Nógrád, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
Olcsó könyvek' , Csíkvári Péter a piacon Bizonyára mindenki emlékszik még a televízióban sugárzott riportra, amely a bezúzott könyvekkel foglalkozott. A kiadók gyorsan reagáltak, s a Művelt N,ép Könyvterjesztő Vállalat megnyitotta 13 városban, így Salgótarjánban is, Tallózó nevű boltjait. Ez. év márciusa óta működik az üzlet a salgótarjáni piacon. Vezetője elmondta. bár furcsa a hely, mégis jótékony hatással van a forgalomra. Itt fordul meg a legtöbb ember, ide térnek be legtöbben. Adat is igazolja ezt, hiszen a Tallózó a központ pénztárába, havi 30—40 ezer forintot fizet be. Bár igazi sikerkönyvek, krimik, szakácskönyvek ide nem kerülnek, nagy forgalmat bonyolít az ü?,!et. Legnagyobb sikere a gverek- könyveknek van, tehát az itteni ranglistán a Móra Könyvkiadó foglalja el az első helyet. Hasonló érdeklődés kíséri a fantasztikus irodalmat. Az eg}Tik legsikeresebb kíadvánv, az Erdély története című mű, jelenleg ennek legmagasabb az ára. 150 forint- S gyorsan elkel minden Magyarország 1945 utáni történelmével foglalkozó könyv. Pillanatok alatt fogynak el a Világirodalom remeke' című sorozat darabjai. és kanosak az Európa- zs°bkönvvek is Emellett íz'éses. szép kivi- te’fl képzőművészeti albumok. kézikönyvek sorakoznak a polcokon. . A Tallózó könyvesbolt csak hely hiánva miatt nem árusít hanglemezt és kazettát, noha erre is lenne kereslet. Szarmata királynő sírja A donyeck-i egyetem régészeti Ukrajnában, a Csugu- no-Krepenyka falu környékén végzett ásatások során egy szarmata királynő sírjában ókori mester kezéből kikerült díszítéseket, az időszámításunk I. és II. századából származó kultikus tárgyakat és a mindennapi élet tárgyait találták. A sipkámra azért páratlan. mert a szarmata kurgánokat rendszerint már az ősidőkben kifosztották. Az arannyal átszőtt női ruha maradványai és az aranydíszítések sokasága alapján következtettek arra a régészek, hogy egy szarmata királynő sírját tárták fed. szobrai Elégia Modell Magyarságkép régen és ma Interjú Köpeczi Béla akadémikussal Megyénk tudományos életének egyik jelentős eseménye — egyben élénkülésének mutatója — a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban immáron harmadszor megtartott országos töriénészkonferencia. Az első tanácskozást öt évvel ezelőtt tartották, igazodva a középrétegek megyei .kutatási programjához. A december elején lezajlott, kétnapos tudományos fórum ezúttal a magyar gazdaság és mentalitás kérdésköreit vizsgálta a török magyarországi kiűzetésének idején, vagyis a XVII. század végén és a XVIII. század elején. A konferencia egyik előadója Köpeczi Béla akadémikus, művelődési miniszter volt, akö készséggel adott nyilatkozatot lapunk képviselőjének, Sulyok László művelődés- politikai rovatvezetőnek. — Professzor úr nem először jár Szécsényben, és tartott előadást az országos történészt anács- kozáson Tudomásunk szerint ön nagyra értékeli a tanácskozást, s fogalmazhatunk úgy, hogy létét szívügyének tekinti. Milyen tények, meggondolások formálták véleményét, motiválják érzelmeit? — A szécsényi konferenciák mindenekelőtt a XVII—XVIII. század magyar történelmének jobb megismerése szempontjából érdekelnek. A hely maga inspiráló, hiszen Szécsényben folyt le az az Országgyűlés, amely egy új magyar államiságot akart teremteni a feudalizmus viszonyai között. A XVII—XVIII. század történelme azért érdekel, mert úgy vélem, hogy sok még benne a feldolgozatlan, tisztázatlan kérdés, olyan kérdések, amelyek nem egyedül a történészt foglalkoztatják és nem is csak a feudalizmus kora iránt érdeklődőt. Mai világunkban is tovább élnek e korszak bizonyos sajátosságai és ellentmondásai, mindenekelőtt a szemlélet szempontjából. Társadalmi haladás, állami