mér- Iték elvesztése minden üdvös szándék ellenére ellenkező ha­jtást kelt. így történhetett, hogy a negyed tízkor kezdődött gyű­lés fél kettő körül ért véget a szavazással, amelynek ered­ményét csak két-három órával később tudták ismertetni. lAkkor is csak kevesekkel, mert a többség már a játék- tálmszemle egyik versenyfilmjét nézte. Sokan folyosói be­szélgetésekből tudtuk meg, hogy — minimális előnevel — Sára Sándor filmrendezőt választották meg a Magyar filmklub Szövetség elnökének. A szépséghibák dacára korszakalkotó jelentőségű a fczövetség megalakulása. Az öntevékenységen alapuló tár­sulás hozzájárulhat a magyarországi filmklubmozgalom tevékenységének fellendüléséhez, gazdagíthatja, színvona­lasabbá teheti az egyes klubok munkáját. Lehetőségként feli előttünk a Nemzetközi Filmklub Szövetséghez való csatlakozás, amelyet jelzett a francia főtitkár, Jean-Pierre firossard jelenléte is. Ha ez megvalósul, olyan alkotásokhoz is hozzájuthat- feek a magyar filmbarátok, amilyenekhez eddig nem is gondolhattak. S, okkal várhatjuk el most már azt is. hogy megyénkben újabb virágzásnak indulnak a filmklubok, amelyek lehetőségeit — tartalmi, művészi szempontból — jnég közel sem használtuk ki. (ok) TÖRŐ ISTVÁN: Téli napok Ropog a fagy földön, levegőben, prüszkölve kelünk, álmunk beleroppan az éjszakába, annyi nesszel hurcol a sötét; nap nélküli láthatáron leng a pára, hpfüggönyt biggyeszt a föld atílakára, s belénk bújik a tél — disznót ölnek, hallom a hörgő tusát, s a fogók ujjongó neszét, meghívást a vacsorához, ily távol semmi sincsen, alvó fák, fagyott tó, hóval behintett utak, melyek nemrég a szívekig értek — a varjak közénk sírják magukat, házak mélyéről vakkantanak a kutyák, a sózott, latyakos főutakon toporognak lusta járművek, s a fűtött szobában, hol egész nap ég a villany, már tervezgetjük a tavaszt. í Miért van az ember? j Beszélgetés Ágh Istvánnal A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács művelődésügyi osztálya nemrégiben jelen­tetett meg egy verseskötetet Az ének megmarad címmel, mely — az irodalmi köztu­datban — a Hetek elnevezé­sű költői szabadcsapat tag­jainak verseit tartalmazza. Kö­zéjük tartozik Ágh István is, akivel másfél évtizedes is­meretség után a Hetekről, il­letve szerteágazó írói, költői munkájáról beszélgetek. — Az ének megmarad szerkesztője és utószóírója, Zimonyi Zoltán, felteszi a kérdést a Hetek csoportjával kapcsolatban, hogy ez egy robotkép. amit néhány kriti­kus talált ki, vagy pedig va­lódi csoportosulás a hatva­nas évek végéről? — Bármelyik csoportosu­lásra rá lehet ragasztani min­denféle jelzőt, de ez végül is nem robotkép, hanem az akkori irodalom valóságos állapotát tükrözi, mert az idő összehozott bennünket. Egymás után jelentek meg a köteteink, és éppúgy össze­állhaltunk volna, mint ahogy összecsoportosítottak ben­nünket, mert azonos emberi gondolkodás, helyzet, ragasz­kodás kötött össze bennünket. — Hogyan kerültél bele ebbe a csoportba? — Bella Istvánnal az Eöt- vös-kollégiumban egy szobá­ban laktam, hatvanegyben megismerkedtem Buda Fe- reccel, aki akkor budai la­kos volt, mint én, és eljár­tunk egymáshoz. Ratkó Jó­zseffel a bátyám, Nagy László révén, Kalász László­val és Raffai Saroltával már a csoportosulásunk hozott össze. Serfőző Simonnal pedig az Új írásban ismerkedtem meg. Tehát nagyjából egy kész baráti társaságból köny- nyű volt kialakítani a He­teknek nevezett csoportot De nekem az volt a véleményem, hogy nem heten vagyunk, hanem többen. Például Kiss Annát is közénk lehetett volna sorolni és a korábban létrejövő Kilencek elnevezé­sű költőcsoportosulás néhány tagját is. Születésünk dátuma között némely esetben nin­csenek nagy eltérések, az irodalmi életben különben is összemosódnak a csoportosu­lások. — A miskolci Napjaink című folyóiratban való rend­szeres megjelenésetek terelt benneteket abban az időben egy irodalmi karámba. — Kabdebó Lóránt volt akkor