Nógrád, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

Vajúdó játszótéri tervek

Nádas László a hetvenes évektől foglalkozik természetes anyagokból, ipar-szemen előállítható játszóterek, udvarok tervezésével- Terveiben a fáé és a textíliáé — — hálóké, köteleké — a főszerep. Szemre is tetszetős, esztétikus építményei minden szempontból győztesen kerülnek ki a szokványos lakótelepi játszóterekkel való összehasonlításból. Hisz’ a gyakorlat bebizonyította, a vas sem nyűhetetlen, viszont a durva elemmel való találkozás fájdalmas lehet a gyermek számára. Szakemberek előtt nyilvánvaló a természetes közeg személyiségformáló ereje, a tervezők által megálmodott jó játékszer kreativitást, ügyességet, mozgáskoordinációt, erőt fejlesztő hatásaErről azonban már olvashattak a NÖGRÁD hasábjain, ugyanis idestova két esztendeje, hogy Nádas László és felesége, Antoni Rozália egyik játszóíjdvarterve Salgótarjánba került, s akkoriban írtunk az elképzelésről, amely szerint a Budapesti úti Petőfalvi Lajos Általános Iskola udvarán épül ez a Lego-szerű játék. Azért Lego-szerű, mert a terv alkalmassá teszi ezt a konstrukciót, hogy felnőttek irányításával és segítségével gyermekek építsék meg a méretre vágott gerendákból. Az ifjúsági művelődési ház népművelői amolyan menedzseri szerepkörben kapcsolódta'- be a játszótéri akcióba. S bár két év óta minden érintett — a tervezők, a menedzserek, az iskola és a városi tanács —, ha nem is egyforma elszántsággal, de akarja a játszóudvart, még mindig csak makett formájában tekinthető meg ez a szép és hasznos terv.

Legutóbb a József Attila Városi-Megyei Művelődési Központ üvegcsamokában volt látható, a II. országos gyermekművészeti fórum apropójából. A kiállítás megnyitójára eljött a budapesti tervező is, akkor volt módunk megkérdezni Nádas Lászlót, miként vélekedik a Játszóudvar kálváriájáról.

— Nem látok tisztán, mi akadályozta meg eddig a terv valóra váltását- Az ifjúsági művelődési ház népművelői teljes erőbedobással dolgoztak azon, hogy végre álljon az iskola udvarán a játék, mégis azt hiszem, a menedzselés a legnagyobb probléma ilyen esetekben- Nem találtunk ugyanis olyan vállalatot, szövetkezetei, amely megfelelő áron. megfelelő méretre vágva, kölcsönösen kedvező feltételekkel szállította volna a szükséges faanyagot. De nem csak a cég megtalálása jelent feladatot, olyan menedzser kellene, aki minden operatív feladatban, technikai kérdésben felelősen intézkedhetne. Itt Salgótarjánban, úgy első ránézésre mindenkinek tetszett a terv. ■. Mégis, úgy érzem, nem gondoltak bele az érintettek, hogy ebben milyen lehetőség van.

— Minden terve ilyen nehézségek árán valósult meg?

— Nem, a kivitelezéssel eddig soha nem voltak ilyen gondjaim. Ha az akció gazdasági háttere rendezett, simán megy minden. Ám az tény, hogy az utóbbi években kimerültek az anyagi források, csak a legfontosabb. úgynevezett primer- szükségletek kielégítésére futja. Ám azt kevesen gondolják át, és veszik tudomásul, hogy ez is ebbe a kategóriába tartozik, még ha többszörös áttételen keresztül is. Hisz elemi érdekünk lenne, hogy minden szempontból nagyszerű, egészséges gyerekeket neveljünk, hogy majd olyan felnőttekké váljanak. Ehhez a játékok is hozzájárulnak, tehát az a játszóudvar is. •. Az evolúció nem zajlik le újra, de a gyerekeknek lerövidített úton mégis el kell sajátítaniuk mindazt, amit az emberiség megtudott, illetve az egyes ember egyáltalán megtudhat. Nekünk minden módon, a játékon keresztül is. segítenünk kell a gyerekeket ezeknek az ismereteknek az elsajátításában.

— ön szerint tehát nem számít luxuskiadásnak egyedi tervezésű játszóterekre költeni a kevéske pénzt,

amikor lakásokra, utakra, iskolákra, óvodákra sincs elég?

— Ez a terv kétszázezer

forintért valóra váltható- Ha a Budapesti úti iskolát vesz- szük, gyermekenként húsz forint. Ennyit nem ér?