függetlenség, a nemzetiség és a nemzetköziség összefüggései körül a viták tulajdonképpen évszázadok óta folynak és jó a forrásvidéket megvizsgálni. Annak a ku- ruc-labanc ellentétnek tanulmányozása, amelynek ma is tovább élnek bizonyos hatásai, erről a forrásvidékről ad tájékoztatást. — Európa magyarságképe 1fi86-ban. Ezzel a címmel hangzott el előadása a mostani tanácskozáson. A résztvevőket lebilincselte a mondanivaló, s úgy éreztem, önnel egyetértve, mindenkit foglalkoztat ez a téma, tehát fontos. Miért tarthatjuk annak? Netán máig érvényes az akkori kép? — Európa magyarságképe — amint azt előadásomban is elmondottam — részben főleg a humanisták által terjesztett sztereotípiákra épít, amelyeket földrajzi és történeti kézikönyvek, lexikonok tettek népszerűvé; részben az érdekekre, amelyeket a különböző hatalmak vagy politikák képviseltek a magyarsággal kapcsolatban. A Bécs elleni török támadás élesen rávilágított a hagyományok és az érdek bonyolult összefüggéseire a magyarság megítélésében. Nyilvánv’aló, hogy a XX. században más érdekvonalak rajzolódnak ki, mint az általam tanulmányozott időben, hiszen gyökeresen megváltozott a gazdasági, társadalmi, politikai helyzet Magyarországon és a kontinensen. A hagyomány azonban a közvéleményben tovább él és egyes, akkori sajátosságok ma is jelentkeznek a nemzetképben. Elég, ha olyanokra utalok, hogy a magyarok állhatatlanok, vagy éppen rebellisek, esetleg vadak. Ezeket a tulajdonságokat persze a XVII. században is különbözőképpen értelmezték az érdekek alapján. Voltak olyanok, akik a magyarok állhiatatlanságát a szabadságszeretettel hozták kapcsolatba, a rebellisségüket jogaik és kiváltságaik védelmével, vadságukat eredetiségükkel. Ilyen vélekedéseket ma is olvasunk és hallunk, de vannak ma is negatív értelmezések is, amelyek a XVII. század végén a keresztény ideológia képviselőire voltak jellemzők. — Egy hónapja fejeződött be Budapesten az európai kulturális fórum, amely számtalan alkalmat teremtett az egyes nézetek összevetésére, ütköztetésére. Vendégeink megismerkedhettek országunkkal, társadalmunkkal — a maga valóságában. Miért lehetünk ma „érdekesek” Európa számára? Hogyan lehetne összegezni a mai Európa magyarságképét? — Mindaz, amit a magyarságkép egyes elemeire elmondtam, természetesen elsősorban a mindennapi tudatra értettem, a tudatos gondolkodásban más mozzanatok az uralkodók. Ma Európában a Magyarország iránti érdeklődést elsősorban az új társadalom építése iránti kíváncsiság határozza meg. Sokan — barátok és ellenfelek egyaránt — érdeklődnek az iránt, hogy miképpen fogjuk fel a szocializmus építését, milyen szemléletet és módszereket alkalmazunk. Az érdeklődés elsősorban a gazdasági munka, a mechanizmus reformja és az azt követő gyakorlat felé fordul. A kulturális fórum, azt hiszem, felhívta a figyelmet a magyar kulturális életre is, annak sajátosságaira és magára a magyar kultúrára, annak eredményeire. Nem arról van szó, mintha Bartók Béla vagy Kodály Zoltán munkásságát ne ismerné Európa, de azt kevesen tudják, milyen tendenciák bontakoztak ' ki az irodalomban, a filmművészetben, vagy a képzőművészetben. A fórum hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati delegátusok között sokan elvessenek olyan kliséket. amelyek ma nem is annyira a magyarsághoz. hanem a szocializmushoz kapcsolódnak. Nyugat-Európában a szocializmus még inkább elsősorban a dogmatizmus értelmezésében jelentkezik, és az utolsó harminc év változásai ellenére ezen az alapon ítélnek még igényes értelmiségiek is. Ezt a kénét terjeszti az a propaganda, amelynek érdeke, hogy bebizonyítsa: a szocializmust nem lehet megújítani. — Természetesnek tarthatjuk, hogy a különböző ideológiai-politikai csoportosulások különbözőképpen fogalmazzák meg a