Nógrád, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
I Lőrinczy rtnna iroaaiomtor- feénész mindenekelőtt a századforduló hazai irodalmának kutatójaként ismert. Nevét és munkásságát nemcsak szakmai berkekben tartják számon, hanem a folyóiratok olvasói s az irodalom elméleti kérdései iránt érdeklődő könyvolvasók is. A Magvető Könyvkiadó Elvek és utak sorozatában tavaly látott napvilágot a szerző Szépségvágy és rezignáció című kötete, amelybe a századforduló epikájáról írt tanulmányait gyűjtötte össze. A nem szakmabeli olvasók — s végső soron ők vannak többen — örömmel fogadták ezeket az esszéket. márcsak azért is, mert olyan időben jelentek meg, amikor megnőtt az érdeklődés e korszak literatúrája iránt s Lőrinczy Huba elemzései a szakszerűség és fogalmiság szigorú megtartásával együtt a 6 zemél vess éget sem nélkülöző, így szélesebb olvasói rétegek számára is érthető megfor- máltságukkal tűntek ki. Módszertani felfogásáról maga jegyezte meg e könyvének előszavában. hogy az „igen közel esik ahhoz, amelyet Király István — a Heidegger— Gadamer-féle hermeneutikus kör elveit jellemezvén — elemző’ körmozgásnak nevezett mostanában”. Lőrinczy Huba alig egy év elteltével most újabb kötettel jelentkezett, Fénytörések címmel adta közre válogatott bírálatainak impozáns, vérbeli esszéírói teljesítményeket is megcsillogtató gyűjteményét. Termés zetesnek kell tartamunk, hogy a válság és az útkeresés jegyeit egyaránt magába foglaló magyar század- forduló irodalmának kutatója recenzensként sem tagadja meg ezt a korszakot, s jóformán nincs olyan figyelmet érdemlő dokumentumgyűjtemény, monográfia, tanulmány- kötet és eszmetörténeti mű, FÉNYTÖRÉS Lőrinczy Huba válogatott bírálatai amely az elmúlt két évtizedben a hazai könyvpiacon megjelent, s ne Tartott volna igényt Lőrinczy Huba érdeklődésére. Egy-egy adott korszakra, vagy tárgykörre, esetleg régióra vonatkozó „szellemi ügyelet” vállalása önmagában is rokonszenves — mellesleg, nem is hagyomány nélkül való —, különösen akkor, ha ez több évtizedes önálló irodalomtörténeti kutatómunkával alapozódott meg, miként Lőrinczy Huba esetében. Ily módon recenzensként is olyan mérlegelésekkel járulhat hozzá az adott témakör gazdagításához, amelyek a további kutatást és feldolgozást serkentik, arról nem is szólva, hogy az olvasó tájékozódását feltétlenül szolgálják. A recenzált művek ilyen fajta megközelítése megtisztelő a szerző számára, aki érezheti, olyan — Komlós Aladár szavaival „bizalmi férfinak nevezett — kritikus szól művéről, aki a tárgyhoz nem tartozó, külső szempontoktól mentesen, kinyilatkoztatásoktól óvakodva, de mindenkor az igazi intellektusra jellemző finom határozottsággal nyilvánít véleményt. Lőrinczy Huba nagyon is tisztában van a kritikusi lét buktatóival. Miként könyve Kommentár és számvetés című bevezetőjében írja: „Tudnia kell: megannyi ítéletet és előítéletet, ízléstípust és meggyőződést, érzékenységet, személyes és csoportérdeket sért, sebez minden szó. minden állásfoglalás, ha elismerő, ha elmarasztaló. Föl kell készülnie hát a megértés és a félreértés gyakorta meglepően azonos konzekvenciáinak tudomásulvételére: üdvös, ha sokszor és elmélyülten tanulmányozza a sztoikusokat.” Ez utóbbi megjegyzést szívesen vélném pusztán a derűs bölcsesség önmagában is értékes — mert egyre ritkább —szellemes megnyilvánulásának, ha nem tudnám, Lőrinczy Huba két évtizedes szakmai jelenlét után, nagyon is koncepciózusán összeválogatott kritikai gyűjteményes kötete bevezetőjeként írtra le e sorokat, s e tudás birtokában is mindenkor az egyértelműségre való törekvés jellemzi a véleményalkotásban. A kötet három ciklusra tagolódik. Az első kettő, a Mérlegelések és az Eszmetükör azokat az elemzéseket tartalmazza, amelyekben a szerző a századforduló irodalom- és eszmetörténete iránti vonzalmának hódol s amelyek főként az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain láttak napvilágot. A harmadik ciklus a Próbafutások címet viseli. Az itt közreadott kritikák elsősorban az Életünk felkérésére íródtak, s többek között. Rónai/ György. Mándy Iván, Szabó Magda, Bolya Péter. Cseres