Egyébként én sohasem exlu- zív dolgot akartam tervezni, minden tervemnél szempont volt, demokratikus megoldást találjak, bárki élhessen vele, ha megtetszik neki. A tervet egyszer megvalósítani, nem nagy dicsőség. Mindig akad egy elnök, egy igazgató, aki presztízs okokból kihajtja az avatóünnepséget. .. Ezúttal is úgy képzelem, hogy miután elkészült az udvar, a Népművelési Intézet — akik készségesen támogatják a tervet — terjesztené valamilyen kiadványában megjelölve azt is, hogy hol lehet megrendelni a szükséges fát, anyagot.. •

— Két év után hisz még benne, hogy Salgótarjánban megépül a tervezett játszótér?

— Mondják rólam, hogy én megszállottja vagyok a munkámnak. Hiszek. A beszélgetésünk után indulok Bátonyterenyére, hogy az ottani faüzem vezetőivel tárgyaljak. •.

Később megtudtuk, az ottani tárgyalás sikerrel kecsegtet, összeállt a költség- vetés, az üzem vállalkozott ez alaoanyag legyártására. Ügy tűnik, a városi tanács közreműködésével, segítségével a pénz is meglesz. Az ifjúsági művelődési ház népművelői most úgy kalkut Iáinak, hogy legkésőbb jövő ősszel, szeptember-október tájékán lehet nyomtatni az avatóünnepségre invitáló meghívókat. Szeretnénk, ha a történet nem bonyolódna tovább, és legközelebb már helyszíni tudósításban számolhatnánk be, milyen felszabadultan játszanak a pál- falvai gyerekek a Nádas László—Antoni Rozália tervezte játékokon.

Veszprémi Erzsébet

Mesélő múlt

Díszcsüngő Nagybátonyból

A nagvbátonyi késő bronzkori temető (kb. i.e. 1300— 1200) 517. számú sírjából egy nagy méretű, díszített csüngő került elő. Ez az ékszer — egyszerűbb kivitelben — -a késő bronzkori viselet jellegzetes darabja. A fülén lévő lyuk mutatja, hogy láncba fűzve nyakban vagy közvetlenül a ruházatra felvarrva viselhették. (Erről a díszes példányról még az is elképzelhető, hogy egy nagyobb több, tagból álló ékszer része lehetett.)

Sbtjoos, a késő bronzkori

ruházkodásról igen keveset tudunk. I A sírleletek zöme hamvasztásos, így az ékszerek nem az eredeti, viselet szerinti helyükről kerülnek elő, a textília, a bőr pedig teljesen megsemmisült. Hogy mégis vállalkozhatunk a viselet egyes elemeinek rekonstruálására, ezt a hasonló korú, kevés számú csontvázas temetkezés, és a távolabbi, németországi, ausztriai párhuzamok teszik lehetővé. Kitűnő megfigyeléseket tettek a Szeged melletti Tápén feltárt temetőben. Az előkeNÓGRAD — 19S5. december 7., szombat

rült bronz ékszerek alapján még a ruházatra is lehetett következtetni. A kutatók megállapították, hogy a fér fiák egy oldalt záródó, alján és az egymásra hajló szegélyén bronz pitykékkel kivarrt kaftánszerű ruhadarabot

hordtak, felette válloh tű vei összefogott köpenyt. A nők derékon övvel megkötött, alján pitykékkel díszített, valószínűleg egybeszabott ruhát, felette szintén vállon megtűzött köpenyt viseltek.

Nők-férfiak egyaránt szívesen hordtak ékszereket egy vagy több csüngőbői álló láncot, vagy bronz nyakpere. eet, karpereceket, gyűrűket, sőt, lábujj gyűrűt is. De míves kivitelűek voltak ru- hatűző, tűik, pitykéik is. bronz ékszerek közé csontból faragott gyöngyszemeket, átfúrt, állatfogakat, csigákat, borostyánszemeket illesztettek. Keveset ismerünk, de különösen szépek az arany ékszerek: granulált színű, súlyos karperecek, nyakperecek, mellkorongok. Ezeket, a mai szemmel is fantasztikus értékű kincseket csak a legkiváltságosab- bak hordhatták, rangjelző szerepük mellett valószínűleg vallási-kultikus tartalommal is bírtak.

A képen látható nagybáto- nyi díszcsüngő — a szécsé- nyi Kubinyi Ferenc Múzeumban — szép példája a bronzkor magas szintű bronzmű- vességének. és maradandó emléke az ember minden korban megmutatkozó esztétikai érzékének.

Tárnoki Judit

,Ugy ériem, szeretnek az emberek'

Interjú Kellér Dezsővel

Nem tudom, ^

Kellér Dezső szeret-e írni.

De azt tudom, hogy nem rajong azért, hogy róla írjanak. Ebben nemcsak szemérmesség,

visszahúzódás, de némi önzés is rejlik.

Tőlem biztosan jó poénokat vár — mondta. — Kitalálhatnék, de akkor inkább megirom saját magam.”