maguk magyarságképét. Nekünk az az érdekünk, hogy reális, egyúttal kedvező, nyugodt, tiszta lelkiismerettel vállalható kép alakuljon ki rólunk. Mit tehetünk mi ezért, illetve mit kell, vagy kellene tennünk? — Ügy gondolom, hogy ha a magyarság ügye szorosan hozzákapcsolódik a szocializmus ügyéhez. Akkor tudunk változtatni a hagyományos magyarságképen, ha a szocializmus építésében eredményeket tudunk elérni. Illyés Gyula a negyvenes évek elején a Helyünk a világban címen megkezdett vitában kiemelte, hogy „amikor arisztokrata és nemes magyar után bemutatkozhatott volna a munkás magyar, az igazi nép (t. i. Európában), .. .a magyar népnek itthon sem volt hű szava”. A régi magyarságképet az arisztokrata és nemes Magyarország táplálta Nyugaton és Keleten, kül- és belpolitikájával, de életmódjával is. A munkás magvar ma hallathatja szavát, s nekünk jutott az a lehetőség, hogy szakítsunk a hagyománnyal és a valóságnak megfelelő képet tudjuk terjeszteni az igazi magyarságról. — Köszönjük a nyilatkozatot. Szakali haranqszó Hát bizony, a helybeli nem azt mondja, hogy Szakáiba megy (ami amúgy is csak a levesnek, s füstnek lehet tulajdonsága), hanem azt, hogy szakali, , Szakaiba, Szakaiból... Ami rendesen annyit tesz, hogy Nógrádszakálból való valami, vagy valaki, vagy mindkettő — a szakali nagyharang és Demus Erzsébet Márton Ferencné. Erzsi néni, de már Szakaiban ez is így alakul: Örzsi. Legfeljebb még Bözsi néne. Nekem az örzsi azért ismerős, mert innen nem messze, odaát az Ipoly megszelídült partján túl van Alsó-Sztregova, a Madáchok ősi fészke, ott élt a költő családja, anyja, Majthényi Anna nagyasszony is ezt a nevet vágta a fiához, amikor mindenféle ellenkezés dacára elvette Fráter Erzsit... törzsinek jó lesz az is!” Mármint a csesztvei ispánlaknál többet nem érdemel a két bolond — Madách Imre és Fráter Erzsébet. Szakaiban nem is nagyon lehet ám kikerülni Madách emlékét! Itt élt Veres Gyula, a költő komája, itt volt a múlt században az egyik legfontosabb postaállomás, errefelé a rárósi hídnak hajtott mindenki, aki küldeményt vitt, vagy utazott Losoncnak, de ugyanígy itt élt Madách egyik legkedvesebb barátja a nagy könyvtárat gyűjtő Szentivá- nyi Bo corner, akinek Madách • Tragédia első kiadásából szinte azonnal dedikált példányt ajándékozott. örzsi néni jövő májusban lesz kilencvenesztendős, itt született Szakaiban, 1896. május negyedikén. A szakali nagyharang meg talán az egész megye egyik legöregebb, s legszebb szavú messzehang- zója, azt ezzel a latin nyelvű felirattal „O Rex Glóriáé veni cum pace” (Dicsőség királya jöjj békével) 1523-ban öntötték. A szakali harangokról másféle legenda is járja — állítólag volt egy, amelyik lezuhant és az Ipolyba esett, onnan aztán azóta sem sikerült senkinek kiemelni, ott van ma is némaságra ítélve, örzsi néni emlékeiben a ma is zengő szakali harangok szólnak szépen. Egy ideje Balassagyarmaton él az egyik unokánál, tizenkilenc karácsonyt töltött (s persze vele a teleket is) az NSZK-ban élő fia családjánál, ezt a huszadikat most itthon. Gyarmaton várja. Hogy aztán milyen kacskaringós az élet, s menynyire nem ismer akadályokat éppúgy, mint a harangszó — kint élő unokája Márton Erzsi, férje svéd újságíró, s az az örzsi ma Szabó István mellett tanul rendezést Budapesten a Színház- és Film- művészeti Főiskolán. örzsi néni mindössze két karácsonyt élt együtt Márton Ferenccel, aki 1916-ban a háborúban sebesült és meg is halt. (Besztercebányán van eltemetve.) Tőle már volt egy fia, amikor Márton Ferenc meghalt, s azután három hónap múlva született a második fiú. örzsi néni egész életét meghatározta ez az özvegység, s a két fiú felnevelése. Mindez benne van határozott, majdnem férfias kézfogásában. Ma is szemüveg nélkül varr, olvas, s minden érzéke gyönyörű épen működik. Az emlékezete nemkülönben. — Talán Boldizsár János volt a szakali tanítónk. Tőle tanultuk a nagyharang történetét, mert akkor ezt is megtanították az iskolában, hát aztán, mi gyerekek büszkék is voltunk a harangunkra... Nemrégiben a budai várkerületben egy tágas udvaron felállítottak vagy húsz újmódi (hazai találmány, iparművész házaspár kísérletezte ki, nagy jövője van a dolognak) alumíniumötvözetű, oldalán behasított harangot. Harangjátékkal körítve mutattak be a közönségnek ezt a fajtát, ami alig egy harmada ba kerül a réginek. Ott aztán egy hazai szakember arról beszelt, milyen szerencséje volt neki még az ötvenes években, éppen Nógrádszakálban találkozott az akkor már nyolcvan felé hajló szakali ha- rangozóval. ö még elmondta, hányféleképpen harangoztak régen, itt az Ipoly mentén, a híres haranggal és a kisebbel (kisebbekkel). Alig győzte jegyezni á módokat. örzsi néni a nevére is emlékszik. A legutóbbi évtizedek legismertebb harangozója lehetett, akiről szó van — Samu Lajosnak hívták, fiatal korától tisztje volt Szakaiban a harangozás. És értette is nagyon a módját, meg pontos, megbízható ember volt. Mert alighanem ezek a legfőbb erényei egy jó harangozónak. Ha van még ilyen egyáltalán. Inkább csak mechanikus úton s tán ke vesebbet szólnak a mai világban a harangok, gombnyomásra, külön harangozó nélkül, de ha változott is sok minden — a harang, a szakali öregharang éppen olyan szépen szól, mint máskor. S nem is csak az ünnep hangján, jelzi az időt is, az idő múlását. Örzsi néni még arra is emlékezik, hogyan, miben fizették azt a régi harangozöt: egynegyedet kapott minden háztól, negyedét annak, amit a mindenkori plébános. Szakaiból ma sok az eljáró, akik napi ötven kilométert is utaznak háztól munkahelyig és onnan vissza. Korán reggel régen hajnali fél hatkor jeles ünnepeken szólt a harang; a hajnali misén a kántor énekelt az eltávozottakért a hátramaradók kérése szerint. Vasárnap misére a nagyharanggal „elsőz- tek”, a másodikat a kicsivel húzták, a beharangozás már mindhárommal szólhatott. A délutáni litániára ugyanígy, ugyanebben a sorrendijén harangoztak, vagyis hát harangoznak persze ma is. Szakaiban ma nő a kántor, a legemlékezetesebb kántor örzsi néni szerint Hasznosi János volt az utóbbi évtizedekben. Ö a vasárnapi misén, mialatt a pap az evangéliumot mondta, megírta azt a verset is, ami éppen odaillett és már azt énekelte a felajánlás ideje alatt. Keresztelőkor nem harangoztak külön is, hiszen a keresztelések a misék után következtek, de már a halálnak többféle harangszó kellett. Ha férfi halt meg, a nagyharanggal három szakaszt húztak, ha nő volt az elhunyt, akkor ugyanígy kettőt, ha pedig gyerek, akkor a kisha- rang szólt. Az asszonyra, nőre úgy mondták, hogy „kettőt csendítettek”. A csendítés után mindegyiknél hosszasabb harangozás következett, már a hozzátartozók kérése szerint, lehetett akár tízperces is. Az esküvőre külön nem harangoztak, mert általában a vasárnapi litánia, a vecsernve után volt az esküvő. Amikor még nagyszámú sereglet ment fel a. közeid, de amúgy meglehetősen magas Kálváriára, akkor végig szólt a harang, amíg kiért oda a nép. Amúgy meg minden év szeptember 14-e a szakali egyház napja a szent kereszt megtalálásának emlékére. Este és délben is a kis- harang szól a hétköznapokon, de vasárnap a nagy mondja. Viharkor a nagyharang kongott félreverve, tűzre örzsi néne nem emlékszik, hogy lett volna, de a Xzre sem kellett harangozni — az áradó Ipoly olyan természetes volt, hogy beszámítódott a gazdálkodás körülményeibe. Nagypénteken néma volt a harang, a toronyban a kereplő járta, de már szombaton éjfélkor messze hangzott mindahány. Így sorolta örzsd néne. T. Pataki LászM ] NOGRAD — 1965. december 24., kedd 9 Babits