Tibor. Kamondy László, Jókai Anna, Tóth Judit műveit elemzik, eceteként a pályakép fölvázolására is kísérletet tesznek. Nem rendelkezvén irodalomtörténészi fölké- szültséggel, ezek szakmai megítélésére nem vállalkozunk. Szükségesnek látszik viszont megemlíteni, hogy ezek a recenziók távolról sem csupán értő ismertetések, hanem egy nagyon is szigorú mércével mérő s felkészült irodalom- történész tanulmányai, aki kritikusként sem kívánja megtagadni önmagát. A kötetet névmutató egfezftt Jó, amely — tekintve a válogatott bírálatok témaköreit — hasznosan segíti a tájékozódást. Reméljük, Lőrinczy Tfnba mostani betakarítása is csupán egy állomás irodalomtörténészi, kritikusi munkásságában, s könyvét hamarosan újabb kötetek követik. (Magvető Kiadó. 1985) Tóth Elemér POSTAI PÉTER: IMA — Antoine de Saint-Exupéry — szelídítsd meg az oroszlánokat egy percig légy halott szorítsd meg a kezemet segíts messze repülni találj egy házat mi csak a tiéd kenyeret, bort viszek asztalodra kutyáid széttépnek láthatatlan sebekkel érkezem a második percben gyermek leszel aztán csak végleg idegen szobád falán átlát a szél parazsad dermedt alkony kabátodra gyertyák csorognak lábaid csonkolja a fagy sötét szobád lakatlan házad fehér hó fedi szelídítsd meg az oroszlánokat egy percig légy halott SZEPESI JÓZSEF: Uzsonnaidő Újságpapíron hagyma, hús, kenőmájas, sajt — eszik a bakter s közbe-közbe húz bütykös ahol egy kicsit. Lábénál! hő munkatársa, vén szelindek kuporog. ö is éhes, fat a nyála s magában tán így dohog: „Ily fösvényt még sose láttam, a részem is megeszi.-’* S bizony nehéz zabolátlan gyomrát csendre inteni. Kis hazai pantheon I váci püspöki hivatal arcképgYűjfeménve Szécsény kulturális életének jelentős eseménye — de a történelem iránt érdeklődő nógrádi közönség számára is különleges élmény — a váci püspöki hivatal ősgaléria típusú arcképgyűjteményének bemutatása a Kubinyi Ferenc Múzeumban, ahol egyébként Szinyei Merse Pál emlékkiál- íiiása is látható a Magyar Nemzeti Galéria anyagából, s e Mihályfi Ernő-hagyaték válogatott képeit állították ki. A többségében XVII. századi magyarországi közéleti embereket ábrázoló arcképgyűjtemény a földszinti termekben látható. A Kis hazai pantheon címet viselő kiállítás három termet foglal el. Mielőtt a képekről kicsit részletesebben is szólnánk, válaszoljunk arra a kérdésre. mi is az az ős galéria? A kiállítás rendezői részletes eligazítást adnak a képekről, keletkezési idejükről s erre a kérdésre is válaszolnak. Eszerint: „A XVII. századi magyarországi barokk festészet műfajai között az arckép az egyik leggazdagabb és legvi- rágaóbb volt. Elterjedtsége a (földi emberre irányuló renaissance világszemlélettel kapcsolatos. A XVII. században mez egyéniségkultuszhoz járult a család nemesi öntudatának ■»©{«erősödése, annak ideológiai jellegű hagoztatása. A család lefestett tagjainak arcképegyüttese. az ősgaléria, a családi arcképtár mutatta az arisztokrata, nagy nemes családok társadalmi rangját, poétikai szerepét.” A későbbiekben más képek is bekerültek a családi portrék közé, távolabbi rokonok, ismerősök, 6őt a magyar történelem kiemelkedő alakjai. így terjedelmes arcképgyűjtemények keletkeztek. Ilyenek voltak pékfáral a Batthyány, a Nádasdy, az Esterházy és a Szécsényi családnak is. A most Nógradban bemutatott csaknem száz arcképet gr. Csáky Károly Emmanuel, a műpártolásáról is nevezetes váci püspök adományozta a váci püspöki hivatalnak. A tájékoztatóból megtudjuk, hogy a Magyar Nemzett Múzeum Történelmi képcsarnoka hasonló gyűjteményt mondhat magáénak, de szórványdarabok több magyar és szlovákiai múzeumban és magángyűjtőknéi is találhatók. Ha a képek tartalmi — és főként esztétikai — oldala felől közelítünk az alkotói felfogáshoz, azonnal kitetszik, hogy a festői és szerkezeti megoldások némileg különböznek egymástól. Sőt, kvalitásbeli különbségek is érzékelhetők. Mindazonáltal ez a valóban gazdag arcképgyűjtemény nagy történeti és művészeti értéket képvisel s esztétikai hatásában is egységes. A megoldásbeli különbségek elsősorban abból adódnak, hogy a portrék keletkezési ideje között