Nézem az arcát. Viccel?

Komolyan gon- dől ja? Ezt ak- * kor sem tudtam pontosan, amikor a Vidám Színpadon hallottam

konferálni, húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Állt a függöny előtt, megszívlelendő, találó, okos —, vagy merésznek tűnő — gondolatokat, igazságokat mondott. A közönség néha nem tudta, hogy felháborodjon, szomorkodjon, vagy nevessen-e, amikor az öregségről, a munkahelyi lógásokról, a szerencsejátékokról, az eladók és vásárlók közötti ellentétekről beszélt, vágy netán arról, hol szorít a (futball-) cipő.

A kabaré akkoriban számomra — számunkra — egyet jelentett Kellér Dezsővel.

— Hogyan lett konferanszié, milyen út vezetett a színház világába? — kérdeztem tőle.

— Először festő akartam lenni, a gimnázium nyolcadik osztályával egyidejűleg az Oroszlán utcai Felső Ipar- rajziskola esti • tanfolyamát is; elvégeztem. Az érettségi után a Ma Este című lapnak rajzoltam az újságíráshoz. A lap elküldött, hogy egy interjúhoz portrét rajzoljak, de az újságíró késett. Mivel én már kész voltam a munkámmal, megcsináltam az interjút is. A rajzért két-két pengőt, a szövegért nyolcat fizettek. Bár a matematika sosem volt erős oldalam, kiszámítottam, jobban járok, ha riportírásra adom a fejem. Hogy könnyen startolhattam ezen a pályán, abban nagy segítségemre volt Andor bátyám, aki már 18 éves korában Az Újság belső munkatársaként dolgozott. Öt kis Kellérnek becézték, engem, az öccsét már nem hívhattak így, ezért a pici Kellér lettem. Már 28 éves voltam —, hogy a fenti kérdésre végre feleljek —, amikor először kon. feráltam; a Teréz körúti Színpadon léptem fel először, 1933-ban. Utána csak alkalmilag konferáltam, főként írással kerestem meg a lóversenyre- és a kártyára valót. Tréfákat, kuplékat, dalszövegeket írtam, ezek közül sok vált népszerűvé, ma is örökzöld slágerként hangzanak el. Mondok egy-két példát: a

Papiak mellett lakik a Katica, a Jaj, de jó a habos sütemény, az Asszonyom, önt keresem. írtam magyar nótákat is: a Szeretem a kertet, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el. Több operett librettóját átdolgoztam — többnyire Békeffy István társaságában —, ezek a Luxemburg grófja, a Csár. dáskirálynő, a Gerolsteini nagyhercegnő, (amit egyébként ebben az évadban újít fel a Fővárosi Operett Színház), s ne felejtkezzen el egyik kedvenc darabomról, a Három tavaszról sem, melynek Lajtai Lajos szerezte a zenéjét, és Honty Hanna vitt sikerre.

— Ügy tudom, 1945 ' után vált főfoglalkozásává a kon- ferálás.

— Igen. 1945-ben a Pódium Kabaréhoz kerültem, ezután

1950-ben a Kamara Varietében konferáltam, s 1951-ben, amikor megnyílt a Vidám Színpad, én is alapító tagja lettem. Tizenkét éven át dolgoztam a Révay utcai színházban, amely megalakulásának 15. évfordulóján örökös tagjává választott. A hatva, nas évek derekán a Thélia Színházba állítottam össze és konferáltam két kabarét, majd jöttek a nyugdíjasévek. ..

— ön most ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Nyolcvan év... nagy idő. Együtt járta a vidéket Törzs Jenővel, tréfákat írt Herceg Jenőnek, Komlós Vilmosnak, Salamon Bélának, interjút készített Karinthy Frigyessel, együtt kártyázott Szép Ernővel, Rá. day Imrével, dolgozott Husz- ka Jenővel, Ábrahám Pállal, Lajtai Lajossal... Szép névsor.

— Néha úgy érzem magam, mint az az 1848-as honvédveterán, akit mi — csikágói srácok — körülültünk a ligetben, hallgattuk, s közben egymásra hunyorogtunk, egyetlen szavát sem hittük el. Ha ma arról mesélnék a fiataloknak, kiket ismertem, kikkel dolgoztam együtt, lehet, , hogy ők is összekacsintanának, hiszen ezekb" na utcanevek, szobrok h t— viszont ma is dolgozik: a televízióban nyolcvanperces portréfilmet készítenek Kellér Dezsőről, a Szépirodalmi Kiadónál hamarosan megjelenik új kötete, a Fogom a függönyt. Hogyan őrizte meg a kondícióját?