a Napjaink szerkesz­tője és kritikusa, s ő meg­érezte, hogy bennünket, ezt a kis rajt együtt lehet kiröp­penteni. De a lényegesebb talán mégiscsak az volt, hogy a Magvetőnél azonos időben jelentünk meg. Ezekről a verseskötetekről Kabdebó egy összefoglaló cikket írt, és ezzel csoportosított bennünket Hetekké. — Vajon miért nem ko- vácsolódott igazi csapattá a Hetek, mint a Kilencek el­nevezéssel illetett másik raj, amely már két alkalommal adott ki gyűjteményes köte­tet, ti pedig csak most, 1985- ben jelenkeztek először? — Mert mi nem szerveztük meg magunkat, bennünk van összetartás, de nincs szerve­zőerő. Egyébként sem tud­tunk volna műhellyé ková- csolódni, mert mindegyikünk máshol lakott, és ez nagyon is meghatározó volt. Az egyi­künk tanyán tanított, a má­sikunk járási könyvtárat ve­zetett, nem tudtunk egymás­sal beszélgetni, bár a közös gondolkodásunkat ez nem be­folyásolta. S, ha szellemileg közösen is gondolkodnak Ma­gyarországon írók, költők, a letelepedésük színhelye alap­vetően befolyásolja együvé tartozásukat. Ha csak nincs köztük egy Kazinczy Ferenc- természetű, aki hatezer leve­let ír. Mi egymással sem le­velezünk, de azt hittük ab­ban az időben, és úgyis tetszett, hogy vidéken valaki éppen úgy költő lehet, mint Pesten. Valami bizonyosságot is láttunk ebben, hiszen mindegyikünk megkapta a második vagy harmadik kö­tetére a József Attila-díjat. Valójában azonban nem tud­tunk úgy szerveződni, ahogy ez nálunk szokás, ha már összekapcsolnak egy csopor­tosulást. A mienk nem a szo­kásos módon jött létre, cso­portnak neveztek ugyan ben­nünket, de a vidékiség meg­akadályozta, hogy minden értelemben azzá legyünk. Vi­déken kevesebb a szellemi inger, önmagából kell táp­lálkoznia az embernek, pe­dig van egy életkor, amikor nélkülözhetetlen az együttlét. A másik egy-egy gondolata olyan eszmét indíthat meg bennem, amit csak az ad­hat. — Mondhatjuk úgyis, vi­déken hiányzik a szellemi tűzkő? — így igaz, de azt vallom, nem azért van az ember, hogy az irodalmi közélet zenéjére táncoljon, hanem, hogy min­den körülmények között, bár­hol megteremtse azt, amit akar. — Több műfajban dolgo­zol: költőként, mese- és szo­ciográfiai íróként ismerünk. Például nemrégen jelent meg Felekirály című meseregé­nyed, azelőtt meg a Dani uraságnak című szociográfi­ád. József Attila azt írta: „az én vezérem bensőmből vezé­rel”. Mi ez a te „benső ve­zérlésed” a munkában, tud­niillik a műfaj megválasz­tásában? — Elsősorban a ragaszko­dás az emberiességhez, az európaisághoz, a magyarsá­gomhoz. Mint irodalmár, fe­lelős vagyok, értük mindent meg kell tennem, hogy ezt kifejezzem. S, hogy többágú- an teszem, azért van, mert nem akarom elfojtani ma­gamban azokat az általam el­képzelt lehetőségeket, me­lyekkel ezt a célt elérhetem. Ami éppen abba a műfajba beleillik, azt csinálom, te­hát többet érzek magamban, mint ami a versekben kife­jezhető. — A versírást eléggé szub­limált állaootnak tartom, és ebben az állaDotban nem le­het mindent kifejezni. Ezért írok prózát. De én a prózá­imban nem történeteket ko­holok, hanem emberek álla­potrajzainak a sorát illesz­tem egymás mellé. Kritikát, jobban mondva elemzést pe­dig azért, hogy a magam és az olvasók számára értelmez­zem a költőt, az írót, a fes­tőt. Műfordítóként azokat a költőket tolmácsolom anva- nvelvemen. akiket szeretek S, általában csak azokat fordí­tom. — A szociográfiai jellegű munkákban egyrészt azoknak az embereknek a sorsa fog­lalkoztat, akikről írok, más­részt én szeretek abban a közegben létezni, ami a pró­zaíráshoz szükséges, vagyis közelebb a valósághoz, hiszen a vers, ahogy mondtam, szublimáltabb forma. A mese­írásnak közvetlen oka talán az, hogy gyerekeim vannak, és szeretem a vígkedélyűsé- get. Bár a mesékben is ko­molyan gondolkodom, de olyan szürreális síkba siklik át a mondanivalóm, hogy ab­ból mese lesz. Tulajdonkép­pen én nem meséket írok gyerekeknek, hanem egy szür­reális, valószínűtlen valósze­rűséget írok meg. Gy. Lk Florentinkalapos önarckép B „Elhintve házak, ker­tek, bóbitás pálmák és fehér sima falakon itt-ott lengő sarki lámpa: ez Marianne városa- A Hold­ban van ez is egy kicsit, és lengedez is belőle holmi mó­don mélabú... Mosolya szín: szeretet színe s éber léleké!” — Diego Valeri írta e talá­ló sorokat Gábor Marianné- ról, a Magyar Népköztársa­ság külföldön is jól ismert érdemes művészéről, a So- ciété Európéenne de Cultu- ra tagjáról. A magyar progresszió kö­réből indult el. Első rajzai­ra Kernstock Károly fi­gyelt fel. Berényi Róbert és Hermann Lipót vigyázta fej­lődését. Művészi tanulmá­nyait Szőnyi István festő­iskolájában kezdte el még serdülőkorában, majd a képzőművészeti főiskolán Réti István és Szőnyi Ist­ván növendéke lett. 1938 óta kiállítóművész, már fiatalsá­gában jelentékeny sikerek­kel. 1941-ben a Szinyei Tár­saságtól Hatvany-díjat, 1940- ben és 1941-ben kitüntető elismerést kapott- Évek so­rán egyre gazdagodó művé­szete itthon és külföldön egyaránt elismerést aratott Gábor Marianne művészete kiállításain. A magyar mú­zeumok és gyűjtők mellett a párizsi Musée National d’Art Moderne és Európa más nagy múzeumai őrzik műveit. A megjelenésében ma is friss, fiatalos művésznő szellemes, franciás ízeket őr­ző, expresszív művészete egyedi és utánozhatatlan; modern, ugyanakkor ha­gyományőrző. Az európai festészet nagy hagyományá­hoz hű, a látványhoz, de úgy, hogy a kortárs fes­tészet fő vívmányait éber fi­gyelemmel kíséri, és a maga sajátos módján beolvasztja művészetébe. Témája szűk: tájkép, fej és figura, de ebbe belefér a fertészet egész világa. A motívumok gyakran is­métlődnek, mert mindig a valóság alapján, modell után dolgozik, sok vázlat után, de a mondanivaló ál­landóan változik, asszociá­ciói egyre szabadabban csa­ponganak. A nyugtalanság, mozgalmasság művészeté­nek egyik vonzereje. Képe­in néhány összefogott, a vásznat szinte alig érintő ecsetvonással vázolja fel f témát. Simán, vékonyan A római opera fest, bizonytalannak lát­szó, de kissé távolabbról nézve szilárd képszerkezet­be összeálló színfoltokkal és vonalakkal. Az egyik képelemnek a másikhoz való viszonyításával ad mélységet, teret képeinek- Ettől a fogalmazásmódtól válnak művei frissekké üdévé, atmoszférikus hatá­sokban bővelkedővé. Az utolsó nyolc évben festett vásznain olaszorszá­gi, jugoszláviai és ausztriai úti élményeit dolgozta fel. Az összegezés felé halad, érzelmi világa mindinkább tágul. Saját törvényei sze­rint megmarad a láthatt világban, de képtémáit any- nyira átitatja érzelmi be­nyomásaival. hogy a kivál­tó tájat szinte látomássá oldja, mint a Rialtó hídon, a Meredek lépcső a Monte- celioben, a Hvar szigete. Kint esik. Verőfény című művekben. Űjabban a borongós han­gulatok gvakoribbak ké­pein, a lehulló éjszaka s* tétjéből kivillanó házfalak­kal, ódon boltívekkel, ár­kádokkal az ausztriai fo­gadókat megörökítő képein vagy a soproni részleteken; Mély szomorúság és költői- ség árad bohócképeiről. A bohóc legalább annyiszor szerepel nála, mint a francia Watteau képein. Művészetében — oly* ritka ez manapság — lényeges szerepet foglal el a port-- Nagy lélekismerettel, több­nyire enyhe, finom iróniá­val jellemzi figuráit az el­hagyásnak egyre fokozódó bravúrjaival. Arcképei közt nagy szerepet játszanak Berta néni változó időben megfestett képmásai, ame­lyek közül néhány a mo­dern magyar művészet pan-í teonjába tartozik époú«v, mint a Magyar Nemzeti Ga­lériában őrzött Csók Tstván és a Petőfi irodalmi M1’'■•=»- um kincsei közé tartozó Szép Ernő-portré­A valóságelemek és el­képzelt szituációk ötletes vegyítése itt is fellelhető, főleg a bohócképeken. Sa­ját arcmását a világ halha­tatlanjainak önarcképgyűj­teményében a firenzei Uffizi képtára őrzi, még életében elnyert magas kitüntetés gyanánt. 8 NÓGRÁD - 1986. február 22. szombat B. L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom