Nógrád, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

Munkás művelődés Mátraterenyén Kihasznált és kihasználatlan lehetőségek A Ganz-MÁVAG mátrate- renyei gyáregységében köz- művelődési kérdésekről be­szélgetünk. Aktivitásról, anya­gi, személyi, tárgyi feltéte­tekről. S ahogyan a téma­körök váltakoznak, úgy változik hangulatunk: egy­szer az örömet felhoz! be a keserűség, másszor éppen for­dítva, a keserűség vált biza­kodássá. Tények bizonyítják mind­egyik kedélyállapotot. Helyi vizsga A ,,Munka és művelődés” megyei munkásművelődési mozgalomban 14 szocialista brigád vesz részt. Hogy ez mekkora szám, azt akkor mél­tányoljuk igazán, amikor le­írjuk: összesén 36 ilyen kol­lektíva található a mátrate- renyei gyáregységben. A versenyzők 218-an vannak. — A mozgalom meghirde­tésének felső évében öt brigád nevezett be — eleveníti fel a közelmúltat Koroknyai Osz­kár versenyfelelős. — Két, kiváló oklevelet szereztünk a munkánk után. A második évben már nyolc brigád ver­senyzett, most pedig tizen­négy. — Mivel magyarázzák ezt az egyenletes fejlődést? — Részben azzal, hogy nagyobb propagandát fej­tünk ki a mozgalom számá­ra... Fontosabb azonban en- néi, hogy az idők folyamán néhány brigád átsztervező- dött, és ennek során szak­mailag, szellemileg megerősö­dött: pontosabban értik a kulturális feladatokat is, jobban mozgósíthatók, szí­vesebben cselekszenek... Eb­ben szelepet játszik, hogy a megyei szervek megfogadták a „vidéki” kollektívák taná­■ csat, ég most már nem kon­centrálódnak a programja­vaslatok olyan nagy mér­tékben Salgótarjánra, mint korábban. Így könnyebb a részvétel, a követelmények teljesítése a számunkra is. — Eddig miben serényked­tek a közösségek? — A brigádok többsége rendszeresen ott van mű­velődési házunk rendezvé­nyein. Könyvtárba járnak, olvasnak, irodalmi totót töl­tenek ki. Egyszóval teszik mind azt, amit a mozgalom­ban résztvevőknek tenni kell. Tavaly egyetlen oklevelet sem nyertek a ganzosok, az idén, pontosabban jövőre azonban, mert akkor zárul a tavasszal meghirdetett ve­télkedő, arra számítanak, hogy ott lesznek az első tíz között. Nem is egy brigáddal, egye­nesen hárommal, mert olyan lendülettel dolgoznak. Jól sikerült a pártkong­resszus és a felszabadulási évforduló alkalmából meg­hirdetett háziverseny. A hathetes sorozaton zömmel a most is versenyző brigá­dok vettek részt. Küzdelem a közönségért — A gyárral, a brigádok­kal elégedett vagyok — je­lenti ki határozottan a szak- szervezeti művelődési ház igazgatója, Kovács Jenőné. — Több rendezvényt nálunk tartanak, a programjainkra eljárnak. — Ezek szerint sosincsen gondja a látogatottsággal? — Bár úgy lenne! A kis­csoportos rendezvények lá­togatottságával nincs baj, de a nagytermi, műsoros ren­dezvényekével annál inkább. Eddig egyszerű volt a kép­let: egy-egy műsor ráfize­tését ellensúlyoztuk a bálok­kal. Ma azonban már a bálok sem annyira vonzóak, különö­sen azóta, amióta Homok- terenyén, a bisztróban videó- diszkó van. Vagy . mondok mást; körülbelül 250 alsós tanul Mátranovákon. mi­közben a nagyterem 360 sze­mélyes. Nincs telt ház soha, ugyanakkor a jegyeket tíz fo­rintnál drágábban nem ad­hatom. hiszen gyerekelőadás- ról van szó. Az