— Van egy elméletem, de nem hiszi el senki: a levegő, és a mozgás árt nekem. Füstös kávéházakban dolgoztam, cigarettáztam, hajnalig is fent maradtam, de úgy látszik, ez használt.

— Elégedett embernek érzi magát?

— Igen. Sosem voltak nagy igényeim, s ezeket ki tudtam elégíteni. Azt a munkát végeztem, amit szerettem, bejártam a világot, felléptem Amerikában, Kanadában és másutt. Ma is szeretek utazni, s most, hogy nyugdíjas villamosbérlettel rendelkezem, számomra megszűnt a távolság is. De komolyra fordítva a szót: elégedett vagyok, mert megbecsülték a munkámat, érdemes majd kiváló művész lettem, elégedett vagyok, mert úgy érzem,

• szeretnek az emberek. S, talán ez a legnagyobb, a legszebb kitüntetés...

K. Gy.

Ötven évig házasságban

Borús, ködös délelőttön a férj a nyulai között szorgoskodik. Eteti őket, megnézi, a kicsik fészke rendben van-e. El-elgyönyörködik a sima szőrű nyulakon, aztán, ha valami különösen szép megvillan a nyúl mozgásában, tartásában vagy éppen a szemében, már megy is a konyhába, s szólítja ki a feleségét: Gyere csak ki! Es mutatja féltve gondozott állatait,

így telik az idő. Ha nem lennének a rtyulak, unalmasak lennének az egymást követő napok. Különösen most, amikor mindinkább négy fal közé szorítja az embert az időjárás. A meleg napok könnyebben elszaladnak: tavasztól őszig le sem teszi az ember a permetezőt, a kert nagy almafái, amelyen rozmaringillatú almák teremnek, szinte állandóan követelik a betegségtől óvó permetlevet.

Lombos fák közelében terítették meg augusztusban az asztalokat Oláh Páléknál Szé- csényben. A szülők ötvenéves házassági évfordulójára ült össze a család- Négy gyermek, nyolc unoka s három dédunoka mellett a közeli rokonokkal együtt harmincán gyűltek ősz. sze az aranylakodalomra. Az ünnepeltek legnagyobb öröme , az volt. hogy esaa haláleset,

sem baleset nem volt ötven év alatt a családban.

A gyermekek szétrepültek- A lányok közül az egyik Szegeden, a másik Rákoscsabán él, a nagyobbik fiú Szolnokra került, és csak a kisebbik épített házat Szécsényben, közvetlenül a szülők szomszédságában.

— Pedig miután a nagyobbik fiam Szolnokon telepedett le, mennyire dugdostam a lányomnak Szegedről érkező leveleket, hogy ő már ne menjen el itthonról. Ám tiltani nem lehetett, ö van most legmesszebb, s ő jár haza leggyakrabban — mondja az anya.

Régen volt már az 1935-ös szécsényi esküvő. Az egymással akkor házasságot kötő két embert a családért végzett munka és az egymás iránti szeretet tartotta össze fél évszázadon keresztül.

— Mindig úgy dolgoztunk, hogy jó legyen — tömören így összegzik az eltelt éveket. — Fel kellett nevelni a gyerekeket. s amíg ők itthon voltak, nemigen tudtunk félretenni. Most, hogy már csak ketten vagyunk, jobban beoszthatjuk a pénzt, de támogatjuk is őket, ha arra szükség van. Az aranylakodalmon mind a négy gyerekünknek öt-ötezer forintot adtunk-..

Cselédség a felszabadulásig, s utána kőművesmunka itthon és szerte az országban — ez töltötte be Oláh Pál mindennapjait. A bányászati építő- vállalatnál, ha kellett, függőaknákat, ha kellett, családi házat épített: 1958-tól nyugdíjazásáig hat kiváló dolgozói kitüntetést kapott, s a törzsgárda arany fokozatával is elismerték munkáját. Felesége a háztartást vezette, s mint any- nyian a vele egykorúak közül, ő is termelőszövetkezeti tag lett. S a szövetkezet megalakulásának 25. évfordulóján az idén oklevelet vehetett át, amelyben az alapítók tiszteletet érdemlő nehéz és bátor munkáját ismerték el. Oláh Pálné ma sem szakadt el a községi élettől, tagja a kertbarátok körének, rendszeresen eljár a nyugdíjasklub rendezvényeire, a helyi áfész munkáját pedig az ellenőrző bizottságban segíti.

— A férjem nem jár el ísv itthonról, azt mondogatja, elég volt a távoliét — meséli a feleség. — Minden öröme azal- mafákban és a nyulakhan van. Megismerik már a sapkáiét is, amikor közéjük megy.

Mi tartotta össze őket ötven évig? Mi más, mint a szeretet. Nem tudtunk egymásra sokáig haragudni . - •

— zsély —