nagyjából egy évszázadnyi különbség van. Ezen idő alatt, vagyis a XVII. század második s a XVIII. század első fele közötti időben némileg módosultak a portréfestés módszerei és felfogásbeli eltérések is jelentkeztek. A kiállítás tájékoztató szövege szerint: „A képek javarészéhez mintául, akárcsak a Történelmi képcsarnok portréihoz is, Elias Widwmann német rézmetsző két, 1646-ban és 1652-ben megjelent, magyar közéleti embereket (politikusokat, egyháziakat, katonatiszteket és főurakat) ábrázoló arcképsorozata szolgált. Kisebb részben felhasználták a képíró mesterek a portrékhoz Nádasdy Ferenc támoga% MÚG&ÁD - 4985. október 26., szombat Részlet a kiállításból tásával 1664-ben kiadott Mau- soleumot (magyar királyok metszetei), az Esterházy család 1700-ban megjelent arc- képgyűjteményét.” Természetesen, a hajdani képíró mesterek ezen munkáit is elsősorban történetiségükben érdemes nézni és értékelni, nem pedig a mai esztétikai felfogás szerint. Maga a portréfestés a figurális ábrázolás talán legnehezebb vállfája. Jól tudjuk, hogy a későbbiekben, különösen a fotográfia ' megjelenése óta a portréfestészet sem járhat a régi, több évszázaddal ezelőtt kitaposott úton. Korunkban legfontosabb szempontjai közé tartozik a jellemábrázolás, a naturális formák, vonások átírása a személyiség lényegének tükrözése érekében. A portréfestőnek mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy az ábrázolt modell tipikus vonásait mutassa fel, minden más részlet háttérben is maradhat. Ezek a több évszázados portrék még más felfogásban készültek. A hajdani képírók sokszor csak a reprezentációt voiiak képesek szolgálni képeikkel. De seüt kép korfestő értékekkel bír, sőt, a kvalitá- sosabb művek az egyénitésben is jeleskedtek. A portrék a művészi érzékenység különböző fokozatairól is vallanak, az egyediség és az általánosság átmeneteit változó intenzitással mutatják fel. A kiállítás esztétikai értékein kívül művelődéstörténeti jelentőségű. A kicsiny képiéi öletek tucatjain nemcsak a magyar és erdélyi nagyságod köztük főurak, fejedelmek jelennek meg, hanem a magyar történelem évszázadai. Ez a jelentős arcképgyűjtemény ma már úgy él tovább az időben, hogy az egykori megrendelőktől függetlenül a magyar régiség századait őrzi a portrékon keresztül. Kicsit olyan ez a szécsényi kiállítás, mint valami történelemkönyv. Úgy is kell „olvasni”, nem pedig regényként. A kiállítási termekben korabeli bútorokat látunk, amelyek otthonosabbá teszik tartózkodásunkat az arcképek között, a kis magyar pantheon- foan. — tóth e. Mai zene, új közönség Közvetlenül a háború után talán még csak az európai zenei élet egy időben sokat emlegetett konzervativizmusát hivatottak ellensúlyozni a kontinensen megjelenő, és az ötvenes évek végére már rendszeressé váló modern zenei fesztiválok. Másrészt azonban az 1945 utáni társadalmi, politikai átrendeződéssel együttjáró művészetszemlélet, a művészet funkcióját immár másképpen definiáló művészetpolitika „termelte ki” azt a sajátos, új igényt, hogy a napjainkban születő zeneművekre jobban, és főként más módon figyeljünk, mint a hangversenytermekben egyébként is sűrűbben felhangzó „klasszikus” alkotásokra. Kétségtelen, hogy a nagy világégés után született kompozíciók másféle mondanivaló, nem egyszer pedig éppen a tüntető mondaniva- lótlanság hordozóinak bizonyultak, és legfőképpen minden eddiginél teljesebben kívánták és kívánják kifejezni korunk emberének, emberiségének az alapvető létbiztonságot féltő emócióit.. Miközben természetesen nem kerülhették ki a művészet minden területén jelentkező, az élet féltése reakciójaként létrejövő különböző áramlatokat, a tradíciók legdurvább felrúgásától, a forradalmi cselekvőkészségtől egészein az elidegenedésig. Éppen ezért e»ek a zen <^5 már semmiképp sem vállalhatták a hagyományos értelemben vett ^gyönyörködtetést”, sokkal inkább a „hangzavart”. Korunk zenéje ezért csak igen nehezen hódította meg a polgári zenehallgató közönséget, sokkal inkább új közönséget szerzett magának, főleg természetesen az újdonságra mindig nyitott, de az apáik, nagyapáik világát egyébként is elutasító fiatalok körében. A két különböző, egymással csak kismértékben keveredő közönségréteg miatt vált alighanem szükségessé Európa- szerte a kortárs zeneművészet alkotásainak a hagyományos koncertélettől való bizonyos mértékű elkülönítése. így jöttek létre az évenként-kétévenkém ismétlődő nagy európai modernzenei fesztiválok, a darms- tadti seregszemle, a velencei biennálé, a Varsói ősz. Magyarországon a kortárs muzsikát viszonylag későn, először 1974-ben világította meg hasonlóan koncentrált reflektorfény. Ekkor rendezte meg az Országos Filharmónia az első Korunk zenéje című hangversenysorozatot, s ekkor kezdődött meg az a mozgalom, amely végre itthon is egyre több hívet szerzett a napjainkban születő zenei alkotásoknak. A vállalkozás még akkor sem volt kockázatmentes, hiszen hazai, korábban jórészt szinte kizárólagosan a' bécsi klasszicizmuson és romantikán nevelkedett közönségünk az ötvenes évek végén még Bartókot is elutasította. A Korunk zenéje inkább csak az utóbbi két-három évtized alatt felnőtt közönségre számíthat, ők azonban évről évre sűrűbb sorokban töltik meg a zeneakadémiai és a pesti vigadóbeli széksorokat. Az immár több mint egy évtizedes mozgalom az évente ismétlődő egyhetes seregszemléken kialakult szokás szerint minden alkalommal egy-egy kiemelkedő, élő kortárs zeneszerző szerzői estjét rendezi meg, s e köré csoportosítja a további koncerteket. Így jutott el vendégként hazánkba az elmúlt évek során többek között Luigi Karlheinz Stockhausen. És így kerül sor az idén, immár másodszor Krzysztof Penderecki szerzői estjére, személyes köaremő- kodéséoeL, Penderecki portréja Az október 22—29-e közötti hangversenyeken, mint a korábbiakon is, jó néhány magyarországi bemutató elhangzik. Először szólal meg egyebek közt Soproni József Hegedűversenye, Ligeti György Kürttriója. Michael Tipett IV. szimfóniája, Nicolas Maw La vita nuove című kompozíciója. A Korunk zenéje vendégei között jó néhány előadóművész is szerepel, akik nem egyszer magyar szerzők kompozícióit szólaltatják meg. Az amerikai zongoraművész: Alain Feinberg például műsorára tűzi Sáry László Sonata grande-ját. A kortárs zene elkötelezettjeként ismert zongorista hangversenyén hazája 20. századi szerzőinek alkotásaiból is játszik néhány darabot. És két magyar művet, Kurtag György és Ligeti György egy-egy alkotását is műsorára tűzte az új zenei fesztiválok állandó vendége, az Ardatti-vonósnégyes is, amelynek repertoárján főként a második világháború után keletkezett zeneművek szerepelnek. Vendége lesz még az idei Korunk zenéje sorozatnak a két zongoristából, két elektronikus zongoristából, két basszusgitárosból. két ötösből, két pánsípjátékosból, és két szaxofonosból álló hollandiai Ho- ketus együttes, az észtországi Tallini trió, amely Ra- mea„-tól napjainkig terjedő repertoárral rendelkezik, es mint mondottuk. Penderecki, az ötvenkét éves Világhírű kortárs zeneszerző, aki két évtizeddel ezelőtt Hiroshima pusztulásának emlékére írt művével hívta fel magára a világ figyelmét. Ezúttal II. gordonkaversenyét .(ennek szólistája Petényi Miklós lesz) és Te Delimét vezényli a Zeneakadémián a Magyar Állami Hangversenvzenekar és a Budapesti kórus élén. A magyar közreműködőit sorában most is megtaláljuk a kortárs zeneművészet alkotásait mindig szívesen megszólaltató művészek némelyikét, nem utolsósorban Friedrich Ádámot. akinek önálló kürtestje lesz a Zeneakadémián, és természetesen a korábbi alkalmakkor is a fesztiválon szerepet vállaló Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekarát. a Szombathelyi Szimfonikus Zenekart és a hazai kortárs zene egyik legkiválóbb társulatát, az Amadinda ütőegyüttest. , Az idei. tizennegyedik budapesti Korunk zenéje fesztivál is bizonyára felveti majd azokat a kérdéseket, amelyek napjaink zenéjének „hogyan tovább?”-ja körül állandóan felvetődnek Európában. Számunkra a zenei nevelésünk kérdésében ú1 "a felszínre került gondok közepette nem közömbös az a fajta „visszacsatolás” sem. amelynek révén a kortárs zene új közönségének a figyelmét talán a teljes autonom zeneművészetre rá tudjak irányítani. György