előadások ára pedig magas, tehát mindig ráfizetek. A művelődési ház költség- vetése több forrásból áll össze. A vasasszakszervezet második éve 90 ezer forintot utal át (korábban százezret), a homokterenyei téfesz tíz­ezret, az anyavállalat, a Ganz-MÁVAG húszezret, a helyi gyáregység szakszerve­zeti bizottsága harmincezret ad. Ebből fizetik a rezsit, a dolgozókat is. — Ha a vendéglátó válla­lattól nem kapnánk évi 146 ezer forint terembért az ét­terem használatáért, nem tudnánk működni — sum­mázza az anyagi helyzetet Kovács-né. — A saját rendez­vényekből befolyó összeg annyira minimális, hogy szó­ra sem érdemes. Az intézményien két nép­művelő és két takarító dol­gozik főállásban, míg hárman mellékfoglalkozásban, illetve részfoglalkozásúként segítik a munkát. Az ifjúsági képzőművész- és a bábszakkör — helyhiány miatt — az általános iskolá­ban működik, a felnőtt kép­zőművészkör a kultúrház- ban. Ennyire futja az erő­ből. Az autóvezetői és a balett-tanfolyamot érdeklő­dés hiánya miatt megszün­tették. Űj dolgokon törik a fejüket, egyeztetve az igényt és a szűkös anyagi, tárgyi le­hetőségeket. Érdekeltséget találni Az üzem évek óta sokat áldoz a körülmények javítá­sára. Nemrégiben újították fel a házat, most a tetőbe­ázást szüntetik meg. — A kultúrházza] jó a kap­csolatunk, ahogyan kell; együttdolgozunk — mondja Danyi István személyzeti és oktatási vezető. — Köz­művelődési kínálatát az anyagi helyzet határozza meg, és csak másodlagosan az igények. Az utóbbiakat fő­leg a megyei művelődési mozgalomban résztvevők tá­masztják. Az emberek több­sége mással van elfoglal­va... S itt is — mint annyi más helyen — szóba kerül a túl­munkák, a gmk-k és a ma­szekolások gyakorlata, az Al­földre járás, a pénzkereset hajszolása. — Mind kevesebben igény­lik a szellemi felfrissülést, a szórakozást. Az embereket — úgy tapasztaljuk — kielégí­ti a tévé, az otthoni magnó, lemezezés, könyv- és újság- olvasás. A szakmai tanfolya­mok viszont továbbra is nép­szerűek. Évente 2—300 ember tanul. Ebben sikerült meg­találnunk az érdekeltséget, a közművelődésben azonban még nem. S a „titok” nyitja éppen itt keresendő: megtaláljuk-e és miben, hogyan az emberek érdekeltségét a művelődésre, a tartalmas szórakozásra ? Mindez azonban nem csak Mátraterenyén kérdés, me- gyeszerte az. Sulyok László 3 a zz hétvége Salgótarjánban r Ügy hiszem, hogy mind­azok akik részesei voltak az elmúlt hét végén a salgótar­jáni jazzkoncerteknek, osz­toznak véleményemben, hogy 1985 leggazdagabb jazz- eseményeire október 18—19. estéin került sor a József At­tila Városi-Megyei Művelődé­si Központban. Elöljáróban hadd szóljak arról is, hogy mitől volt ez az eseménysor városon túli, or­szágos jelentőségű. Salgótar­ján a vidéki jazzoktatásban be+öltott úttörő szerepe és a kibontakozó koncertélete mi­att kapta a lehetőséget, hogy házigazdája lehetett a IV. or­szágos jazzklubtalálkozónak. A péntek délutántól vasárnap délig tartó programon a részt véleményt cseréltek a hazai vevők — jazzklubvezetők, muzsikusok és népművelők — jazzéletről, tájékoztatókat hallgattunk a jazztáborok nyá­ri eseményeiről, a társművé­szetekről, a videózás szerzői jogi kérdéseiről a jazzmű­vészet jelenéről és jövőjéről, a jazzoktatásról, valamint a jazzsajtó szakszerűségéről. A találkozó csúcspontját az esti koncertek jelentették. Pénteken kis híján meglepte a rendezőket a nagyszámú helyi érdeklődő. A zsúfolásig megtelt klub közönsége szo­katlan formációval találko­zott: a Gadó—László—Schnét- berger gitártrióval. A gitártrió tagjai közül a salgótarjáni származású Schnétberger Ferencet régi ismerősként üdvözölte a he­lyi közönség, hiszen korábbi jazzpresszóműsoron már sze­repelt. míg László Attilával és Gadó Györggyel első ízben találkoztunk. Az intim han­gulatú gitármuzsika mintegy előjátéka volt a következő ikoneertprogramnak, Szakesi Lakatos Béla és együttese já­tékának. Az avatott nézők nem kis csalódással vették tudomásul, hogy a jazz- oene irodalmában meglehető­sen ritka hangszernek számí­tó cimbalom és annak „keze­lője”. Balogh Kálmán nem érkezett meg. Igaz, némileg kárpótolta a közönséget a be­ugróként is imponálóan il­leszkedni tudó, kitűnő szaxo­fon játékos. Dés László. Dankó Péter — talán — túl szerény basszusszólam veze­tése, Babos Gyula és Szakesi Lakatos invenciózus párbe­széde és szólói mellett, ki­emelkedőt nyújtott a fiatal dobos, Szende Gábor. A szombat esti koncert han­A dobok varázslója Kovács „Nagy" hangszer a bőgő Gyula Feszült figyelem gulatát kétségkívül Kovács Gyula játéka — a magyar jazzélet nagy öregje, a dobok „varázslója” — határozta meg. Ei ő.ször kvartettjével mu­tatkozott be. Sajnos, a bőgő játékos Gayer Ferenc éjsza-. kai szereplése miatt a kurtá­ra sikeredett program nem adott kibontakozási lehetősé­get a zenésztársaknak. Ezt követően mutatkozott be az idén tavasszal már Salgótar­jánban szerepelt és a debre­ceni nemzetközi jazzfesztivá- lon is fellépett Kőszegi-trió. Az együttes játékát a szép harsonatémák, a helyenként csillogó technikájú, változa­tos gitár „sound”-okat alkal­mazó Politisz Dimitrisz játé­ka, Darvas Attila kifejező bő­gőkísérete, bravúros szólói és Kőszegi Imre karmesterien irányító dobolása tették em­— Képek: Bencze — lékezetessé. Az igazi csemege ezután következett. A két ze­nekarvezető, hazai jazzéle- tünk meghatározó személyi­ségei: Kovács Gyula és Kő­szegi Imre dobpárbaja. Dob- showjuk a remekül megoldott (megkomponált és rögtön­zött) párbeszédek és monoló­gok (szólók) clownelemekkel tarkított variációira épült. Pi­ci szépséghiba — ami talán a zenészek fáradságának volt betudható —, hogy a nagykö­zönségóhaj. a jam session el­maradt. Aki részese lehetett ennek a két koncertnek, ne­tán most került először tar- tósabb viszonyba a jazzel, valószínű maradandó emlé­ket, kellemes órákat mond­hat magáénak. És mit mondhatnak a há­zigazdák? ... Soha rosszabb évadnyitó koncert ne legyen! Tóth Csaba (S. László névtelenségei kért. Adjuk meg neki). A magas, szikár férfin tengerészkék csíkos trikó lö­työgött és seszínű öreg far­mer. Hirtelen bukkant elő a lakóhajó orrából; kilépett a íenyre és egyszerre csak ott volt. Félórát „hallóztunk” már hiába, nem jött elő sen­ki, a kutya ott feküdt a tat és a feljarati deszka érintke­zésénél, de a fülebotját sem mozdította. Nem volt ijesztő­en nagy termetű a fekete eb, de fekete volt, és ez vala­hogy mindig rlasztólag hat az emberre. Mit tehettünk vol­na? — átléptük és benyomul­tunk a keskeny hajófolyosó irányába, végigdöngettünk a derékmagas korláttal szegett folyosón, amikor az „öreg” kilépett a fényre. „A tulaj mondta a faluban, hogy itt kaphatunk szállást A kiskörei víztározón Abád- szalóknál áll két lakóhajó: a Baja mindössze vagy húsz­éves, mellette a környék és alighanem az egész történe­lem itteni első lakóhajója a Bare áll. A Béréről S. még érkezésünk napján elmondta, hogy eredendően amolyan rőzsehajó volt, ami arra szol­gált — segítségével el lehes­sen szállítani a rengeteg ösz- szegyűjtött uszadékfát. De nem a Tiszán járt a Bere (és a neve sem ez volt), hanem a Dunán. Koncz Gábor szín­művész hobbihajójaként éti tovább kissé átalakítva — elég furcsa formája van így paar — aatáa «die meg va~ UTOMJAIIO laka, aki amúgy meg tiszai, attól a valakitől vásárolta tovább szalóki tulajdonosa. A két lakóhajó azóta évről év­re a nyári idegenforgalmai segíti a víztározón. A Bere árai magasabbak, mert „sze­parál tabb a kajütrendszere” és egyáltalán! S órákig tu­dott beszélni róla, de csak miután már úgy könyveltük el, hogy évek óta itt él, vagy talán mindig is ezen a tájon élt — derült ki róla, hogy an­gyalföldi születésű, tripoliszi, (egykor öntörvényű városrész) öreg legény, pontosabban vá­lófélben lévő pécsi! leszáza­lékolt bányász. És az is, hogy mindössze két hete van a ha­jón. S első látásra egy városi régivágású úrféle és egy so­kat látott vagány keveréke, másszóval olyan benyomást kelt, ami tiszteletet parancsol. Mekkora fordulatok lehetnek az ember életében, ha S. tör­ténetét nézzük! Apja jóhírű, kiváló kedvű, társaságot sze­rető angyalföldi (Újpesthez kö­zeli) kereskedősegéd volt, a régi Oktogonon árulta a sely­met a nagyságáknak. Tehát már ő maga is nagyot kanya­rodott attól az életúttól, amelyre születésekor került, hiszen az a gyári, proletár­telepi környék viszonylag ne­hezen engedett el bárkit is a jaegebai laátapűti, amikor az ember örült annak is, ha protekcióval bekerülhetett módjuk a hajógyárba. Ha nem is a szakmájába, de valamit dolgozni, esetleg gerendákat cipelni a sójatéren szakmány­bán. A sójetér természetes kö­zegként kerül itt szóba — az a munkaterület, ahol a hajók valójában épülnek, ahol a bakon állnak, ahonnan általá­ban díszes kis házi ünnepség keretében vízre bocsátják őket. \ S. tehát nem szalóki: nem tiszai kiöregedett uszálykor­mányos: nem hajó nélküli ka­pitány; nem öreg . halász, aki felvállalta pénzszűkében a la­kóhajó gondnokságát. S. ugyanakkor mindez együtt is lehetett volna. Olyan fajta. Aki a háború kitörése kör­nyékén úgy menekült el a sosem óhajtott lövészárok környékéről, hogy a föld alá jelentkezett dolgozni. Végül is, a frontra ment ott is, fejteni. Vájár lett a nagyvárosi dzsun­gelból kiszakadt alig-ember, s nem is nagyon vitt magával a vidéki bányák mélyére másfajta emléket, mint ahogy vasárnaponként édesapja a kedvenc angyalföldi kiskocs­mában a kerületi haverokkal, munkásokkal veri a kártyala­pokat aa- -aftztaiaoa es ko«sbe& érdekesen adomázik. Milyen egy tripoliszi vagányjelölt, (aki nem volt elég vagány, azt kivetette a társaság ma­gából) élete vidéken a föld mélyén porzó szénfekete mun­kahelyen? Talán csak az se­gített neki megállni a hatal­mas roppanások, az emberi, munkahelyi, frontfejtési nyo­mások alatt, hogy megtanul­ta — nem lehet megfutamod­ni soha sehonnan és mindent együtt érdemes csinálni. Ilyen értelemben azonos a szülőföld vagánybecsülete és a bánya emberi törvénye. Már a bauxithoz nem jutott el, az uránhoz sem — „lerobbant”, ahogy mondani szokás. Szili­kózis, nehéz légzés, Vizsgála­tok, áthelyezési papírok, ké­relmek, saját felelősségre vissza a föld alá, mert kel­lett a pénz, a kereset. Aztán a véglegesnek tűnő leépülés a sok hajtás és mindenféle idő­szerű muszáj-Herkules hajrá után betetőzésként. „De en­gem akkor a dokik valósággal fejreállítottak, biológiailag tel­jesen megkevertek, műtötték, rákra kezeltek, alul felül vér jött belőlem...” Azt mond­ták neki akkor, amikor még­is kiderült az ég felette „nézze csak, maga egyedül önmagának köszönheti, hogy felépült...” Ez legalább ősz*»te szó palit. Be aKkc® már ismerték ott Is, a kór­házban is, hogy „Laci bácsi­nak nem lehet sokat vakerál- ni ..Meg lehet neki mon­dani az igazat. Mert mindent kibír. Hogy került az angyalföldi vagányjelölt, pécsi szénbá­nyász, s később a pesti nagy bútorgyár kitanult asztalosa, (mert kitanult egy másik szakmát a baj után) a Nagy Magyar Csomagoló vállalat fűtője —, mert kitanulta a fűtést is — ezen a nyárvé­gen, alig egy hónapja, ide, partközeibe a Baja lakóhajóra gondnokfélének? S. László a legbüszkébb a fiára lehet az egész életéből. A fia is volt már más, mint újabban né­hány éve — a Kisköre nevű tiszai hajó, az itteni monstre- nagy vízmű vállalat járatának kormányos-kapitánya .., „A srác jár a Kiskörével, nagyon jól beletanult, itt megbecsü­lik, egy év után új lakótele­pi lakást kapott, látod ott, azt a fényfüzért a túlsó par­ton? Ott lakunk én meg a fi­am. Az asszony elmaradt tő­lünk, de a srác mindenért vi­gasztal, nagy respektje van...” Laci bácsi olyan a hajón, mintha évek óta rajta élne. Mintha mindig is vele úszott volna az a nagyra nőtt jár­gány, mielőtt itt a partközei­ben végleg kikötött, hogy divatos svéd hölgyeknek, nyári olasz uraknak és hosszú eom- bú germánoknak, meg a visí- tozó gyerekeiknek otthont nyújtson a szezonban. S. meg­gyúrja a tésztát a hajó kö­zösségi termében, ott a leg­több hely az asztalon, kitere­geti a leveleket, összevágja a finommetéltet, csak ezt eszik a fiával. Vizet hozat a túlsó partról, mert az ittenit csak forralva ihatja az egészsége miatt, és angol teát főz na­ponta háromszor-négyszer. S. reggelente narancsos pálin­kával köszönti a kedves ven­dégeket, de ő maga nem iszik (nem ihat), néha nehe­zen vesz levegőt, időváltozá­sok alatt erősen fullad. Nem született hajógondnoknak, mégis a legtapasztaltabb hajó­gondnok — egyszerűen a sok életgyűrődés révén. A hajó orrában a kisaszta­lon a második nap reggelén a legfrissebb számát láttam az Élet és Irodalomnak. S. ol­vasta süllőzés közben. Ez a hajóorr itt az élet fedélzete S. számára. Esténként, ha ne­hezen lélegzik, kijön ide és a villanyfüzért nézi odaát. Partközeiből örökké induló­ban. t T. Pataki László feiOGRÁO- MBS. oVtóhef 26, utMabeá ] Part közelben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom